– Sterling úr… – tiltakozott az őr. – Nem voltam elég egyértelmű? – mondta, miközben behajolt a kocsiba. – Igazából… Nem muszáj… – nyikkantotta, hirtelen bűntudatot érezve az egész miatt. – Mindig ilyen kedves azokhoz, akik bántanak? Alessa összeszorította a száját. Az autó felhajtott a kavicsos úton a villa felé. Alessa kiszállt, és követte őt befelé egy tágas nappaliba, melynek a távolabbi végén üvegfal volt, és egy krémszínű bőrkanapé. Minimalista könyvespolcok és egy íróasztal a másik sarokban, közelben egy földgömb. – Mi a helyzet? – kérdezte Brian lazán, a bortartó polc felé sétálva. Öntött magának egy pohár bort, és most a kanapén ült szigorú arccal, mintha meg akarná fegyelmezni. A napfény átsütött a mögötte lévő ablakon, valahogy felerősítve karizmatikus és elegáns viselkedését. Mint egy szexi Jézus, gondolta. Alessa magában nevetett, elhessegette az ötletet, és leült a vele szemben lévő karosszékbe. Alessa tördelte a kezét és fészkelődött a karosszékben. Megőrültem, gondolta. Segítséget kérek attól a pasitól, aki megerőszakolt. Igen, teljesen megőrültél. De hát, mi más választása volt? Ez a férfi jelentős üzleti partnere a vőlegényének, Josénak, tudta. Biztosan, Josénak békésen el kell hagynia őt, ha ez a férfi kezeskedik érte? Ó, a francba az egészet. Összeszedte a bátorságát és megkérdezte: – Azt… azt akarom, hogy segíts nekem megszabadulni Josétól. Majdnem félrenyelt a borból. – Segítség? – Meglepte a nyíltsága. Azt hitte, szelídebb. – Miért segítenék neked? – mondta, visszanyerve a lélekjelenlétét, és a kartámasznak dőlve. – Segíts elhagyni őt, és megkötöttük az üzletet – ha komolyan gondoltad, persze. Elfogyott a választása, tudta. És ami még rosszabb, tudta, hogy ő tudja, és a kegyeinek van kiszolgáltatva emiatt. Végül is, ahogy a kapuőr kedvesen megjegyezte korábban, a nők állandóan a lábai elé vetik magukat. Szóval miért őt választaná? Hirtelen nem volt olyan biztos ebben. Brian dobolt az ujjaival a kartámaszon, és Alessa érezte, hogy a szíve ritmusra ver. Mintha egy megviselt gladiátor lenne a Colosseum gyomrában, ő pedig Caesar, fent a magasban, és bármelyik pillanatban megadhatná neki a szabadságot vagy a halált, egyetlen gesztussal. Egy örökkévalóság telt el. Aztán végül felállt, és lenézett rá, kezével a zsebében. – Üzlet. Kieresztett egy levegőt, amiről nem is tudta, hogy bent tartotta, és leeresztette a vállát. Ez az egyszerű szó hagyta, hogy ideges szíve visszarepüljön a helyére, dob-dob-dob. Aztán eszébe jutott valami, és megkérdezte: – Sterling úr. Egy dolog. Még nem tudom a keresztnevét vagy a számát. A keresztnevét értem, és a vezetéknevét csak a kinti őrtől tanultam meg. – Volt őrtől. – Igen. Mindenesetre. Hogyan tudom felvenni veled a kapcsolatot? – Jó a memóriád? Bólintott. Kimondta a mobilszámát: – Jegyezd meg. Betárcsázta, és a telefonja megcsörrent. – Ez az én számom. Bólintott. – Szóval, hogyan fogsz segíteni nekem? – mondta, felállva mellé, és kinézve az ablakon a tengerre. – José ragaszkodik hozzá, hogy heteken belül összeházasodjunk, nem hónapokon belül. – Ne aggódj. Nem fogom hagyni, hogy feleségül menj Joséhoz, még akkor sem, ha meg kell h***nom az esküvődet. – Nem tudta megmagyarázni, de minden ellenére valahogy biztonságban érezte magát ennél a férfinél. Szóval, amikor ezt mondta, a szeretet hulláma futott át rajta, amit soha nem érzett Joséhoz, és amikor magához húzta, Alessa skarlátvörösre pirult, érezve teste melegét a testén. Szilárd. Erős. Megnyugtató. És átkarolta, és a mellkasába fúrta a fejét, és mélyeket lélegzett. Hirtelen rajta volt. A kezei mindenhol voltak. Érezte, hogy a blúza gombjai kigombolódnak, és a ruháját felemelik. A férfi keze felcsúszott a belső combján, most már forrón égetett, és megérintette a fehérneműje anyagát. A másik keze a mellét markolta, húzva a mellbimbóját. A nyelve a szájában volt, erotikus táncba rángatva az övét. A hője, az illata és az erős teste megszédítette. – Ne… – tiltakozott. Nagy tenyere felemelte a bugyijának vékony anyagát. Aztán az ujjait a bejáratába csúsztatta. – Mit csinálsz… Kérlek – Hagyd abba! – sikoltotta, és keményen megpofozta az arcát. – Nem tudom… Hagyj békén! – dadogta. Brian megdörzsölte az arcát, és hátralépett egyet. – Amit én felidézek, sokkal, sokkal rosszabb dolgokat csináltunk, mint… – mutatott. – Ez. Elpirult és hátraléptett, karjaival takarva a mellkasát. – Azt akarod, hogy segítsek lefújni az esküvőt, megmenteni a családi vállalkozást? Nos, ez az első lépés. – Nem, ez az utolsó lépés – mondta, szidva őt. – Most elmegyek, és nem fogunk többet csinálni ebből, amíg José ki nem kerül az életemből. Ahogy Alessa elindult kifelé, Brian utána kiáltott: – Várj egy percet. – Most mi van? – mondta, ingerülten. – Voltál már Chicagóban? – Mi? Nem, persze hogy nem. Miért? – Tényleg? – Hajolt közelebb, a szeme rászegezve. Fürkészve. Sóhajtott. – Felnőve csak Kalifornia melletti államokban jártam, és egyik sem volt Chicago. Érezte, hogy a tekintete eloszlik, amíg vissza nem vált a szokásos hűvös, összeszedett és bájos énjévé. – Rendben. Ebben az esetben hamarosan találkozunk. – Úgy véve, hogy ez a jele annak, hogy távozzon, kiment az ajtón, le a dombról, és a halványuló alkonyatba. Pillanatokkal később Garwood besétált a házvezetőnővel, Judyval. – Uram, láttam Ms. Schultzot, amikor bejöttem. Ő jött meglátogatni? Brian bólintott: – Megvan? Garwood átnyújtott egy papírköteget: – A Schultzok Los Angelesben születtek, és Amanda Schultz konkrétan itt született, és azóta nem is nagyon távolodott el. A lány soha nem járt Chicagóban, gondolta. Akkor biztosan nem ő az, akit keresett…