Olivia szemszögéből Ryan feje hirtelen megfordult, szeme elkerekedett a döbbenettől. Egy pillanatra megállt az idő. A tüdőm megtagadta a működést, és a szoba mintha oldalra dőlt volna. – Liv… – dadogta Ryan, még mindig kapcsolatban Sophiával. – Ez nem… – Az, aminek látszik? – fejeztem be a mondatot, hangom meglepően nyugodt volt a bennem dúló földrengés ellenére. – Mert úgy néz ki, hogy éppen a barátnőmet keféled a szülinapján, miközben én lent várok egy italra, ami soha nem fog megérkezni. Sophia elfordította a fejét, és egy csöppnyi szégyenérzet nélkül találkozott a tekintetemmel. Még a ruháját sem igazította meg; csak a komódra támasztotta a könyökét, és úgy sóhajtott, mintha egy üzleti megbeszélést szakítottam volna félbe. – Ó, Olivia – mondta, hangja gúnyos volt. – Azt hitted, egy olyan férfi, mint Ryan, beéri veled? Ryan végre elhúzódott tőle, és ügyetlenül próbálta felhúzni a nadrágját. – Drágám, kérlek, ez csak egy… egy dolog. Nem jelent semmit. – Egy dolog? – ismételtem, miközben hőhullám öntött el. – Mióta tart ez a „dolog”? Mielőtt bármelyikük válaszolhatott volna, lépéseket hallottam magam mögött. – Liv? Megtaláltad a… – Emilia hangja elhalt, ahogy megjelent mellettem, és felfogta a látványt. – Szent szar. Ryan arca még tovább sápadt. – Ez nem az, aminek… – Ha még egyszer azt mondod, hogy „ez nem az, aminek látszik”, megesküszöm, hogy puszta kézzel kasztrállak – csattant fel Emilia, karját védelmezően a vállam köré fonva. Sophia kiegyenesedett, és végre ráérősen igazította meg a ruháját. Hátradobta a haját, és volt képe elvigyorodni. – Ryannek és nekem van egy megállapodásunk. Ez csak szex. Nagyszerű szex, de mégis csak szex. – Egy megállapodás? – nevettem, a hangzás törékeny és idegen volt a fülemnek. – És pontosan mikor terveztél engem is bevonni ebbe a megállapodásba? Miután megfertőztél Chlamydiával, vagy előtte? – Ne légy drámai – mondta Ryan, betűrve az ingét. – Óvatosak voltunk. – Ó, óvatosak! Nos, akkor ez mindent helyrehoz! – dobtam fel a kezem. – Óvatosan keféled a barátnőmet a hátam mögött. Micsoda figyelmesség! Sophia a komódnak dőlt, karba fonta a kezét. – Mind felnőttek vagyunk itt. A monogámia annyira… korlátozó, nem gondolod? Emilia előrelépett. – Az egyetlen korlátozó dolog itt a te erkölcsi iránytűd, te hátbatámadó ribanc. – Vigyázz – figyelmeztetett Sophia, szeme összeszűkült. – Vagy mi? Lefekszel az én barátommal is? Állj be a sorba. – Emilia Ryanhez fordult. – És te. Te szánalmas férjének csúfolt valami. Két év? Két kibaszott évet pazarolt rád az életéből? Ryan végre feltudta csatolni az övét. – Liv, drágám, kérlek. Megbeszélhetjük ezt. Ez csak fizikai. Nem változtat azon, ahogy irántad érzek. – Annyira sokat érzel irántam, hogy megvetted nekem ezt a ruhát – mutattam a ruhámra. – Hogy lent szórakoztassam a barátaidat, miközben te itt fent dugod Sophiát? – A ruha fantasztikusan áll neked – ajánlotta fel gyengén. Hitetlenkedve bámultam rá. – Ezt mondod most? Divat dicséret? – Csak mondom… – Nem, nem hallgatok tovább arra, amit „csak mondasz”. – Megfordultam, hogy elmenjek, majd visszapörögtem. – Két év, Ryan. Két évig igazítottam a napirendemet hozzád, és hittem minden szavadnak. Valami ebből valós volt? Lépett felém. – Persze, hogy valós volt. Szeretlek, Liv. – Kímélj meg – köptem oda. – Ha ez a te verziód a szerelemről, akkor semmi közöm hozzá. Sophia drámaian sóhajtott. – Befejezhetnénk már? Vendégeim vannak lent. – Most már eggyel kevesebb – mondtam, elfordulva. – Élvezzétek a szülinapi ajándékot. Megérdemlitek egymást. Emilia egy utolsó pillantást vetett mindkettőjükre, mielőtt követett volna. Végigvonultunk a folyosón, a lábaim valahogy mégis előre vittek, annak ellenére, hogy úgy éreztem, mindjárt összeesnek. – Veled vagyok – suttogta Emilia, karja még mindig a vállam körül. A buli folytatódott alattunk, mit sem sejtve az emeleten történt robbanásról. A zene most túl hangosnak tűnt, a nevetés túl zavarónak. Áttörtünk a tömegen a bejárati ajtó felé. Valaki a nevemen szólított, de én mentem tovább, a szemem a kijáratra szegezve. Ahogy kiléptünk, a hűvös éjszakai levegő megcsapta az arcomat, és csak akkor fogtam fel, hogy remegek. Kiértünk a járdára, amikor meghallottam, hogy kinyílik a bejárati ajtó mögöttünk. Nem voltam hajlandó visszanézni. – Olivia! – kiáltotta Ryan. – Várj! Emilia megfordult, pajzsként helyezkedve el közénk. – Menj vissza a szülinapos lányodhoz, te seggfej. – Ez köztem és Liv között van – ragaszkodott hozzá, de nem tett kísérletet arra, hogy kövessen minket. – Nincs többé „köztem és Liv” – kiáltottam vissza, még mindig sétálva. – Vége. A válasza elveszett, ahogy befordultunk a sarkon, a buli hangjai elhalványultak mögöttünk. Amint szem elől tűntünk, az önuralmam összeomlott. Megálltam, lélegzetem zihálva jött. – Nem hiszem el… nem tudom… – szorítottam a kezem a számra. – Tudom, drágám. Tudom. – Emilia átölelt. – Engedd ki. – Két év – suttogtam a vállára. – Két kibaszott év. Megsimogatta a hajam. – Nagyon sajnálom, Liv. Hátrahúzódtam, mérgesen törölgetve a szemem. – Tudtad? Róluk? Emilia habozott. – Nem biztosan. De voltak sejtéseim. – Mi? Miért nem mondtál semmit? Sóhajtott, elővéve a telefonját a táskájából. – Láttam őket a Barton's Caféban a múlt hónapban. Azt mondták, összefutottak, de furcsának tűnt… ahogy ültek, ahogy megérintette a karját. Nem akartam semmit mondani bizonyíték nélkül. Nem akartalak megbántani, ha tévedtem. – Nos, most már van bizonyítékunk – mondtam keserűen. – Hívok nekünk egy taxit – mondta Emilia, a telefonját pötyögve. – Az autóm nincs itt. Jake hozott el. Átöleltem magam a hideg ellen, hirtelen éreztem, mennyire kitett vagyok a Ryan által választott ruhában. – Nincs elérhető taxi. Sétáljunk egy kicsit. Folyamatosan próbálok fuvart keresni, és felhívom Jake-et. Talán el tud minket hozni. – Nekem megfelel. – Csak minél messzebbre akartam jutni Sophia házától. – Akár Mexikóba is elsétálnék most, ha azt jelentené, hogy soha többé nem látom Ryant. Elindultunk a járdán, a sarkam kopogott a betonon. A környék előkelő volt, a hatalmas házak távolabb voltak az úttól, de maga az utca gyengén volt megvilágítva. Egy motor zúgása szakította félbe, ahogy egy kabrió lelassított mellettünk. Négy srác zsúfolódott össze benne, az alkohol szaga áradt felénk. A sofőr előrehajolt, szeme végigfutott a testemen, mielőtt a mellemen landolt. – Hé, cicák, akartok egy fuvart? – Vigyorgott, feltárva egy aranyfogat. – Van elég hely az ölünkben. A barátai nevetésben törtek ki. Az anyósülésen ülő felemelt egy üveget. – Ünneplünk! Nem akartok velünk ünnepelni? – Húzzatok innen – csattant fel Emilia, közelebb húzva engem. – Ó, heves! – A sofőr leállította a motort. – Szeretem a heveset. Egy srác, vastag nyakú, törzsi tetoválással, átugrott az ajtón. Tántorogva jött felénk, Emiliára mutatva. – Nagy a szád, szőke. Nézzük meg, mire tudod még használni. Mielőtt reagálhattam volna, előreugrott, megragadta Emilia haját, és hátrarántotta a fejét. Sikított, karmolva a karját. – Engedd el! – kiáltottam, a marketinges személyiségem eltűnt, ahogy a tiszta düh átvette az irányítást. Lendítettem a táskámmal, és eltaláltam a halántékát. Megbotlott, de nem engedte el Emilia haját. – A barátnőd durván akar játszani, mi? – Kötekedve nézett rám, szeme a mellemen akadt meg. – Jó cicik. Biztosan jól pattognak.