A szívem hevesen kalapál, ahogy kilépek a hálószobámból, tudva, hogy a szüleim valószínűleg nem helyeslik majd. Tizennyolc vagyok már, emlékeztetem magam. Lehet, hogy ez nem volt elég ahhoz, hogy kibújjak erről a rendezvényről, de legalább én választhatom meg, mit veszek fel, a fenébe is. Anyám formázott szemöldöke magasra szökik, amikor belépek a nappaliba. – Ezt nem gondolod komolyan – mondja azonnal, szeme lassan végigmér, kétségtelenül flittereket keresve, de hiába. – De csinos vagy – mondja apám, belépve a szobába az egyik fekete szmokingjában. – Nem veheti fel ezt – mondja anyám, odasétálva hozzá, hogy megigazítsa a csokornyakkendőjét. Apám úgy néz rám, mintha nem értené a problémát. – Ne legyél bolond, édesem. Gyönyörű, és ez remek alkalom Sophiának, hogy kapcsolatokat építsen, és talán még állásajánlatot is kapjon. Anyám szeme felcsillan szavaira. Mindketten rám szegezik a tekintetüket, mintha minden jövőbeli reményük és álmuk az én vállamon nyugodna. Mielőtt tiltakozhatnék, apám azt mondja: – Mennie kell, különben el fogunk késni. Tudod, mennyire utálják a Colfaxék a késést. Ez azonnal cselekvésre ösztönzi anyámat. Isten ments, hogy megvárakoztassuk a kibaszott Colfaxéket. Rengeteg pénzt adományoztak apám kampányaihoz, és a szüleim kínosan rajonganak értük. Együtt kisétálunk a várakozó limuzinhoz, és a város másik oldalán lévő még fényűzőbb környékre indulunk. Kinézek az ablakon, és nézem, ahogy a kastélyok elsuhannak, és arra gondolok, mekkora egy rakás szar az egész. Csupa álszent ember él a hatalmas házaikban, amik amúgy is csak a látszat kedvéért vannak. Mármint még a szüleim is tele vannak szarral. Apám annyiszor csalta meg anyámat, hogy már elvesztettem a számát. Nem számít, persze. Csak az a lényeg, hogy titokban maradjon, és hogy soha ne adja be a válókeresetet. Nem tudom bizonyítani, de szinte biztos vagyok benne, hogy anyám is csalja. Mi másért törődne olyan keveset azzal, hogy apám megdug minden szőke nőt, akit csak a keze ügyébe kerül? Amikor az autó begurul a legnagyobb ház körforgalmába, megvárom, amíg kinyílik az ajtó, mielőtt kiszállok, és felnézek a előttem álló kastélyra. Hűha, kompenzálsz rendesen? Majdnem elkezdek nevetni, de sikerül visszatartanom. Most nem alkalmas az idő a helytelen péniszviccekre. Most van itt az ideje annak, hogy viselkedjek, és az a jó kislány legyek, aki vagyok. Semmi más, csak mosoly és csend, ahogy ezek a férfiak szeretik a nőiket. Belépünk, és végigmegyünk a szokásos üdvözlő bullshiten, a hamis mosolyokon és az ó, de jó újra látni kommenteken. Colfax úr halványkék, vizes szemekkel bámul rám, és kezdem megbánni a ruhaválasztásomat, különösen, amikor a hátamra teszi a kezét, és öregember hüvelykujjával simogatja a csupasz bőrömet, miközben beljebb vezet. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, amikor a felesége visszainti. Mielőtt elmegy, odahajol, és azt súgja: – Ne tűnj el, Sophia. Most, hogy tizennyolc vagy, szeretnék veled beszélni egy üzleti lehetőségről. – Megáll, és egy perverz mosolyt villant, amitől majdnem összerándulok. – Egy nagyon jövedelmezőről. Nem vár választ, csak megfordul, és egy túl széles mosolyt villant a feleségének, miközben visszasétál hozzá. Undorító! Hallottam pletykákat, hogy szeret fiatal nőket felvenni a munkájára, és hogy ez egy abszolút rémálom azoknak a szegény lányoknak. Lényegében minden nap zaklatja őket, amíg le nem gyötri őket, és végül beadódnak. Szó sem lehet róla, hogy ennél a szélhámosnál dolgozzak. Körülnézek a zsúfolt teremben, és észreveszem, hogy a szüleim mélyen beszélgetnek két másik párral. Erősen kétlem, hogy ebben a nagy csoportban hiányozni fogok, ezért amilyen diszkréten csak tudok, lecsusszanok a folyosón. Nem tudom, hová megyek. Csak azt tudom, hogy el kell menekülnöm. Miután felmentem egy lépcsőn, és végigmentem több különböző folyosón, megállok, amikor halk zörgést hallok. Kíváncsian közelebb lépek a zárt ajtóhoz, és odanyomom a fülemet. Valaki biztosan bent van. Hallom, hogy valaki matat. Nem hagyva időt magamnak a gondolkodásra, megragadom a díszes kilincset, és óvatosan kinyitom az ajtót. Egy pillanatba telik, mire az agyam felzárkózik, és feldolgozza, amit látok. Egy magas, fekete szmokingos férfi áll, nagyon széles vállakkal, az egyik álló ékszerdoboz mellett, amiről el sem tudom képzelni, hogy valaha is elég ékszerem lenne ahhoz, hogy megtöltsem. Fiókokat nyitogat, és ügyesen végigsimítja kesztyűs ujjait a tárgyakon, nyilvánvalóan valami konkrét dolgot keresve. Amikor egy halk sóhajt hallatok, megrándul a feje felém, és a kezemmel eltakarom a számat, amikor egy pár átható zöld szemet látok, ami a fekete símaszkból mered rám. – A kurva életbe – motyogja, mielőtt sokkal gyorsabban mozdulna, mint ahogy a nagydarab testalkatából gondoltam volna. A mozdulatai azonban kecsesek, és nem tudom megállni, hogy ne gondoljak arra, hogy úgy néz ki, mint egy bokszoló, olyan erős és hatalmas, de egyben kecses és gyors is. A legveszélyesebb ragadozó, üvölti a fejemben az elmém. Becsukja az ajtót, és visszajön hozzám. Nehéz megmondani, mivel az arcának nagy része el van takarva, de úgy néz ki, mint aki dühös, nagyon kibaszottul dühös. Zöld szemei kemények, telt ajkai pedig szoros vonalba vannak húzva. Valószínűleg nem a legjobb alkalom arra, hogy a pinám emlékeztessen arra, hogy korábban nem élveztem el, de mégis megtörténik. Érzem, hogy egy melegség fut végig a testemen, és egy nagyon ismerős nedvesség a lábam között. Mi a fasz van velem? Nem ez a reakció, amit produkálnom kéne arra, hogy rájöttem, hogy egy betörés zajlik. Amikor nem mond semmit, csak tanulmányoz engem azokkal az intenzív szemekkel, felemelem a kezem, és idegesen nevetek. – Sajnálom. Egyszerűen kimegyek, és úgy teszek, mintha nem láttam volna semmit, és visszamehetsz ahhoz, amit a francot csináltál, amire én biztosan nem figyelek. A csend megfeszül közöttünk, és valamilyen istentelen okból úgy érzem, hogy ki kell töltenem. – Mármint ezek az emberek amúgy is kibaszottul gazdagok, nem? És Colfax úr egy teljes perverz, és megérdemel minden csúnya dolgot, ami történik vele. Kissé elfordítja a fejét, mintha nem tudná eldönteni, mi a fenét történik, vagy mit kezdjen velem. Nyilvánvalóan nem volt benne a tervekben az estére, hogy én rábukkanok a rablására. Ott állunk egymást bámulva, amikor lépések hangja hallatszik a folyosón, amitől a szívem majdnem kiugrik a kibaszott mellkasomból. Visszafordulok a tolvajhoz, és öntudatlanul lépek felé. Szeme elkerekedik, és őszintén szólva, én is ugyanolyan zavart vagyok, mint ő. Miért közeledek ösztönösen a rosszfiúhoz, keresve nála védelmet és biztonságot? Nem kéne sikoltoznom és segítségért futnom?