AZ URALKODÓI KÜLLEM Másnap reggel Danika megkapta a rabszolgaruháját, egy térd fölött végződő rövid inget. Felöltözött, megfésülte a haját. Korán elvitték a rabszolga bányákba, ahol a rabszolgák éjjel-nappal dolgoztak, és segítettek értékes ásványokat kitermelni a földből. Danika senkit sem látott a népéből, csak a salemi alacsony származásúakat. Mit tett a király Mombana népével? – kérdezte magától újra. Amikor elindult a bányák felé vezető úton, minden szem rászegeződött. Még rabszolgaruhában is királyi megjelenésű volt. Valami uralkodói méltóság és büszkeség vette körül. Úgy járt, ahogy a nemes hölgyeket tanították, a tartása uralkodói rangot sugárzott. Nem tette szándékosan. Az uralkodói rang a vérében volt, akárcsak a királynak, még akkor is, amikor az még rabszolga volt. Ha nem lenne rajta a rabszolgaruha, a rabszolgák meghajoltak volna előtte, amikor elhalad, és összetévesztették volna egy kiváltságos családból származó hölggyel. De amint meglátták a rabszolgaruhát, a gyűlöletük nyilvánvalóvá vált. Gyűlölték anélkül is, hogy tudták volna, hogy valaha Danika hercegnő volt. De ahogy a bányákhoz ért, a rabszolgák tudták, ki ő, és rosszul bántak vele – különösen a Karandy nevű rabszolgaidomár. – Hagyjátok, hogy egyedül ássa az új alagutat! – szólt Karandy a rabszolgákhoz. Egy gyűlölettel teli mosolyt villantott feléjük. – Biztosan tudsz új alagutat vájni a bányászathoz, nem igaz, Hííííercegnő!? Mindenki kinevette. Néhány férfi kurvának nevezte. Összeszorította a kezét, és emlékeztette magát, hogy túl kell élnie ezt a helyet. Túl kell élnie. – Igen. Tudok. – Egyszer-kétszer megszökött a hálószobájából, hogy nézze a rabszolgák munkáját. Az apja is arra kényszerítette, hogy tanúja legyen kínzásoknak, mert így akarta elég erőssé tenni ahhoz, hogy egy nap uralkodhasson. Sok kínzást látott, beleértve… Lehunyta a szemét, hogy elűzze az emléket. Hirtelen egy forró pofon csattant az arcán, a szeme felpattant. Fájdalom terjedt szét a testében, ahogy Karandy előtte állt. Úgy megrángatta a haját, hogy felkiáltott. – Legközelebb rendesen válaszolj, különben nem fog tetszeni a következmény. Érted!? – mordult rá, szorosan fogva a haját. – Igen. Uram. – Könnyek égették a szemét, de visszatartotta őket. Semmiképpen sem adja meg nekik azt az örömöt, hogy látják összetörni. A szeme a mellei emelkedését és süllyedését figyelte. Éhesen bámult, és a tekintete libabőrössé tette a bőrét. – Jó. – Rákényszerítette magát, hogy az arcába nézzen. – Most pedig munkára, te kurva! Két órával később fájt a karja az egyedüli ásástól. Karandy utasította a többieket, hogy ne segítsenek neki. Mindenki a régi bányákon dolgozzon, őt pedig hagyják egyedül az újban. Húsz rabszolga munkája, és ő egyedül csinálta. Ez túl sok volt neki. Ahogy Danika a kemény földön a kalapácsot melegítette, a könnyek gyorsan gyűltek a szemében újra. Hiányzott a személyes szobalánya, Sally. Az ő Sallyje. A rabszolgalány gyerekkora óta a szobalánya volt. Éppen a kínzásának volt tanúja, amikor Sally még csak tízéves volt, ő, Danika pedig tizenkettő. Danika könyörgött az apjának, hogy Sallyt akarja személyes szobalányának, de az apja nem engedte. Az apja soha nem hallgatott rá. Soha. És az anyjára sem hallgatott, amikor az még élt. Hónapokba telt, mire az apja végre teljesítette a kérését, amikor látta, hogy valóban szüksége van egy személyes szobalányra. Sally volt az egyetlen ember, aki közel állt hozzá, olyan közel, amennyire egy szobalány egy hercegnőhöz közel állhat. – Hogy haladsz itt bent? – Karandy újra belépett az alagútba, mögötte nyögdécselve. – Dolgozom… uram – válaszolta rekedten. – Két óra alatt csak ennyit csináltál? – mordult rá, körbenézve. – Te alkalmatlan idióta. – Bámult a kemény munkájára, és sértegette. Danika engedelmes rabszolgaként nem mondott semmit, és folytatta az ásást, még akkor is, ha az izmai tiltakoztak a mozdulatok ellen. Hőt érzett a hátán, mielőtt Karandy teste hozzápréselődött. A lehelete a fülét legyezte. A másik vállára tolta a haját, szabadon hagyva a csupasz nyakát. – Unod már a rabszolgamunkát, hercegnő? – nyögte érzékien, simogatva a gallérját. Danika teste megmerevedett. – Hagyj békén… kérlek. A keze a melleihez vándorolt, és áttapogatta a vékony ingén keresztül. – Nem te mondod meg nekem, mit csináljak, hercegnő. Danika nem tudott sikítani vagy reagálni, mert csak még jobban szenvedett volna. Megfogta a mellbimbóit, és olyan erősen megcsípte, hogy a teste megrándult. Kuncogott, és ő nyöszörgött, a mellbimbói nagyon fájtak. – Megkönnyíthetem az itteni idődet a bányákban. – Dörgölte a merevedését a fenekéhez. – Csak annyit kell tenned, hogy megadod nekem a punciodat, amikor csak akarom. – Én a király rabszolgája vagyok. Te és én tudjuk, hogy csak azt szolgálhatom ki, akit a király akar, és engedélyezi. – Megpróbálta elrejteni az undorát. Folytatta a dörgölőzést, mély, ösztönös nyögést hallatva. – A királynak nem kell tudnia. A mellbimbóin való fogása már túl fájdalmas volt ahhoz, hogy elviselje, és könnyek gördültek ki a szeméből. Erősen beleharapott az ajkába. – Hol van a király rabszolgája!? – hallatszott Baski hangja kintről. Danika megkönnyebbülten sóhajtott fel, ahogy Karandy abbahagyta az érintését, mintha a bőre égette volna. Megszüntette a testével való érintkezést. – Gondold át alaposan, amit mondtam, hercegnő. A tartózkodásod itt nem lesz könnyű. Én gondoskodom róla. Ráadásul jobb, ha beleegyezel, mert úgyis meg foglak dugni. – Megfordult, és kiment. Danika letörölte a könnyeit. A szörnyeteg nem hagyott neki választást, még akkor sem, ha úgy tett, mintha igen. – Hol van a király rabszolgája? – hallatszott újra a női hang. – Azt a volt hercegnőt érti? – húzta el Karandy a száját. – Igen. Danika elejtette a kalapácsot, megkönnyebbülve, hogy szünetet tarthat, még ha csak egy pillanatra is. – Itt vagyok! – kiáltotta az alagútból. – A király várja a jelenlétedet a kamrájában. Ne várakoztasd! – jött a kurta parancs. A megkönnyebbülés, amit érzett, gyorsan elillant. Danika azon tűnődött, hogy a forró vízből a lángoló olajba kerül-e. Danika belépett a király kamrájába, és látta, hogy az teljesen fel van készülve, és tudta, hogy udvarba fog menni. – Hívattál, Uram – köszöntötte. Undorral bámult rá, ahogy végigmérte a piszkos ruháit és a még piszkosabb kezeit. A tekintete az arcán időzött, és Danika tudta, hogy valószínűleg látta a piros nyomot attól a pofontól, amit Karandy adott neki. Elfordult tőle. – Hagyjatok minket – parancsolta a szolgáknak, beleértve Chadet is. Mind meghajoltak, és elmentek. Ő folytatta az öltözködést. – Menj ki, és frissítsd fel magad, Danika. Udvarba megyünk. Ne tarts tovább öt percnél – parancsolta neki. – Udvarba? – A félelem megragadta Danika gyomrát. A rabszolgák csak rossz okokból mentek udvarba. És a király rabszolgája csak azért megy udvarba, hogy… – Ma lesz a bemutatkozásod a király rabszolgájaként. – Ezekkel a kurta szavakkal megerősítette a félelmeit. A gyomra a lábához esett, és az arca összeomlott. A nap éppen rosszabból rosszabbra fordult. Szeretett volna kétségbeesetten könyörögni neki, hogy nem akar „bemutatkozni” – hogy megkíméljék a bemutatkozástól. De tudta, hogy csak az idejét vesztegeti, és büntetést kér. Danika elsietett a szobájába, miközben könnyek hullottak a szeméből. Kíváncsi volt, hány kiváltságos család jönne az egész országból. Hány király jönne, hogy „bemutassa” őt? Hány király fog szexelni vele ma?