Danikát végre kivitték a ketrecéből közvetlenül a király látogatása után. Olyan helyeket látott, amelyek nem a hideg, sivár ketrecét jelentették, és ez egy pillanatra jobban érezte magát. Azonban a szíve gyorsabban vert, valahányszor eszébe jutott, miért vitték ki a cellájából először egy hét után. Egy kádba tették, és a szolgálólányok megfürdették, ahogy a király meghagyta. Vicces, hogy a szolgálólányok egy rabszolgát fürdetnek. De aztán megint csak, nem meglepő, ha a rabszolga úti célja a király ágya. Három szolgálólány foglalkozott vele. Egyikük, a legidősebb, akit Baskinak hívtak, volt a felelős. Kibontották a haját, és kifésülték a gubancokat, hosszú, göndör zűrzavart hagyva belőle. A ruha, amit ráadtak, Danikát összerezzentette. Alig volt valami ruha; szinte meztelen volt. Egy vörös bőr szoknya, ami alig takarta a csípőjét, és egy vörös bőr felső, ami csak a mellbimbóit fedte, éppen a hasa fölött végződve, ez volt minden, amit viselt. Aztán adtak neki egy hosszú köntöst, ami eltakarta a szinte meztelenségét. Illatot is fújtak rá. – Minden kész – jelentette be Baski. Danika a tükörbe bámult, és egy pillanatra olyannak látta magát, mint régen, Danika hercegnőnek. – Most átmehetsz a király hálószobájába. Nem tanácsos várakoztatni őt – jelentette ki Baski kurta hangon. Danika nem szólt semmit. Kétségbeesetten meg akarta kérdezni ezektől az emberektől, hogy vannak „az ő emberei”. Nem látott egyetlen embert sem az övéi közül, mióta Lucien király palotájába hozták. Ők is rabszolgák? Eladták őket szexrabszolgának? Megosztották őket Salem kiváltságos, gazdag családjai között? Végül is, pontosan ezt tette az apja Salem népével. Aggódott, de tudta, hogy nincs joga hozzá. Sürgetőbb dolgok miatt kellett aggódnia. Például az a tény, hogy Salem királya, aki minden porcikájával gyűlölte őt, éppen el akarta venni a szüzességét. A hálószobája bejáratánál állt, az ajtót bámulva, majd tétován kopogott. – Gyere be – jött a kurta válasz. Mély hangja visszhangzott benne. Kinyitotta az ajtót, és belépett. A fény megvilágította a szobát. A hálószobát arany fürdőben úszott. Ez volt a legszebb látvány, amit valaha látott, de a helyzet nem éppen kedvezett Danika felfedezési és megbecsülési vágyának. Csak a hatalmas férfit tudta bámulni, aki a szoba egyik oldalát foglalta el. Harmincöt évesen még soha nem látott olyan férfit, aki életszerűbbnek tűnt volna, mint Lucien király. Nézve őt, ahogy egy tollat márt a tintatartóba az asztalon, kihúzta, és tovább firkált a tekercsre előtte. Nehéz volt elhinni, hogy ez a férfi valaha is rabszolga volt. De az volt. Tíz teljes éven át elviselhetetlen kínzásokat szenvedett el az apja kezei által. Most visszafizette. A király végül felemelte a fejét, és Danikára bámult, a tollat tartva, nyíltan figyelte őt. Szemei végigmásztak a bőrén, mint a kezek. Danika megborzongott. A szemei hidegek voltak. Tiszta megvetés töltötte el vonásait. Danika azon tűnődött, vajon ez a férfi valaha is tudta, milyen mosolyogni. Lassan a király hátratolta a székét, még mindig őt bámulva. – Vedd le a köntöst – parancsolta. Danika tétovázott. A szemei veszélyesen felvillantak, és számítóan megnyalta az ajkait. Danika rákényszerítette a kezeit a mozgásra. Lehúzta a köntöst a testéről, csak a szűkös egyenruhájában hagyva őt. A szemei soha nem hagyták el az arcát. – Tisztázzunk valamit, rabszolga. Legközelebb, ha megszólítalak, és nem válaszolsz, nos, előveszek egy ostort, és húsz csapással teszem tönkre a hátadat. Érthető? Danika szemei gyötrődővé váltak. Azonnal elrejtette, nehogy lássa, mennyire megviselte. – Igen… Mester – szólt, megpróbálva elrejteni a dacát. Egy szó, aminek az engedelmességet kellett volna ábrázolnia, tiszta lázadást fejezett ki. Ha észrevette, nem szólt semmit. Felkelt, és körbesétált az asztalon, majd rátámaszkodott, és hideg szemekkel szegezte rá a tekintetét. – Vetkőzz. – Egy szó. Egy parancs. A lázadás elillant ezzel az egy szóval. – Kérlek – suttogta ösztönösen. De tudta, hogy már hibázott. Mint egy párduc, közelebb lopakodott hozzá, és minden erejére szüksége volt, hogy ne hátráljon meg tőle. Olyan erősen megrángatta a haját, hogy a feje hátraesett, és beleharapott az ajkába, hogy ne kiabáljon a fájdalomtól. Semmi megbánás nem volt a szemében, csak gyűlölet, ami annyira nyers volt, hogy megrázta. – Vagy vetkőzöl, vagy hívom az őröket, hogy segítsenek. A kezei a felsője nyakához vándoroltak, és elkezdte kibontani a köteleket, amik a ruhát összetartották. Teljesen levetkőzve hagyta, hogy a ruha a földre essen. Pánikot és tehetetlenséget érzett a helyzetében. Egy kérdés ugrott be a fejébe, ami elárasztotta az elméjét. Meg kellett kérdeznie. Még akkor is, ha megbüntetik érte, meg kell kérdeznie ezt. – Miért én? – suttogta. Kék, érzelemmentes szemek találkoztak az övéivel. Felvonta a szemöldökét. – Miért nem az apám? Miért én? – kérdezte rekedten. Csendben maradt, felemelve a kezét, hogy megsimogassa az arcát. Felemelte az állát. – Miért én, Danika? – É-én nem értem. – Apám volt a trónon, amikor az apád megtámadott minket. Anyám Ninával volt, a terhes kishúgommal, és én éppen húsz éves voltam. Miért ölte meg az apád mindannyiukat, és miért ejtett fogságba engem? – A hangja mély, halálos és érzelemmentes volt. Volt egy húga, aki terhes volt? Könnyek égették Danika szemeit, mert ez nem nézett ki jól számára. – Az elmúlt tizenöt évben feltettem magamnak ezt a kérdést. „Miért én?” – morogta. – Miért ölje meg az egész családomat, és miért vigyen engem a pokolba? Danika szótlan volt. Összeszorította a száját. Nem tudta a választ erre. Hideg szemek követték a nyakát, ahogy nyelt egyet. – Tudod, mi a legnagyobb haragom, amikor rád nézek? Danika tehetetlenül megrázta a fejét. Megsimogatta a nyakán lévő nyakörvet – azt a nyakörvet, ami megbélyegezte őt. – Te vagy az egyetlen gyermeke. Miért csak egy gyermeke kellett, hogy legyen? Nem vagy elég ahhoz, amire gondolok, Danika. Egyedül nem tudod elviselni a gyűlöletemet és a haragomat. Egyedül nem tudod elviselni az összes démont, amit szabadjára kell engednem. Hideg futott végig Danika testén minden egyes mondattal, amit kimondott. Mindegyikük olyan érzéseket hangsúlyozott, amelyek évek óta nőttek – olyan érzéseket, amelyeket mélyen magában táplált. Holt szemei végül újra találkoztak az övéivel. – Te, Danika, talán nem vagy elég… de megteszed. Most mássz fel az ágyra.