Faye látta a habozást Blake arcán, és elkomorult. – Gondolja át, Mr. Woods. A Cape-nél nagyon szigorúak vagyunk a pénzügyi felügyelettel, és ez alól ez sem kivétel. Önnek is megvannak az aggályai, de nekünk is. Ha nem akarja ezt, azonnal befejezhetjük az együttműködést. Blake egy ideig küzdött magával, de végül beleegyezett az aláírásba. Az ötmilliárd dollár túl fontos volt. Ráadásul egy olyan intézmény, mint a Cape Konzorcium, nem törné magát egy olyan kis cégért, mint a Woods Corporate, igaz? – Aláírom. – Blake végül engedelmesen aláírta. Faye hátradőlt a székében, mosolyogva ringatózott kissé. Az aláírás után Faye felállt, és kezet nyújtott Blake-nek. – Várom a közös munkát. A Woods Corporate azonnal megkapja a forrásokat. Kérem, később ellenőrizze a tranzakciót. Blake sietve, nagy hálával rázta meg Faye kezét. Faye mosolyogva visszahúzta a kezét. – Akkor viszontlátásra. Blake izgatottan bólintott, mélyen meghajolt, mielőtt elhagyta volna az irodát, hogy felkészüljön a közelgő feladataira. Faye hideg mosollyal ült vissza a székére. – Idióta. - Alkonyatkor. Meditáció után Wilbur lement a földszintre, hogy a házon kívül vacsorázzon. Amikor a nappaliba ért, Jackson, Miranda, Yvonne és Blake vidáman beszélgettek a kanapén. Wilbur rájuk pillantott, és kifelé indult. Ekkor Yvonne utána kiáltott. – Wilbur. – Mi az? – fordult meg, hogy megkérdezze. Yvonne ragyogóan mosolygott. – Blake épp most kapott ötmilliárd dollárt a Cape Konzorciumtól. – Mi közöm ehhez? – Wilbur arca rezzenéstelen maradt. A hozzáállása azonnal irritálta Yvonne-t, aki magában azt gondolta: „Ez az idióta tényleg púp a hátamon.” – Wilbur, Blake ma este itt alszik a szobámban. Próbálj meg nem kijönni, ha nincs semmi dolgod. Nem szeretném, ha olyasmit látnál, amit nem kellene – mondta Yvonne gúnyos hangon, miközben Blake karjába kapaszkodott. Wilbur arckifejezése elsötétült, ahogy végigmérte a nappaliban lévőket. Az anyósáék azonban teljesen nyugodtnak tűntek. Yvonne ragyogóan mosolygott, Blake pedig csupa arrogancia volt. Senki sem érezte ezt szégyennek, és a Wilbur iránti megvetés mindannyiuk arcára volt írva. Egy rövid szünet után Wilbur felsóhajtott. – Rendben, benne vagyok. Váljunk el holnap. Yvonne repesett az örömtől. – Jobban teszed, ha betartod az ígéretedet! Holnap reggel az legyen az első dolgunk. Wilbur szemében gyilkos szándék villant. Mégis hidegen válaszolt: – Ha mondok valamit, az végleges. Egyikünk se bánja meg. – Megbánni? – Yvonne vad nevetésben tört ki, és így szólt: – Amit a legjobban bánok, az az, hogy hozzámentem egy olyan értéktelen seggfejhez, mint te. Yvonne apja is közbeszólt: – Akkor el van döntve. Holnap reggel elváltok. – Semmit sem viszel magaddal – tette hozzá Miranda épp időben. Wilbur mosolyogva rázta meg a fejét, és így szólt: – Ahogy akarjátok. A Willow család extázisban volt, és Blake is kárörvendő volt. Nemcsak hogy most kapott ötmilliárd dollárt, de hamarosan a Willow család is az övé lesz. Ekkor Chelsea lépett be a szobába. Látta az arckifejezéseket, és azonnal megkérdezte: – Mit csináltok? – Wilbur épp most egyezett bele a válásba – mosolygott Yvonne. Chelsea sokkot kapott, és Wilburre nézett. – Nem megígérted nekem? – Buta lány, az ilyen dolgokat nem lehet erőltetni. Hagyjuk, hadd menjen a maga útján – mondta Wilbur mosolyogva. Chelsea hitetlenkedve bámult a szüleire. – Tényleg megteszitek ezt? – Elhatároztuk magunkat. Ha itt tartjuk ezt a lusta ingyenélőt, az csak megakadályozza a nővéredet és a Willow családot abban, hogy fényes jövője legyen. Jobb lesz a dolgok menete, ha ő kikerül a képből – mondta Jackson. – Anya? – Chelsea az anyjára nézett. Miranda őszinte álarcot öltött, és így szólt: – A Willow családnak jobb jövője lesz, ha egyesítjük erőinket Blake-kel. A nővéred boldogságáért és a családunk jövőjéért tesszük. Kérlek, értsd meg az álláspontunkat. – Hogy tehettek ilyet? – Chelsea valóban feldühödött, és rájuk üvöltött. Remegő kézzel mutatott a szüleire és a nővérére, és könnybe lábadt a szeme. – A Willow család sehol sem lenne Wilbur nélkül. Nincs lelkiismeretetek, hogy csak így kidobjátok? – Miről beszélsz? – Jackson alig tudta visszafojtani a dühét, odalépett, és azonnal pofon vágta a lányát. A csattanó hang végighasított a levegőn, Chelsea pedig kábultan fogta az arcát. Csak hosszú idő után tért magához. Nem volt több könnye, csak mély fájdalmat érzett a mellkasában. A szüleire pillantott, és megrázta a fejét. – Nem maradhatok egy ilyen családban. Csináljatok, amit akartok. Miután ezt kimondta, Chelsea anélkül távozott, hogy visszanézett volna. Jackson kissé bűnbánónak tűnt, de Miranda így szólt: – Hagyd. Néhány nap múlva visszajön, ha átgondolta a dolgokat. Wilbur a homlokát ráncolta, és sietség nélkül mondta: – Elmegyek. Találkozunk holnap a városházán a válás miatt. Miután ezt mondta, kilépett. Miranda hidegen gúnyolódott. – Eltöröm a lábát, ha holnap nem jelenik meg. Jackson sugárzott, és így szólt: – Mr. Woods, a feleségem és én megyünk pihenni. Folytassák csak a beszélgetést Yvonne-nal. Nem leszünk útban. Ezzel Jackson távozott Miranda kíséretében, és a pár gyorsan visszatért a szobájába. Blake ekkor annyira boldog volt, hogy egyik karjával Yvonne-t a szobája felé húzta. Az ágyon felülkerekedett rajta, és izgatottan kezdte levenni a ruháit. Yvonne sietve megállította. – Most ne. Teljesen a tiéd leszek, amint összeházasodtunk. Blake sem erőltette. – Rendben, ha ez boldoggá tesz. Kibírom még egy kicsit. – Ó, ne légy ilyen. Úgyis hamarosan a tiéd leszek. Hová ez a sietség? Mondd, mikor legyen az esküvő? – játszotta Yvonne a nőt. – A következő néhány napban. Azonnal elintézem, amint elválsz attól a csövestől – mondta Blake habozás nélkül. Yvonne hozzábújt Blake-hez. – Szeretlek, Blake. – Én is szeretlek, Yvonne. Yvonne arckifejezése csupa boldogság volt, de Blake tekintete valami baljósabbat hordozott. Miután elhagyta a Willow-házat, Wilbur az utcán sétált, miközben üzenetet küldött Chelsea-nek. Azt írta neki, hogy nyugodjon meg valahol máshol egyelőre, és ne menjen sehová sietve. Chelsea nem volt túl talpraesett, de fiatal volt, és képezhető. Az elvei és gyermeki ártatlansága volt az, amit Wilbur a legjobban kedvelt benne. Az ilyen emberek rendkívül hasznosak lesznek számára a jövőben. Így sétált Wilbur lassan az utcán, miközben azon gondolkodott, mi következik. Hamarosan eltelt egy egész óra. Ekkor hangos kiáltás hallatszott. Wilbur megfordult, és egy négy-öt év körüli kisgyereket látott az utca közepén, miközben egy autó másodpercről másodpercre közeledett. A sofőr a fékbe taposott, de a távolságot figyelembe véve a gyerek még mindig veszélyben volt. Wilbur abban a pillanatban döntött, ahogy meglátta a jelenetet.