Reginald szemszögéből Arcam elsötétedett, ahogy rájöttem, hogy a fehér ruhás nő Vivian. De nem akármilyen fehér ruha volt az – az volt, amit Elenának vettem a második évfordulónkra. – Reginald, visszajöttél! – Vivian felém futott, kitárt karokkal, látszólag nem törődve elsötétülő arckifejezésemmel. A ruha nem igazán illett rá, sokat mutatott bőséges idomaiból, miközben átölelt. – Hiányoztam? Figyelmen kívül hagyva a flörtjét, témát váltottam. – Miért viseled Elena ruháit? – Hangom egyhangú és visszafogott maradt. Vivian kacagása kristályként csilingelt, miközben elmagyarázta: – Ó, korábban kávét öntöttem a ruhámra. Kellett valamit kölcsönkérnem. – Eltáncolt felém. – A feleséged nem bánja, ugye? Vagy inkább... volt feleséged? – Hol van ő? – Fogalmam sincs. – Vivian vállat vont. – Üres volt a hely, amikor ideértem. A szobalány beengedett – már elég jól ismer, nem igaz? Kinyúlt felém, tökéletesen manikűrözött körmei végighúzódtak a karomon. – Reggie... Hátraléptem. – Vedd le. Nem áll jól neked. – Ugyan már, ne légy ilyen hideg. – Duci ajkakat formált. – Azt hittem, megünnepelhetjük az újonnan szerzett szabadságodat. A papírokat aláírták, nem? – Honnan tudsz erről? – kérdeztem hidegen. Mosolya egy pillanatra megingott. – Ó, kérlek. Mindenki tudja, hogy a válás felé tartottatok. Csak idő kérdése volt. – Találkozzunk ma este az Eclipse Lounge-ban – szakítottam félbe, elegem volt ebből a cirkuszból. – Tűnj el. – De Reggie... – Most, Vivian. Amint elment, felrohantam a lépcsőn. A hálószoba rendetlen volt – az ágy úgy nézett ki, mintha valaki hemperegtt volna benne. Egyáltalán nem Elena stílusa. A szekrényének az oldala azonban érintetlen volt, az összes tervezői darab, amit vettem neki, még mindig ott lógott. De a tegnap esti válópapírok? Nyomtalanul eltűntek. Valami bűzlik ebben az egész helyzetben. Éreztem a gyomromban, miközben átöltöztem egy friss öltönybe, az elmém versenyt futott. Az Eclipse Lounge tele volt, amikor beléptem – bizalmi alapból élő kölykök apuci pénzét szórták, Instagram-sztárok akartak lenni, kétségbeesve a következő fotóért, és az igazi cápák, akik ebből az árnyékból irányították a várost. – Reginald! – Marcus integetett nekem a VIP szekcióhoz. – Ideje volt, hogy újra csatlakozz az élők világához! – Mostanában el vagyok havazva a munkával – motyogtam, lecsúszva egy székre. Felharsant a nevetéstől, italokat rendelve. – Ja persze, mintha a hatalmas Vanderbilt birodalomnak szüksége lenne arra, hogy ujjaidat mozgassa. De ha már a dolgok mozgatásáról beszélünk... – Elég közel hajolt, hogy érezzem a bourbon szagát a leheletében. – Azt beszélik, hogy végre kirúgod azt az aranyásót. Kurvára ideje volt, haver. Vörös lett a látásom. – Vigyázz a kibaszott szádra. – Mi? Nem éppen újdonság, hogy csak a bankszámládra vágyott. Mármint, egy Stewart? – Horkantott. – Bár el kell ismernem a szüleinek - az a részeg összejövetel? Elég ügyes húzás. Mielőtt válaszolhattam volna, hullám futott végig a tömegen, amikor Vivian belépett egy vörös ruhában. Átment a tömegen, légi csókokkal és hamis mosolyokkal üdvözölve mindenkit. – Na, ez az, amiről beszélek – fütyült Marcus. – Egy igazi királynő a Vanderbilt trónra. A szokásos seggnyalók azonnal ellepték. Láttam, ahogy minden szót behabzsolt. – Vivian, ez a ruha teljesen isteni! – A vörös határozottan a te színed, drágám! – Valóban, nem mindenki tud úgy ragyogni, mint Vivian – csak nézzünk egy szegény hercegnőt Stewartból. Az iparág futó viccévé vált. Vivian nevetése áthallatszott a szobán. – Mindenki, kérem! Ne pazaroljuk az időt a múlton való vitatkozással. Azért vagyunk itt, hogy megünnepeljük az új kezdeteket, igaz? – Olyan pillantást vetett rám, amitől a bőröm felborzongott. Marcus és James úgy köröztek körülöttem, mint a cápák. – Szóval Reginald, mikor teszitek hivatalossá Viviennel? – kérdezték kacsintva. – Ja? – Szememet összeszűkítettem. – Miért sietsz? Marcus vigyora gonosz lett. – Csak azt mondom, miért érnéd be az alsó polccal, ha a felső polcod is lehet? Ledöntöttem az italom, küzdve a késztetéssel, hogy arcon vágjam. Hirtelen Ádám materializálódott mellettem, hangja mély és sürgető volt. – Uram, az egyik emberünk látta Mrs. Vanderbilttet a JFK-n. Megállt a szívem. – Mi? – A biztonsági felvételek megegyeznek a leírásával, de elvesztettük a nemzetközi terminálban. – Értesítsenek – mondtam, mielőtt Ádám bólintott és elment. Elena a reptéren? A hiányzó papírok? Ebben a pillanatban Marcus mindenkit körbe hívott egy játékra, visszarántva a gondolataimból. – Igazság vagy merészség! Nincs gyáva játék, Reg! – Mik vagyunk, középiskolások? – Morogtam, de hagytam, hogy belerángassanak a hülye játékukba. Néhány kör után az üveg szája pont rám mutatott. Valami részeg szépfiú kuncogott. – Reggie köre! Igazság vagy merészség? – Igazság. Essünk túl rajta. – Hogyan találkoztál valójában Viviennel? Annyi történet kering... Az emlék úgy ütött, mint egy gyomorszájba vágás. Tizenöt évvel ezelőtt. A félelem íze. A saját sikolyaim hangja visszhangzott a betonfalakról. – Megmentette az életemet – mondtam egykedvűen. – Emberrablási kísérlet, amikor tizenkét éves voltam. Segített megszöknöm. – OMG, ez olyan drámai! – A szépfiú szinte elájult. – Pont, mint egy film! – Ha már a filmeknél tartunk – szólalt meg Marcus –, Vivian, mi ez az Oscar-suttogás, amit hallok? De alig figyeltem. Valami abban az emberrablási emlékben... furcsa volt. Mintha egy álmot próbálnék felidézni, ami folyton elillan. A részletek homályosak, torzak voltak. Emlékeztem, hogy megrémültem, emlékeztem, hogy sötét folyosókon futottam, de Vivian arca ezekben az emlékekben... valahogy rossznak tűnt, mint egy rosszul szerkesztett fotó. A következő pillanatban Vivian rám vetette magát. Észrevéve a távoli arckifejezésemet, megpróbálta visszaterelni a figyelmemet. – Vigyél haza? – suttogta, lehelete meleg volt a fülem mellett. Alig emlékszem, hogy bólintottam, az elmém még mindig azon pörgött, hogy Elena a reptéren van. A baleset emléke is villogott a fejemben – valami nem stimmelt, de nem tudtam rájönni, hogy mi. A kocsikázás halálos csendben telt. Fullasztóan. Vivian folyton oldalpillantásokat vetett rám, tökéletes mosolya egyre feszültebb lett, valahányszor figyelmen kívül hagytam a csevegési kísérleteit. – Feljössz egy italra? – Vivian hangja rántott vissza a valóságba, miközben megálltunk a helye előtt. Köröket rajzolt a mellkasomon azokkal a karmaival, de én csak arra tudtam gondolni, hogy Elena mindig szíveket rajzol oda helyette. Épp azt akartam mondani neki, hogy hova dugja azt az italt, amikor a telefonom felrobbant egy bejövő hívással. Nagypapa hangja hasított át a hangszórón: – TE IDIÓTA! Mi ez a baromság a válásról?