Mindig is tudtam, mi a sorsom. Vannak, akik évekig keresik a helyüket a világban, mások sosem találják meg az igazi hivatásukat. De én nem. Attól a pillanattól kezdve, hogy két Őrzőnek születtem, a falkánk legerősebb harcosainak, tudtam, hogy harcosnak kell lennem. Őrzőnek. A szüleim sorsszerű társak voltak, röviden lélektársak. Ugyanannak a léleknek a két fele. A legtöbb vérfarkas arra törekszik, hogy megtalálja a párját, azt, aki teljessé teszi őt. Bár vannak, akik gyengeségnek tekintik a párkapcsolatot, és azonnal elutasítják a párjukat, amikor megtalálják őket, a legtöbben csak erősebbek lesznek. Így volt ez a szüleimmel is. A párkapcsolat erősebbé tette őket, és erős párt alkottak. Őrzőkként és a falkánk legerősebb, legfélelmetesebb harcosaiként a szüleim felelősek voltak Alfa Anders, párja, Luna Calista és fiatal fiuk, a jövőbeli Alfánk, Rik biztonságának garantálásáért. Egy szomszédos falka támadása során, akik azt hitték, legyőzhetik az Alfánkat és átvehetik az uralmat, vesztettem el édesanyámat. Ő meghalt, miközben a Lunánkat és a fiukat védte. Akkor még csak 5 éves voltam. Ugyanebben a csatában édesapám, miközben az Alfánkat védte, az Alfa ellen támadó nyolc farkas közül ötöt vett fel. Mindketten tartották magukat, amíg más harcosok nem jöttek segíteni. Azonban abban a pillanatban, amikor édesanyám meghalt, és érezte, hogy a vele való kapcsolata megszakad, édesapám megingott. Az egyik farkas a hátára ugrott, hogy ledöntse. Amikor nem sikerült neki, megharapta édesapám hátát, eltörve a gerincét. A vérfarkasok sok mindenből képesek felgyógyulni – vágásokból, zúzódásokból, még kisebb törésekből is, de bénító gerincsérülésekből nem. Attól a naptól kezdve édesapám a régi önmaga árnyékává vált. Bár a legtöbb farkas belehalt volna a párja elvesztésébe, édesapám kizárólag azért élte túl, hogy gondoskodjon rólam. Mindent megtett, ami tőle tellett, és szeret engem, de azon a napon oly sokat veszített. Nemcsak a párját veszítette el, hanem a járóképességét és a harcosi státuszát is. Önmagát vesztette el.