Olívia szemszögéből A fejem lüktetett az ütéstől, amit a srác fejére mértem, de nem volt elég. Emilia nyögött, ahogy a férfi még erősebben rángatta a haját, természetellenes szögben hátrahajtva a fejét. – Engedd el, te szemétláda! – sziszegtem, a félelem és a düh ütközve a mellkasomban. – Vagy mi lesz? – nevetett, a lehelete whiskytől bűzlött. – Újra meg akarsz ütni a kis retikülöddel? A többi férfi is kimászott az autóból, ragadozó mozdulatokkal körözve minket. A sofőr, akinek az aranyfoga megcsillant a halvány utcai lámpafényben, felém lépett. – Gyere, kicsim, csak egy kis móka kell nekünk. – A szeme le sem vette a mellkasomról. – Úgy vagy felöltözve, mintha figyelemre vágynál. Mi csak megadjuk, amire vágysz. – Azt akarom, hogy engedd el a barátnőmet, és húzzatok vissza abba a csatornába, ahonnan előmásztatok – köptem, hátrálva, amíg egy fát nem éreztem a hátam mögött. – Hú, ennek is van pofája – mondta egy másik, alacsonyabb, de széles vállú srác baseballsapkában. – Ez tetszik. Így még szórakoztatóbb, ha egy kicsit harcolnak. A sofőr felém nyúlt, az ujjai érintették a karomat. Elütöttem a kezét. – Ne érj hozzám! – Nehezen akarod adni magad? – lépett közelebb, a fához szorítva engem. – Ez aranyos. Emilia még mindig küzdött a Törzsi Tetkós szorításában. – Liv, fuss! Csak fuss! – Nem hagylak itt – mondtam, kétségbeesetten körülnézve valami fegyver után. A sofőr a testét az enyémhez nyomta; az egyik keze a faágon támaszkodott a fejem mellett. – A barátnőd nem megy sehova, és te sem. – A másik keze a mellemért nyúlt. – Megnézzük, olyan jók-e ezek, mint amilyennek látszanak. Keményen felhúztam a térdem, az ágyékát célozva, de az utolsó pillanatban elfordult. A térdem a combját súrolta. – Talpraesett ribanc! – Megragadta a csuklómat, szorítva, amíg fájdalmasan felszisszentem. Hirtelen fényszórók világították meg a jelenetet, ahogy egy másik autó fékezve megállt mellettünk. A motor leállt, és a vezetőoldali ajtó kinyílt. – Van itt valami probléma? – Egy mély hang hasított bele az éjszakába. Egy magas alak emelkedett ki az árnyékból egy távoli utcai lámpa fényébe. Széles vállú és tekintélyt parancsoló, mintha drága öltönyben lenne, olyan csendes magabiztossággal mozgott, ami figyelmet követelt. – Törődj a magad dolgával, haver – mordult fel Aranyfog, de észrevettem, hogy meglazította a szorítását a csuklómon. Az újonnan érkező közelebb lépett, és elakadt a lélegzetem. Még a halvány fényben is azonnal felismertem. Alexander Carter. A főnököm főnökének a főnöke. A Carter Enterprises vezérigazgatója, ahol nyolc hónapja dolgoztam junior marketingesként. – Úgy gondolom, ezek a hölgyek azt mondták, hogy hagyják őket békén – mondta, a hangja nyugodt, de acéllal átszőve. – Javaslom, hallgassanak rájuk. Aranyfog gúnyosan elmosolyodott. – Mit akarsz tenni? Négyen vagyunk, és te egyedül. Alexander még csak meg sem rezdült. – Igaz. De én már hívtam a rendőrséget, és úton vannak. Biztosan érdekelné őket, hogy négy részeg férfi két nőt zaklat egy nyilvános utcán. Törzsi Tetkó végül elengedte Emilia haját, előrelökve őt. – Mindegy, haver. Ezek a ribik nem érik meg a bajt. Emilia felém botorkált, és elkaptam, magamhoz húzva. – Jól vagy? – suttogtam. Bólintott, a fejbőrét dörzsölve. – Majdnem kitépte a hajam, a gazember. Aranyfog egy lépést tett Carter felé, kidüllesztve a mellkasát. – Azt hiszed, valami hős vagy? Gazdag fiú a puccos kocsijában? Alexander egyszerűen csak bámulta őt, egy centit sem mozdulva. – Szerintem én valaki vagyok, aki nem akar látni két nőt részeg idióták által zaklatva. Most pedig mehettek a saját lábatokon, vagy várhattok a rendőrökre. Ti döntötök. Egy feszült pillanatig azt hittem, Aranyfog be fog ütni. Ehelyett a földre köpött Alexander fényes cipői közelébe. – Menjünk – motyogta a barátainak. – Ezek a kurvák nem érik meg a börtönt. Visszazúgtak a kabriójukba, a motor felbőgött. Aranyfog agresszíven felpörgette, mielőtt elszáguldott volna, a gumik visítva. Alexander felénk fordult. – Jól vannak mindketten? Közelről még ijesztőbb volt, mint a céges rendezvényeken. Magas, éles vonásokkal és átható szürke szemekkel, olyan arca volt, ami az üzleti magazinokba való, ahol gyakran meg is jelent. A késői óra ellenére sötét haja gondosan be volt fésülve, egyetlen szál sem állt ki. – Jól vagyunk – sikerült kinyögnöm, hirtelen tudatában lévén a megjelenésemnek: kócos haj, valószínűleg elkenődött smink a korábbi sírástól, és ez a nevetséges ruha, ami most szörnyű hibának tűnt. – Köszönöm, hogy megállt. – Szükségük van valahova fuvarra? – kérdezte, a szeme futólag a mellkasomra tévedt, mielőtt visszatért az arcomra. – A taxink lemondta – mondta Emilia, még mindig a fejbőrét dörzsölve. – És a barátom sem veszi fel a telefont. Alexander a kocsijára mutatott, egy elegáns fekete autóra. – Szívesen hazaviszem mindkettőjüket. Habozta. Ez Alexander Carter volt, az a férfi, aki aláírja a fizetésemet, és akinek a neve azon az épületen van, ahol dolgozom. A férfi a könyörtelen üzleti taktikájáról és hideg viselkedéséről volt ismert. Az utolsó dolog, amire szükségem volt, hogy rájöjjön, hogy az egyik alkalmazottja vagyok, különösen így nézve ki. – Nagyon kedves – mondtam óvatosan –, de nem akarunk terhére lenni. – Nem teher – válaszolta. – Inkább nem hagynám magukat itt a történtek után. Emilia felhúzott szemöldökkel nézett rám, csendben közölve: „Megőrültél? Ingyen fuvar egy elegáns kocsiban egy szexi, gazdag pasival? Mondj igent!” – Ha biztos benne, hogy nem túl nagy gond – engedtem. – Egyáltalán nem. – Kinyitotta a hátsó ajtót. – Tessék. Az autó belseje csupa fekete bőr és csillogó felület volt. Drága kölnivíz és új autó illata áradt, egy mámorító kombináció, ami megzavarta a fejemet – vagy talán az adrenalin zuhant le. – Alexander Carter vagyok – mondta, ahogy a volán mögé csúszott. – Olívia – válaszoltam, szándékosan kihagyva a vezetéknevemet. – És ő Emilia. – Örülök, hogy megismerhetem önöket, a körülmények ellenére. – Beindította a motort, ami felbúgott. – Hova vigyem önöket? Emilia először megadta a címét, aztán én is megadtam az enyémet. – Nehéz éjszaka? – kérdezte, ahogy elindultunk a járdaszegélytől. Emilia felhorkantott. – Mondhatjuk. Egy szülinapi buliban voltunk, ahol Liv rajtakapta a barátját, hogy dugja a szülinapost. – Emilia! – sziszegtem, halálosan megszégyenülve. Alexander szeme a visszapillantó tükörben rám villant. – Értem. Sajnálom ezt hallani. – Semmi gond – motyogtam, azt kívánva, bárcsak eltűnhetnék a bőrülésben. – Dehogynem – ragaszkodott Emilia. – Ryan egy csaló szemétláda, aki megérdemli, hogy lehulljon a farka. Egy apró mosoly rándult Alexander szája sarkába. – Jól értem, Ryan az ex-barát? – Körülbelül pár perce, igen – erősítettem meg, azon tűnődve, miért beszélek a szerelmi életemről a vezérigazgatómmal. – Nos, amennyit ér – mondta, a szeme a tükörben újra futólag találkozott az enyémmel –, hülyének hangzik.