A helyzet kicsúszott az irányítás alól, és a vendégek előkapták a telefonjaikat, fotózni kezdtek. Én csak egy nő voltam, aki egyedül harcolt egy csatát, és nem telt sok időbe, mire éreztem, hogy hátrányba kerültem. Szerencsére Edward szülei eléggé zavarban voltak ahhoz, hogy megpróbálják leállítani a verekedést. "Kérem! Nyilvános helyen vagyunk! Ez a gyerekeink esküvője!" – kiáltották. "Ne próbáljatok megállítani! Én ma meg fogom ölni ezt a ribancot, amiért tönkretette az életemet!" – üvöltötte Harry. Teljesen elvesztette az önuralmát. Hirtelen Cameron felkiáltott: "Állj! Maddie elájult! Valaki segítsen!" Harry félbeszakította a támadást, ellökött engem, és a drága lánya felé indult. "Mi történt?! Valaki hívja a rohadt mentőket azonnal!" A körülöttem lévő tömeg szétszéledt, és Maddison ismét a figyelem középpontjába került. Edward pánikba esett. Odafunt hozzá, és a karjaiba vette. "Maddie, Maddie! Hallgass rám! Maradj velem, oké? Most azonnal kórházba viszünk!" Rendetlen állapotban voltam. Égett és szúrt az arcom, de ahogy néztem őket a káoszban és a tönkretett esküvőben, valami furcsa elégedettséget éreztem. Olyan jó volt hisztérikusnak lenni. Elégedetten elvettem a mikrofont a ceremóniamestertől. "Jó estét kívánok mindenkinek. Elnézést kérek a drámáért, de hogy kiegyensúlyozzuk, kérem, élvezzék az ételeket és italokat, amiket gondosan elkészítettem önöknek. Felejthetetlen estét kívánok." Megfordultam, és kisétáltam. - Mélyet lélegeztem az autómban, és a kormány feletti kis tükörbe pillantottam, hogy felmérjem a sérüléseimet. Az arcom vörös volt, de még mindig elég jól néztem ki. A hajam össze volt kuszálva, de egy gyors fésülés az ujjaimmal újra rendezetté tenné. Én már hozzászoktam Harry fizikai bántalmazásához. Én már a lázadó tinédzserkoromat éltem, amikor elvette azt a házasságtörőt, miután elvált anyámtól, és ez egy démont szabadított fel bennem. Pokollá tettem az életüket. A verés és a büntetés normálissá vált. Őszintén szólva, néhány pofon enyhe volt ahhoz képest. Én elviseltem öveket, könyveket és rúgásokat – azok sokkal rosszabbak voltak. A kitartásomnak tulajdonítom, hogy mindezt túléltem. Edward kedves volt hozzám, amikor először találkoztunk. Melegséget mutatott, amit a családom soha nem adott meg nekem. Azt hittem, otthonra leltem. Nem számítottam rá, hogy ez az "otthon" ilyen kegyetlen, fájdalmas pokollá válik. Szántam egy pillanatot, hogy megnyugodjak, majd a zsebemben lévő telefon után nyúltam. Az ujjam valami puha dologhoz ért. Összehúztam a szemöldököm, és elővettem. Az a zsebkendő volt. Elfelejtettem visszaadni. Gyors kérdés: melyik úriember indulna el manapság otthonról zsebkendővel? Valami szerepjáték ez? A zsebkendő prémium anyagból készült. Bárki az én szakmámban felismerné a minőséget. Tiszta, 100%-os kasmír – egy jól ismert luxus gyapjú. Kasmírt használni egy zsebkendőhöz? Ennek a férfinak ízlésesnek és méltóságteljesnek kell lennie. Enyhén pézsma és fenyő illata volt, ami a hangjára emlékeztetett – hűvös, egyenletes és gyengéd, mint a szél a fák között. Maga a férfi is olyan érzést keltett, mint a zsebkendője. A sarkába hímzett monogram volt: "S. Kenway". Kenway? Apám korábban valakit ezen a néven szólított, nem? Lehet, hogy… a Metropolisz-i Kenway család? Ők lényegében a város modern kori királyi családja! Én mindig is azt gondoltam, hogy a Kenway-ek távolságtartóak, titokzatosak és kerülik a társadalmi eseményeket. Ritkán jelentek meg a nyilvánosság előtt, ha egyáltalán! Még azt is hallottam, hogy a fiatalabb sarjukat soha nem látták a nyilvánosság előtt – egyesek szerint valamilyen titokzatos betegségben szenved, ami a szobájába zárja…