AVA NÉZŐPONTJA – Ideges vagy? – Daniel úr hangja zökkentett ki a gondolataimból, miközben az autó a város utcáin suhant. – Nem – hazudtam, és olyan erősen markoltam az ülés szélét, hogy a bütykeim kifehéredtek. Kuncogott, rám pillantva. – Borzalmas hazug vagy, Ava. Nyugi. Ez csak egy üzleti megbeszélés. – Egy üzleti megbeszélés, amihez úgy kell tennem, mintha valakinek a menyasszonya lennék – vágtam vissza, a hangomban hitetlenséggel. – Nekem ez többnek tűnik, mint üzlet. – Oké, jogos – mondta vigyorogva. – De figyelj, gondolj bele. A pénz, amit ezért kapsz, megváltoztatja az életed. Nem kell többé kávégépeket súrolnod minimálbérért, nem kell többé álmatlan éjszakákon aggódnod Annabel miatt. Ez a jegyed egy jobb élethez mindkettőtök számára. Sóhajtottam, a lányom említésére belekaptam az ajkamba. Nem volt igaza. Ez az egyetlen ok, amiért beleegyeztem ebbe az őrült tervbe – hogy megadjam neki azt az életet, amit megérdemel. Egy héttel ezelőtt elküldtem a nagymamámhoz, azt mondtam neki, hogy ez ideiglenes. Azt mondtam magamnak, hogy megéri. – És biztos vagy benne, hogy a barátodat nem érdekli, ki játssza ezt a szerepet? – kérdeztem. – Biztos – mondta, és leparkolt az autóval egy toronymagas üvegépület előtt. – Csak valakire van szüksége, aki elég meggyőző ahhoz, hogy távol tartsa a mostohatestvérét. Te tökéletes vagy erre. Nagyot nyeltem, és bólintottam, követve őt a makulátlan előcsarnokba. Daniel úr rendszeres vendég volt a kávézóban, ahol részmunkaidőben dolgoztam, a laza természete és a megingathatatlan optimizmusa az egyik fénypont volt a napjaimban. Egészen addig, amíg elő nem állt azzal a javaslattal, hogy játsszam el a főnökét és a barátja menyasszonyát, amíg meg nem szerzi a jogos örökségét, és örökös nem lesz, vagy bármit is el akar érni... A liftút elmosódott volt, és mielőtt észrevettem volna, egy hatalmas irodába léptünk. – Williams úr, ez Ava – mondta Daniel úr, ahogy beléptünk, a hangja könnyed és professzionális volt. Felpillantottam, erőltetett egy udvarias mosolyt – és lefagytam. A férfi az asztal mögött felnézett, és a szívem megállt. Raymond, az utolsó ember, akit valaha is vártam, hogy meglássak... nem, még csak nem is az utolsó, kitöröltem ezt a nevet az életemből... RAYMOND. A neve úgy csapódott be a fejembe, mint egy tehervonat. Most másképp nézett ki – idősebb, élesebb, minden porcikájában a hatalmas üzletember. De azok az átható szemek, az a markáns állkapocs – bárhol felismertem volna. A mellkasom összeszorult, ahogy a évekkel ezelőtt eltemetett emlékek visszatértek. A szeme elkerekedett a felismeréstől. – Ava? Elállt a lélegzetem. Hallani a nevemet a hangján, ennyi év után, olyan volt, mint egy gyomorszájba mért ütés. Mielőtt reagálhattam volna, felállt, és felém indult. Minden figyelmeztetés nélkül szoros ölelésbe vont, a karjai úgy fontak körém, mintha erre a pillanatra várt volna örökké. – Ava – motyogta újra, szinte mintha nem akarná elhinni. – Ne érj hozzám – sziszegtem, és minden erőmmel ellöktem magamtól. A hangom éles volt, de a kezeim remegtek. – Mit képzelsz? Rám bámult, az arckifejezése kiolvashatatlan volt, de örömmel telt. – Nem gondoltam volna, hogy valaha is újra látlak – mondta. – Nos, itt vagyok – szóltam vissza, és hátraléptem egyet. – De ez nem egy találkozó. Házas vagyok, és csak a szerződés miatt vagyok itt. Ennyi. És ezen a ponton már nem is érdekel. Az állkapcsa megfeszült, de mielőtt bármit is mondhatott volna, sarkon fordultam, és az ajtó felé vettem az irányt. A szívem hevesen vert, a gondolataim cikáztak. Ezt nem tudom megcsinálni. Nem tudok úgy tenni, mintha *vele* lennék. – Ava, várj! – Raymond hangja követett, de nem álltam meg. Elértem a folyosót, a mellkasom zihált, ahogy kinyomtam az ajtót, és futásnak eredtem. ***** Nem tudom, hogyan sikerült hazajutnom. A városi forgalom brutális volt, de nem sokat vettem észre belőle. Bedugtam a fülesem, felhangosítottam a zenét, és arra koncentráltam, hogy ne gondolkozzam. Amint beléptem a kis lakásomba, ledobtam a táskámat, és azonnal takarítani kezdtem. Söprés, törlés, súrolás – bármit, hogy elfoglaljam a kezeimet, és kiürítsem az elmémet. Rákényszerítettem magam, hogy énekeljek a háttérben szóló zenére, még úgy is táncoltam, mint egy őrült. Hamis mosolyok, hamis energia – nem számított. Csak ki kellett menekülnöm a bennem dúló viharból. Amikor a telefonom megcsörrent, lefagytam, és Daniel úr nevét bámultam a képernyőn. A mellkasom összeszorult, de nem vettem fel. Nem voltam kész elmagyarázni semmit. **** Másnap reggel kivonszoltam magam a kávézóba dolgozni. Az ismerős rutin megnyugtatott, de a gondolataim máshol jártak. A csengő az ajtó felett megcsörrent, és megfordultam, hogy meglássam Daniel urat belépni. Vidáman mosolygott, de a szeme kérdéseket rejtett. – Ava – mondta, és lazán a pultra támaszkodott. – Most már engem kerülsz? Csak úgy elrohantál. Habozva tettettem, hogy letörlök egy amúgy is makulátlan felületet. – Én... Ez egyszerűen túl sok volt – motyogtam. – Túl sok? – faggatott. – Gyere, beszélj velem. Ismerted őt? A szavai érzékeny pontra tapintottak, és a gyomrom görcsbe rándult. A kezeim megmerevedtek, és a pult szélét markoltam, miközben a gondolataim kavarogtak. Hogyan magyarázzam ezt el? Hogyan mondjam el neki, hogy Raymond volt az a fiú, akit valaha szerettem, az a fiú, aki mindent elvett tőlem? Nem tudom rávenni magam, hogy elmeséljem a szégyenteljes múltamat – gondoltam keserűen. Hogyan is kezdjem el? Raymond volt a gimnáziumi szerelmem, az, aki egy évet töltött azzal, hogy ledöntse a falaimat, és utánam rohangáljon, csak hogy elnyerje a szívemet. És amikor végre engedtem, amikor végre megbíztam benne... elvette a szüzességem, és másnap eltűnt. Az emlékek utat törtek maguknak a felszínre. A barátjától tudtam meg, hogy szavak nélkül külföldre költözött. És a legrosszabb része – az a része, amit még mindig nem tudok teljesen feldolgozni – az a videóklip volt, amit a barátja mutatott meg nekem akkor. Raymond, nevetve, hencegve és fogadást kötve, hogy ágyba tud vinni. Összeszorult a torkom. Az az egyetlen éjszaka tönkretette a jövőmet, de megadta nekem az egyetlen dolgot, amiért érdemes élni – a gyönyörű lányomat, Bellát. – Ava? – Daniel úr hangja tört ki a gondolataimból. Pilláztam, és rájöttem, hogy ott álltam csendben. Aggódó tekintete áthatolt a falakon, amelyeket kétségbeesetten próbáltam újjáépíteni. És csak úgy, a gát átszakadt. Könnyek gördültek le az arcomon, megállíthatatlanul, és az arcomat a kezembe temettem. – Ava – Daniel úr hangja gyengéd volt, de nem tudtam válaszolni. Hogyan tudnék...?