Wilbur felkacagott. "Mondtam már, hogy ne erőszakoskodj velem, különben megbánod." "Ne is törődj vele, Blake. Egy ilyen alakkal verekedni csak rontaná a hírnevedet. Gyere." Yvonne megvetően nézett Wilburre, miközben elhúzta Blake-et. Mielőtt elmentek volna, Blake odavetette: "Csak várj, te rohadék. Még nem végeztem veled. Hulla leszel, amint lesz rá időm." "Részemről rendben" – felelte Wilbur mosolyogva. A páros emelt fővel távozott testőreik kíséretében, pökhendien elvonulva. Wilbur megrázta a fejét, és magában mormogta: "Én is alig várom az esküvőtöket." Ezzel visszahajtott a Castlebury-i házhoz. Miután leparkolt a bejáratnál, végigpillantott a környéken, és úgy döntött, körülnéz, hogy megismerkedjen a lakóparkkal. A környék elég nagy volt, közepén egy kerttel. A kert önmagában vagy harminc holdat tett ki, akkora volt, mint egy nyilvános park. Wilbur az életén merengett, miközben a kertben sétált. Szülei rejtélyes módon tűntek el gyermekkorában, nagyapja gondjaira bízva őt. Sárkánylelke tizenhat éves korában ébredt fel, és ősi képességek széles tárházát örökölte. Ezután külföldre ment, megalapította a Mélység Zsoldosokat, és vagyont halmozott fel. Miután feloszlatta a Mélység Zsoldosokat, megalapította a Cape Konzorciumot, mielőtt visszatért volna régi otthonába, Seechertownba, hogy megnősüljön. Azonban a boldog szerelmi élet helyett végül elhagyták és megalázták. Visszatekintve, az életben csak a változás volt állandó, és az embernek számtalan viszontagságon kellett keresztülmennie. Gondolataiba merülve hallotta, amint egy hang hátulról rákiált. "Állj! Ne gyere közelebb!" Wilbur felnézett, és egy fekete öltönyös, hegyomlásnyi férfit látott, aki elállta az útját. Előtte egy fiatal, gyönyörű, húszas éveiben járó lány segített egy idős embernek járni. Wilbur a homlokát ráncolta. "Miért? Tiéd ez a hely?" "Nem, de tartsd a távolságot" – mondta az óriás érzelemmentesen. Wilbur nyugodtan felelte: "Mivel nem ez a helyzet, bárki sétálhat itt. Állj félre az utamból." "Nem fogok kegyelmezni, ha közelebb jössz!" Az óriás rendíthetetlen maradt. Bosszúság látszott Wilbur arcán, ahogy villámló tekintettel azt mondta: "Visszaélsz az erőddel?" Az óriás arckifejezése hideggé vált. Épp ekkor az öregember rekedt hangon közbeszólt: "Félre az útból! Istenem, de idegesítő vagy. Ez egy nyilvános tér. Nem az enyém ez a hely!" Csak ekkor hátrált meg az óriás. Wilbur odasétált az idős emberhez, aki elmosolyodott és köszöntötte. Wilbur válaszul enyhén meghajolt, és tovább sétált. Ekkor a lány megszólalt: "Milyen bunkó." "Mit mondtál?" Wilbur a lányra fordult. A lány megigazította a szemüvegét, és így felelt: "Azt mondtam, hogy bunkó vagy." Wilbur nyugodtan válaszolt: "Kisasszony, nem mindenki törődik úgy a hierarchiával, mint ön. Szerintem elég kedves voltam." A lány arckifejezése megkeményedett. "Mire próbálsz célozni, he?" Az öregember látta, hogy mindjárt vitatkozni kezdenek, és felkuncogott: "Kislányom, nemsokára fél lábbal a sírban leszek. Tégy meg egy szívességet, és engedd el ezt, rendben?" Wilbur nagyjából végigmérte az öreget, majd lassan így szólt: "Hű, maga elég beteg." Amit mondott, azonnal felbőszítette a lányt. Felháborodva mutatott Wilbur orrára. "Merd ezt még egyszer mondani!" "Tévedtem?" Wilbur higgadt maradt. A lány épp dührohamot készült kapni, amikor az öregember megállította. Mosolyogva mondta: "Nem tűnsz átlagos embernek, fiatalember." Wilbur nyugodtan válaszolt: "Elég átlagos vagyok." "Én nem hiszem. Mondd, szerinted mennyi időm van még hátra?" – kérdezte hirtelen az öreg. Wilbur így felelt: "Körülbelül egy hét." A lány gyakorlatilag remegett a felháborodástól. A testőrre pillantott, aki hátulról azonnal közelebb lépett. Az öregember rögtön felélénkült, és intett a kezével: "Valóban? Van rá valamilyen megoldásod, fiatalember?" "Azt hiszem, igen, de miért kellene elmondanom magának?" – kérdezte Wilbur nyugodtan. Az öregember azonnal felkuncogott és bólintott. "Igaza van. Nem köteles. Ne is tartsam fel." Wilbur megfordult, és rögtön távozott. Ekkor a lány így szólt: "Nagypapa, annyira arrogáns volt." "Ne mondd ezt. Mi nem vagyunk arrogánsak másokkal? Nincs semmilyen kötelezettsége, hogy segítsen nekem" – mondta a görnyedt öregember, és folytatta a sétát. Könnyek csorogtak végig a lány arcán. "De te hős vagy, aki megsérült a hazánk szolgálatában!" "És mit akarsz ezzel mondani? Bárkinek meg kellene tennie ezt a hazájáért. Nem játszhatjuk meg magunkat emiatt, nem igaz?" Az öregember dühösnek tűnt. Wilbur hirtelen megállt, és visszafordult az öreghez. "Megkérdezhetem, hogy hívják?" – tudakolta Wilbur. Az öreg elmosolyodott. "Benjamin Grayson vagyok." "Az alapító atya?" – kérdezte Wilbur megdöbbenve. Benjamin legyintett. "Bah! Csak egy újabb vén szatyor vagyok." Wilbur gondolatokba merült. Benjamin Grayson Dasa egyik alapító atyja volt. Számtalan eredményt ért el, és végül a hadsereg legfőbb parancsnoka lett. Nagy tisztelet övezte a seregben, és országszerte híres és köztiszteletben álló személy volt. Rövid szünet után Wilbur így szólt: "Ó. Akkor elnézést kérek az iménti modortalanságomért. Tudja, van mód a betegsége kezelésére. Ha hisz nekem, miért nem beszélgetünk máshol?" Az öregember felragyogott. "Tudtam, hogy nem mindennapi alak. Miért nem megyünk át a házamba egy kis időre?" "Rendben." Wilbur bólintott. Ekkor a lány közbeszólt: "Nagypapa, ne higgy neki! Ő csak egy csaló, aki szándékosan próbál a közeledbe férkőzni." "Mit lehetne kicsalni egy olyan vén szatyorból, mint én? Túlgondolod ezt." Benjamin intett Wilburnek, hogy kövesse, és ketten együtt indultak el az ösvényen. A lány hátul majdnem toporzékolt dühében. A nagyapját az ország legjobb orvosai kezelték eredménytelenül, ez a pökhendi gazember pedig azt állítja, hogy tudja a megoldást? Egyértelműen csak kitalálta a dolgokat, hogy benyaljon a Grayson családnak. Mégsem mert szembeszállni nagyapjával, és csak segíteni tudott neki hazajutni, miközben időről időre dühösen méregette Wilburt. Wilbur ügyet sem vetett rá. Hamarosan elérték Benjamin házát, és leültek a nappaliban. Benjamin megkérdezte: "Fiatalember, meg tudja mondani, mi a bajom?" "A régi sebei belső problémákat okoznak, és a kora csak ront a helyzeten. A tüdeje napról napra romlik. Már rég halott lenne, ha nem kapná meg azt a csúcsminőségű orvosi támogatást." Wilbur egyenesen a tárgyra tért. Az öregember szeme azonnal felcsillant. "Honnan tudta ezt?" "Megfigyelés" – válaszolta Wilbur nyugodtan. Az öregember elképedt. "Milyen remek megfigyelőképessége van. Akkor van megoldása?" "Vegye le az ingét. Csi-t fogok vezetni a testébe, majd adok egy művelési módszert, amit követnie kell. Ha így tesz, száz évnél is tovább fog élni" – mondta Wilbur. Az öregember a homlokát ráncolta, miközben Wilburt nézte, majd megszólalt: "Úgy tűnük, az életem még nem ért véget. Kérem, lásson hozzá." A lány bepánikolt. Látva, hogy nagyapja kezdi levenni az ingét, előreszaladt, hogy megállítsa. "Nagypapa, tényleg elhiszed ezt? Egyértelműen egy csaló, aki a saját érdekében próbál közelebb kerülni a Grayson családhoz! Ne dőlj be neki!" "Már így is nagyon beteg vagyok. Mi baj lehet abból, ha megpróbálom?" – mondta Benjamin nyugodtan. A lány hangosan kifakadt: "Nem dőlhetsz be ennek! Mi van, ha a nevedet használja fel arra, hogy azt tegye, amit akar? Tönkreteszi a hírnevedet." Benjamin halkan visszakérdezett: "Miről beszélsz? Túl sokat képzelsz a családunkról. Különben is, nem tudnátok elintézni, ha tényleg kiderülne róla, hogy csaló?" A lány elhallgatott. Nem mert tovább vitatkozni a nagyapjával. Azonban Wilburt vette célba, és ráförmedt: "Takarodjon innen azonnal!"