José a szálloda előtt parkolt le. Tele volt az épület csinos ruhákba és sötét öltönyökbe öltözött emberekkel, akik lassan befelé tartottak a nagyterembe. Kint márványkút és parkoló autók voltak, José pedig a lehető legközelebb állt meg egy piros autóhoz. Kiszálltak, José pedig karon fogta Alessát, és bemutatta az édesanyjának, Susannak. Az övé volt a piros autó. – Szervusz, drágám! – mondta Susan, és mindkettőjüket átölelte. – José, milyen jóképű vagy! És te milyen csinos vagy, Alessa! – Mosolygott, majd ivott egy kortyot a borából. – Már most részeg vagy? – kérdezte José. – Ugyan, még nem. Csak pár pohár bor, ennyi az egész. – Intett a mögöttük lévő Bettynek, Patricknek és Mandynek, akik éppen az autóajtóval küszködtek. – A Schultzék. A tökéletes család. – Mondta, miközben végre csatlakoztak hozzájuk, és arcon csókolta Bettyt és Patrickot. – Köszönöm szépen, hogy eljöttetek. Nélkületek nem lenne ugyanaz. Betty elpirult. – Örömünkre szolgál. – Nektek? Gondolom, annak kell lennie! – Horkantott fel, és Betty vállára tette a kezét, hogy megtartsa, miközben nevetett. Betty ettől kissé ideges lett, de tudta a helyét. Megmerevedett és mosolygott. Alessa mindig is sejtette, hogy José családja a szíve mélyén gyűlöli a Schultz családot. Különösen Alessát. Mintha valahogy rászedték volna őket egy kényszerházasságra. Alessa azon tűnődött, hogy Susan őt vagy az öreg Sterlinget hibáztatja-e a boldogtalan házasságukért, és azon is, hogy vajon őt fogják-e hibáztatni, amikor felgyújtja az egészet. – A nagybácsi itt van? – kérdezte José, kizökkentve Alessát a gondolataiból. Az édesanyja megrázta a fejét. – Azt mondta, hogy eljön – el kell jönnie. Évek óta nem látta őt senki közülünk! – Talán beragadt a forgalomba – mondta az édesanyja, karon fogva bevezette őt. Én még sosem hallottam erről a nagybácsiról, gondolta Alessa. – Hamarosan megérkezik. A buli kezdődik. Menjünk – mondta Susan, és bevezette őket. A bankett teremben család és barátok zsúfolódtak egy hosszú, étellel megrakott asztal köré. A nevetés, az evőeszközök csörgése és a gyerekek kiabálása visszhangzott a boltozatos mennyezet alatt. A mártás, a sült csirke, a Yorkshire puding és a tőzegáfonyaszósz illata áradt szét. Alessa Henley, José apja és maga José közé ült le. Henley nagyon hasonlított a fiára, csak idősebb volt. Erős állkapocs, vastag borosta és hátrafésült, hosszú ezüstös haj. Csendes és nagyon, nagyon részeg volt. És ott, az asztal végén ült José nagyapja. Boldognak tűnt, nevetett és iszogatott mindenkivel, aki szóba állt vele. Alessa nem volt biztos benne, hogy hálás legyen-e neki, amiért kényszerítette Josét, hogy feleségül vegye. Rámosolygott, és felemelte a poharát. Nehéz lett volna odamenni és beszélni vele, ezért ő is mosolygott, és felemelte a poharát. A homloka ráncolódott, és kiabált Susannak: – Hol van Brian? – Forgalom, azt hisszük. Felhívhatom, és mondhatom neki, hogy siessen, ha akarod – válaszolta Susan. – Pontosan, apa, ne aggódj, Brian biztosan eljön, ahogy ígérte – mondta Henley, a férje. – Jó, jó. Átmegyek! – Kiabálta, és odament. Egy pohár borral a kezében vánszorgott oda. – Alessa, rég láttalak! José nagyapja felállította, és megölelte. Magasabb volt nála, és ritkás fehér haja volt. – Jó napot kívánok, uram – mondta, és visszabújta őt. – Nagyon jól néz ki. – Hamarosan feleségül veszed Josét – mondta a társaságnak. – Szólíts nagypapának. Család vagyunk – most jobban, mint valaha. Mellette José rosszallóan nézett rá, és ő tökéletesen értette: Ne szúrd el nekem, különben… – Persze, bocsánat. Nagypapa. Jól nézel ki. – Próbált mosolyogni, de érezte, hogy az ajkai lefelé húzódnak, mintha mindjárt sírni kezdene. Hirtelen José mellette termett. – Ne aggódj, nagypapa, ő egy félénk lány, és könnyen zavarba jön – túl sok ember, látod? – Bólintott a többiekre az asztalnál, akik rájuk meredtek. – Légy bátor, baba. Tudod őt nagypapának szólítani, nem igaz? – Átkarolta őt. Visszafojtotta a gombócot a torkában. Itt, a vőlegénye karjaiban Mandy parfümjét érezte. Undorítóan érezte magát a karjaiban állva. Milyen nevetséges! Gyűlölték egymást, mégis úgy kellett tenniük, mintha jó pár lennének. És sikítani, kiabálni és lerombolni akarta az egész helyet maga körül, de nem tette. Nyelt egy nagyot, és remélte, hogy a könnyeitől csillog a szeme. – Nagypapa. Kérem, bocsásson meg. Kicsit sok volt a bor. – Elmosolyodott. Megveregette a hátsó felét, és elküldte őket. – Értem, és ne aggódjatok, egyikőtök se, ez teljesen normális. Mindenki megijed az esküvő előtt. Ezt ki kell bírni. És Alessa, neked különösen nem kell aggódnod. A családom gondoskodni fog rólad és a tieidről. Az édesapád jó barátom volt. Ez lesz a legnagyobb és legjobb esküvő, amit valaha láttál! És ha José valaha, de valaha is bántana téged, csak szólj nekem. Én majd elintézem, hidd el! – Mindenki nevetett, José pedig nyugtalanul bólintott. – És én csak egy dolgot kérek cserébe – mondta, amikor a nevetés alábbhagyott. – Hogy adjatok nekem unokákat! – Feltárta a karjait a levegőbe, és mindenki újra nevetni kezdett. A francba, unokák.