ASHLEY. – Ashley, várj! Épp megfordulok, mielőtt kinyitnám az ajtót, és látom Lucyt, aki a legközelebb áll hozzám, ahogy valaha bárki. Könyvekkel a kezében fut felém, göndör, barna haja a vállára ugrik, miközben próbálja megakadályozni, hogy a szemüvege leessen. Elkapja a karomat, amikor elég közel ér, és levegőért kapkod, én pedig végighúzom a tenyerem az arcomon, hogy eltüntessek minden nyomot, ami arra utalna, hogy sírtam. – A francba, hívogattalak. Mi – mi a fene folyik itt? Hova mész? Felvonja a szemöldökét, mogyoróbarna szeme végigpásztáz a vállamon, én pedig halványan elmosolyodom, és még jobban meghúzom a táskám pántját. – Haza tartok. Nem érzem jól magam. Szívem szakad meg. – Ez fura. Még az előbb jól voltál, egészen addig, míg ki nem kellett menned a mosdóba. Akkor menj is. Elkísérhetnélek, de matekom van a következő órán, és tudod, mit gondolok erről a tárgyról. Felnyög, megigazítja a szemüvegét, én pedig halkan kuncogok, és megborzolom a haját, amire ő szúrós pillantással felel – ahogy mindig. Nos, nincs különösebb sztori arról, hogyan barátkoztunk össze Lucyval. Nem mentett meg a zaklatóktól, és nem vele töltöttem a gyerekkoromat, mint a többi kitalált karakter. A mi barátságunk nem különleges: itt találkoztunk, rájöttünk, hogy vannak közös érdeklődési köreink, és ennyi. – Hé! Ne rontsd el a hajam! Int, miközben lesimítja a haját, és újra megigazítja a szemüvegét, mielőtt a tekintete újra az enyémre szegeződik, és valamiért oldalra dönti a fejét, mintha vizsgálná az arcom. – Te sírtál, Ashley? A kurva. Ennyire látszik? – Mi? Nem! Persze, hogy nem! Miért – miért sírnék? Felnevetek, és végigtörlöm az arcom, hogy eltüntessem a nedvességet. – Nem sírtam. Csak képzelődsz. Felvonja a szemöldökét, majd megrázza a fejét. – Úgy nézel ki, mintha sírtál volna. Vizes csíkok vannak az arcodon, nem hazudsz. Ez nem csak arról szól, hogy beteg vagy, ugye? Valami történt? – Menj, készülj a következő órádra, Lucy. Semmi sem történt. Mondtam, nem érzem jól magam. Vállat vonok, ő pedig hallgat, a szeme az arcomat fürkészi, mielőtt bólint. – Valószínűleg igazad van. Megyek, de kérlek, hívj fel, ha hazaértél. Ne aggódjak érted. Bólintok. – Amúgy beszéltél Dave-vel? Láttam az előbb, és... – Tényleg mennem kell, Lucy. Majd szólok, ha hazaértem! Szia! Kirohanok az ajtón, mielőtt bármi mást mondhatna. Inkább nem hallok semmit, ami vele kapcsolatos. Azt a kurva kétszínű, csaló gazembert. A kétszínű, csaló gazembert, akibe vakon beleszerettem. ~ Amikor azt mondtam, hogy hazamegyek, két tervem volt. Egy: egy nagy tál fagylalt, és belefulladok a szívfájdalom szar világába. Kettő: megpróbálom kitalálni, mi a franc történt velem. Miért nem voltam elég neki. Miért nem vagyok soha elég senkinek. Arra viszont nem számítottam, hogy az első dolog, amit meglátok, a kibaszott bátyám tökéletes arca lesz. – Mit keresel itt? A szavak elhagyják a számat, mielőtt meggondolhatnám magam, Vince pedig felvonja a szemöldökét. – Hogy érted, hogy mit keresek itt? Én itt lakom, húgi, vagy már nem jöhetek ide? Elvigyorodik, és kitárja az ajtót, hogy bejöjjek, amit én meg is teszek, miközben a szemeimmel még mindig a mozdulatait követem. Miért kellett pont ma itt lennie? Biztos, hogy nagy ügyet csinálna abból, hogy hamarabb jövök haza, mint kellene. – Nem az iskolában kellene lenned, vagy valami? – Te mondod. Összekulcsolja a karját a mellkasán, és olyan mogorva arckifejezést vág, hogy legszívesebben belekönyökelnék. Talán akkor az emberek nem éreztetnék velem, hogy kevesebb vagyok a tökéletes bátyám miatt. Nagyon egészségtelen ilyeneket gondolni, amikor az említett testvér nem tesz mást, csak törődik veled, még akkor is, ha néha bunkó. Tudom, hogy Vince tényleg törődik velem, de ez nem mindig elég, és néha őt hibáztatom ezért. Még ha meg is próbál megvédeni engem ettől, az emberek mindig úgy fognak rám nézni, mint a kishúgra, aki a tökéletes, jóképű bátyja árnyékában él, ami régen nem érdekelt, egészen addig, amíg el nem kezdenek játszani az érzéseimmel, vagy amikor azok a lányok, akiket megdugott és kidobott, rajtam töltik ki a dühüket. A Westwood High legnagyobb playboyának húgának lenni nem mindig könnyű, ha nem vagy olyan, mint a bátyád, és Dave csak a tetőpontja mindennek. – Csak állsz itt, és bámulsz rám egész nap, vagy válaszolsz a kérdéseimre? Mi a francért vagy ilyen korán itthon? Történt valami az iskolában, és miért sírtál? És amikor a bátyád semmit sem tud az egészről, ami miatta történik, akkor csak hagyod, hogy belefulladj a szerencsétlenségedbe. – Nem érzem jól magam, és nem is sírtam. A szemem végigpásztáz a szobán, és láthatóan megkönnyebbülök, amikor anyának nyoma sincs. Más lenne a helyzet, ha itt lenne. – Ashley, te sosem hagynád ott az iskolát, még akkor sem, ha a halál küszöbén állsz. Ennyire kocka vagy. Megforgatja a szemét, én pedig gúnyosan felhorkanok. – Nem vagyok kocka, ne hívj így, és komolyan mondom, nincs kedvem most veled beszélgetni, szóval... maradj távol, jó? Elindulok, de persze, tökéletes testvér lévén, meg kellett állítania. – Komolyan kérdezem, Ashley. Ki síratott meg? Mondj egy nevet. Te, Vince. Te sírattál meg. – És mit fogsz tenni, ha mondok egy nevet? – Hadd tudja meg az a kurva, aki ezt tette, hogy rajtam kívül senki sem sírhatja meg a húgomat. – És honnan veszed, hogy fiú? Elvigyorodik, és vállat von. – Túl sok lánnyal volt dolgom, és túlságosan is ismerem a problémáikat. Tudom, hogy fiú, Ashley, szóval mondd el. Ki törte össze a kis Ashley szívét? – Vincent Greene. Mondom ki üresen, mire egy pillanatra zavartnak tűnik, majd rám mered. – Ezt meg hogy érted? Hogy mindig te okoztad a problémáimat. – Úgy értem, hogy te. Azt hittem, ismered a lányok problémáit? Utánozom a hangját, mire nevetni kezd, elmerül a gondolataiban, mielőtt az a vigyor, amit annyira utálok, elönti az arcát. – Ashley, te tudod, hogy a bátyád vagyok, igaz? A biológiai bátyád? Hova akar ez a hülye kilyukadni? – Ami azt jelenti, hogy nem adhatom meg neked, amit akarsz, húgi. Tudom, hogy vonzó vagyok, de ne álmodozz a bátyádról. – Takarodj! Összeráncolom a homlokom, és megfordulok, hogy felmenjek a szobámba, miközben a hangos nevetése betölti az egész házat. Hülyeség volt azt hinni, hogy megérti.