Reginald szemszögéből Nagyapa hangja úgy robbant be a telefonomba, mint egy atombomba, hogy majdnem eldobtam. "Teljesen elvesztetted az eszedet? Húzd vissza a segged a birtokra, mielőtt magam vonszlak ide!" Pillantást vetettem Vivianra a bejáratnál, aki figyelemfelkeltő vörös ruhát viselt. Mikor lett ennyire idegesítő? "Most. Nem." – morogtam, már el is fordultam a duzzogó arcától. "Ne merj nekem 'most nem'-ezni, te kis szemét!" A vonal megszakadt egy olyan csattanással, ami vetekedett a növekvő fejfájásommal. "Reggie?" – Vivian hangja édeskés volt. "Minden rendben?" "Máskor." – vissza sem néztem, ahogy beugrottam az autómba, és az Ötödik sugárúti lakás felé hajtottam. Az elmém túlságosan is azzal volt elfoglalva, hogy Elena utolsó szavait ismételgesse: "Annyira lefoglal, hogy azt hiszed, manipulállak, hogy észre sem vennéd az igazi érzéseket, ha seggbe rúgnának vele." A francba, amiért mindig igaza van. Abban a pillanatban, ahogy beléptem a lakásba, valami nem stimmelt. Olyan volt, mintha egy sírba léptem volna be. Az a finom jázmin illat, ami mindig otthonossá tette a helyet? Eltűnt. Egyszerűen... eltűnt. "A francba," – motyogtam az üres szobákban. A hálószoba normálisnak tűnt – az ágy tökéletesen be volt vetve, Elena stílusában. Aztán megláttam a fekete kártyámat az éjjeliszekrényen, vércseppekkel. Mielőtt gondolkodni tudtam volna, már elővettem a telefonomat. "Mikor a fenébe ment el?" – ugattam Ádámnak. "Pontosan reggel 6-kor, uram. Limuzin a JFK-re. Követjük a mozgását, de..." – Ádám hangjában az a gondoskodó tónus volt, amit akkor használ, amikor tudja, hogy mindjárt elveszítem a fejem. A gardrób úgy vágott arcon, mint egy tégla. Ott lógtak mindazok a designer darabok, amiket vettem neki. De a régi cuccai? A ruhák, amiket a Stewart Villából hozott? Eltűntek. Mintha el akarná törölni az életünk minden nyomát. Vagy amit annak tettettünk. Egy félénk köhintés az ajtóból megpördített. Egy szobalány állt ott, és úgy csavargatta a kezét, mint egy rossz szappanopera szereplője. "Jó estét, uram." – a szobalány idegesen biccentett. "Értesítsem Vanderbilt asszonyt, hogy itthon van?" Az egész testem megmerevedett. "Hogy érti?" "Én... egész nap nem láttam, de feltételeztem..." – a szobalány elhallgatott a tekintetem alatt. "Mindig vacsora előtt visszatér..." Dühösen a szekrényhez rángattam, és követeltem: "Lát valami furcsát ezen a szekrényen?" A szobalány gyorsan végigpásztázta a tartalmát, mielőtt tétován válaszolt: "Vanderbilt asszony saját ruhái... mind eltűntek." "Tűnjön el!" – a whiskys pohár elhagyta a kezemet, mielőtt gondolkodni tudtam volna, üvegszilánkokat szórva a falhoz csapódva. A szobalány úgy menekült, mintha démont látott volna. Talán látott is. A telefonom zümmögött – ismét Ádám. "Van valami, uram. Párizsba foglalt repülőjegyet." Én tényleg hangosan felnevettem. "Baromság. Ő utálja Franciaországot." Az emlék úgy csapott arcon, mint egy teherautó – az a katasztrófa egy jótékonysági gálán két évvel ezelőtt. Valami francia üzletember rákezdett Elenára, én túlságosan is lefoglaltam a befektetőkkel való bratyizás ahhoz, hogy észrevegyem. Soha nem bocsátotta meg nekem ezt. Valószínűleg csak hozzáadta a kudarcaim listájához. "Első osztályú jegy, ma reggel vásárolva," – folytatta Ádám. "De van itt valami – soha nem szállt fel." Persze, hogy nem. Elenának mindig voltak B tervei. De miért hagyta ott a drága cuccokat? Miért a vér? Csendben álltam a hálószobában, ami örökkévalóságnak tűnt. Izgatottan érezve magam, átléptem a szilánkokat, és kisétáltam a szobából. Lent a szobalány megijedt a sötét arcomtól. Rám nézett, akart mondani valamit, de hideg pillantással félbeszakítottam. "Nem kell holnap visszajönnie," – mondtam jéghidegen. Ha még azt sem tudta észrevenni, hogy valaki olyan fontos, mint Elena eltűnt, akkor nincs értelme megtartani. Elhagyva a lakást, beültem az autómba, és rágyújtottam egy cigarettára. A vörös láng élesen elütött az éjszakától, miközben hideg mosoly játszott az ajkaimon. Tényleg azt hitte Elena, hogy csak úgy be- és kisétálhat a Vanderbilt családból, ahogy neki tetszik? Szüleim balesete óta nem éreztem ilyen emésztő haragot. Az irónia – azt akartam, hogy Elena elváljon tőlem Vivianért. Most Elena eltűnt, és én csak azt akarom, hogy megtaláljam. Évekig tartó üzleti sikerek után ez volt az első igazi kudarc. Két hét úgy kúszott el, mint egy másnaposság. Találkozók, álmatlan éjszakák, még több találkozó. Minden nyom Elena után füstté vált. A párizsi jegy? Vakvágány. Hitelkártyák? Némák. Telefon? Halott. Aztán megjelent egy csomag. Sima boríték, feladó nélkül. Belül: válási papírok és egy üzenet: [Unom a színlelést. Élvezd a szabadságod. U.I. – Mielőtt másokat vádolsz, hogy bedrogoztak, nézd meg az italodat. A karma egy ribanc.] Én bámultam ezeket a szavakat. Azon az éjszakán a Stewart Villában... tényleg ennyire hülye voltam? Ennyire vak? A telefonom felvillant. Vivian üzent: [Hiányzol, édesem... vacsora?] Én néztem az üzenetét, Elena üzenetét és az üres lakást, ami még mindig rá várt. Három év után először azon tűnődtem, hogy én voltam-e a legnagyobb bolond egy olyan játékban, amiről nem is tudtam, hogy játszom. "Uram?" – Ádám jelent meg, kényelmetlenül nézve. "A vezetőség vár. És... uram? Talán érdemes lenne megigazítania a nyakkendőjét." Én belenéztem a tükörbe. A francba. Mikor kezdtem ilyen... elveszettnek kinézni? "Igen." – kiegyenesedtem, elcsomagoltam a zavart és azt a veszélyes érzést, ami túlságosan is hasonlított a megbánásra. Egy birodalmat kellett irányítanom. Elena meghozta a döntését. Egy évig tartó keresés után még mindig nem volt nyoma Elenának, mintha a semmibe tűnt volna. Dörzsöltem a halántékomat, érezve a kimerültséget. Ideje volt befejezni. Felnéztem Ádámra, aki az iroda másik végében állt, utasításokra várva, és nyugodtan mondtam: "Fújja le a keresést."