A Southlake Üdülőszigeten. Ez egy magántulajdonban lévő üdülőhely volt Seechertowntól nyugatra, körülbelül ezer hold területen. A birtokot egy érintetlen természetes tó vette körül, közepén egy szigettel. Több mint tízmilliárd dollárt fektettek ötcsillagos szállodák és különféle szórakoztató létesítmények építésébe. Még különféle egzotikus növényeket is áttelepítettek oda, így a sziget Seechertown egyik leghíresebb üdülőhelyévé vált. Ezen a napon Blake az egész üdülőszigetet lefoglalta, kizárólag a meghívottak számára. Az üdülőhelyet néhány napos díszítés után hatalmas rendezvénytérré alakították át. Asztalok és székek voltak friss virágokkal díszítve, valamint mindenféle rágcsálnivaló és pezsgő várta a vendégeket. Wilbur leparkolt a Southlake előtt, és átsétált a szigetre. Rögtön az elején volt a vendégek regisztrációs asztala, valamint az ajándékgyűjtő pult. Wilbur odalépett az asztalhoz, és rádobta az előkészített ötszáz dollárt. – Itt az ajándékom. Az asztalnál ülők mind a Willow család tagjai voltak. Egyikük meglátta, hogy Wilbur az, és megvető pillantást vetett az asztalon lévő pénzre. – Te jó ég, tényleg ennyire le vagy égve? Nézz rá a többiekre. Az ő ajándékaik több tízezer dollárt érnek! Nem szégyelled magad, hogy ilyen nevetséges összeget adsz? Wilbur felnevetett, és így válaszolt: – Volt ötmillió dollárom, de valaki elvette, és a mai napig nem hajlandó visszafizetni. Most ennyi az összes vagyonom. A rendezvényfelügyelő arckifejezése elsötétült e szavak hallatán, és felüvöltött: – Haver! Balhét akarsz csinálni? Wilbur mély hangon válaszolt: – Én? Balhét? Ezt a Willow család csinálja. A felügyelő hidegen gúnyolódott: – Figyelj ide, öcsi. Ha nem lettek volna Mister Woods és Miss Yvonne utasításai, péppé vertelek volna. – Ezt nem igazán hiszem el – válaszolt Wilbur nyugodtan. A felügyelő melletti néhány Willow családtag ezt hallva már majdnem nekiment. A felügyelő azonban megállította őket, és így szólt: – Ma van Miss Yvonne nagy napja. Hagyjátok most menni. Majd elkapjuk, ha ennek vége. – Keress magadnak ülőhelyet. Van mit enni és inni. Legalább edd vissza a pénzed árát – gúnyolódott. Wilbur ügyet sem vetett rá, és magabiztosan besétált. A felügyelő viszont azonnal felhívta Yvonne-t. Wilbur a sziget központi része felé sétált. Szerzett magának egy pohár pezsgőt, mielőtt helyet keresett volna. Délelőtt tizenegy óra volt, és a vendégek még mindig érkeztek. Néhányan közülük befolyásos emberek voltak, és a regisztrációs pultnál hangosan bejelentették érkezésüket a tisztelet jeleként, valamint azért, hogy sütkérezzenek a dicsőségben. A Woods Corporate meglehetősen híres volt Seechertownban, a város egyik nagyobb vállalatának számított. A jelenlévő vendégek mind magas státuszú emberek voltak. Blake és Yvonne nem sokkal azután közelítette meg Wilburt, hogy a férfi helyet foglalt. Blake mélyfekete öltönyt viselt, fényes haját hátrasimítva. Yvonne, aki testhezálló fehér ruhába öltözött, boldogan kapaszkodott Blake karjába. A pár odalépett Wilburhöz, és Blake mosolyogva jegyezte meg: – Nem gondoltam volna, hogy lesz merszed megjelenni. – Nos, meghívtak. Természetesen el kellett jönnöm, hogy gratuláljak nektek. Végtére is, Yvonne és én házasok voltunk a múltban – mondta Wilbur nyugodtan. Yvonne azonnal közbeszólt: – Hagyd már ezt az undorító dumát. Azért hívtalak meg, hogy lásd, hol a helyed. Itt az ideje, hogy szembesülj az igazsággal, és ne fantáziálj arról, hogy mi lehetne még köztünk. – Amióta elhagytam a Willow családot, eszembe se jutott ilyesmi – mondta Wilbur. Yvonne felhorkant. – Helyes. Ülj nyugodtan, és lásd a saját szemeddel, mit jelentenek a kapcsolatok, a hatalom és a fellépés, te haszontalan gazfickó. – Mindenképpen nyitva tartom a szemem. Remélem, nem fogok csalódni – válaszolta Wilbur vigyorogva. Blake kuncogott, és így szólt: – Biztosan nem fogunk csalódást okozni. Itt mindenki olyan valaki, akivé te csak álmaidban válhatsz. Élvezd a látványt, amíg tart. Ezután a pár mosolyt váltott, és karonfogva elvonultak. Wilbur megrázta a fejét. Ivott egy kortyot a pezsgőből, de csak keserűséget érzett. – A Cape Konzorcium Kardon tartományi központjának vezérigazgatója, Faye Yves megérkezett. A bejelentésre a tömeg tapsviharban tört ki. A Cape Konzorcium ereje világszínvonalú volt, olyannyira, hogy még egy bizonyos fióktelep vezérigazgatója is elég nagy számnak számított. Végtére is, ő képviselte a Cape Konzorciumot. Blake és Yvonne a regisztrációs asztal mellett álltak, várva a fontos emberek érkezését. Faye érkezésekor a pár azonnal kísérőül szegődött mellé, és a bankett-terem főasztalához vezették. Faye elhaladt az asztalok mellett, tekintete találkozott Wilburével, és mosolyt váltottak. Miután megmutatták Faye-nek a helyét, Blake és Yvonne visszatért a regisztrációs asztalhoz, hogy várják a többi vendéget. Éppen ekkor egy magas, izmos férfi lépett a regisztrációs asztalhoz egy kísérővel a nyomában. A férfi Blake-re és Yvonne-ra pillantott, és nagy léptekkel odament hozzájuk. A felügyelő következtetése szerint Blake és Yvonne nem igazán ismerték ezt a férfit, ezért azonnal odasietett hozzá. – Uram, keres valakit? – Wilbur Pennt keresem – jelentette ki a férfi hidegen. A felügyelő megdöbbent. Blake-re és Yvonne-ra nézett, majd így szólt: – Valami baj van? Ekkor a férfi kísérője felkiáltott: – Ez az ember a Kardon tartományi hadsereg parancsnoka, Gordon Grayson. Jelentenem kell magának, hogy mit akar tenni? A felügyelő azonnal zavarba jött. A férfi határozottan hatalmas ember volt, de egyáltalán nem szerepelt a vendéglistán. Blake és Yvonne is pánikba esett, majd gyorsan odasiettek. – Grayson tábornok! Szüksége van valamire Wilburtől? A pár magában kárörvendően elmosolyodott. Véleményük szerint Wilbur kapcsolata egy ilyen hatalmas emberrel biztosan nem lehet jó. Gordon hidegen mondta: – Néhány személyes ügyet kell elrendeznem vele. Ne aggódjanak. Nem fogom zavarni az esküvőjüket. A pár alig tudta leplezni meglepetését és örömét e szavak hallatán. Nem elég, hogy Gordon nem ismerte Wilburt, de nyilvánvaló volt, hogy rossz vér van kettejük között. Gondolni, hogy Wilburnek volt mersze megsérteni egy olyan nemzeti tábornokot, mint Gordon Grayson! Ennek az embernek tényleg halálvágya volt. A pár előresietett, és bevezették Gordont, miközben magyarázkodtak: – Wilbur Penn egyáltalán nem rokonunk. – Így van. Ő a volt férjem. Három évig élősködött a családomon, ami a válásunkhoz vezetett. Ragaszkodott hozzá, hogy ma eljöjjön, nem fogadta el a nemet, nekünk pedig nem volt szívünk kidobni. Jaj... – Yvonne történeteket talált ki beszéd közben, rettegve attól, hogy belekeveredik az ügybe. Gordon legyintett. – Nem vagyok kíváncsi a történetükre. Csak azért vagyok itt, hogy elrendezzem a dolgokat köztem és közte. Blake békítőleg mosolygott. – Rendben, rendben. Azt csinál vele, amit csak akar. Valószínűleg megérdemli, hogy egy olyan ember, mint ön, móresre tanítsa. Mire ezt kimondta, a csoport odaért Wilburhöz. – Ő az. Szüksége van a segítségemre? – kérdezte Blake hízelgően. Gordon legyintett. – Nem lesz rá szükség. Négyszemközt akarok beszélni vele. Folytassák csak a dolgukat. – Igen, természetesen – egyezett bele sietve a pár, majd így szóltak Wilburhöz: – Tényleg van bőr a képeden megsérteni valakit, mint Grayson tábornok. Neked véged. Miután ezt elmondták, mindketten meghajoltak Gordon előtt, és távoztak. Ekkor Gordon utasította a sofőrjét, hogy várjon kint, és így szólt: – Ne zavarjanak, hacsak nem a főhadiszállásról hívnak. – Parancsa kiadása után leült Wilburrel szemben. – Van valami mondanivalója? – kérdezte Gordon hidegen Wilburtől.