A telefon hangos visítása vágott közbe, épp mikor befejeztem volna a mondatom, Austin jóvoltából. Nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el, miközben mondtam: "Austin, anyád mindig lenézett engem, azt gondolva, hogy nem vagyok elég jó hozzád. Most, hogy szakítottunk, végre Rosemaryvel lehetsz, és boldog házasságot kívánok nektek. Soha többé ne keress." Ezzel letettem a telefont. Amanda sosem kedvelt, mert szerinte a családom túl átlagos, anyám helyzete pedig teher. A szemében egy senki voltam, de kelletlenül beleegyezett a házasságba, mert annyira Austinra koncentráltam. Ennek ellenére mindig talált módot, hogy aláássa és lekicsinyeljen Austin előtt. Próbáltam megőrizni a hidegvérem, mert nem akartam drámát a saját anyósommal, hiszen a jövőben úgyis minden rólam és Austinról kellett volna szólnia. Azt hittem. Pedig csak egy könnyű célpont voltam a manipulációjukhoz. Rosemary is beszállt, hazugságokat terjesztett rólam. Mintha azt gondolták volna, hogy túlreagálom, csak mert beteg volt, és minden szeszélyét ki kellett elégítenem. Ha valami megtetszett, gondolkodás nélkül odaadtam neki. Eleinte csak ékszerek, ruhák és táskák voltak – olyan dolgok, amik nem sokat jelentettek, még akkor sem, ha sok pénzt költöttem rájuk. Hiszen olyan volt, mint Austin kishúga. De később rájöttem, hogy nem csak a dolgaimra fáj a foga. Austint is akarta. És ő folyton hazudott, titkolta az igazságot, mindig a minimumot adta minden ünnepen, miközben Rosemary ügyelt rá, hogy felbukkanjon a legfontosabb napokon, bizonygatva, hogy ő az első. Elegem lett ebből a végtelen versenyből, nem akartam tovább játszani ezt a játékot. – Laurel, te mit keresel itt? – Néztem fel, és Bonnie állt előttem, arcán meglepettség és aggodalom keverékével, szemei enyhén vörösek voltak. – Bonnie néni, hogy van anya? – Mosolyogtam rá, és átkaroltam, próbálva könnyedén venni a dolgokat. – Anyád jól van – felelte Bonnie, homlokát ráncolva, közelebb hajolt. Halkabban kérdezte: – Igaz, amit anyád mondott, hogy ti szakítottatok Austinnal? Bólintottam. – Te jó ég! Austinnak jó a kinézete, tökéletes a családi háttere. Mi nem tetszik benne? – Bonnie felvonta a szemöldökét, mintha a gondolataimban akarna olvasni. Amikor nem szóltam semmit, összeszorította a száját, és folytatta: – Ő szakított veled? – Nem. Bonnie megállt, és frusztráltan megrántotta a karomat. – Akkor miért szakítottatok? Összevesztetek? Nem lehet csak úgy szakítani, a férfiak belefáradnak, hogy hallgassák. Tudtam, ha nem borítom ki a bilit, nem fogja annyiban hagyni. Egy pillanatnyi mérlegelés után elővettem a telefonom, és odaadtam neki. Bonnie végignézte a videót, majd hirtelen leguggolt, és nem tudta visszatartani a könnyeit. – Bonnie néni, ne sírj! Még a végén én leszek itt a gonosz – mondtam, gyorsan felsegítettem, és próbáltam megőrizni a nyugalmamat. – Jól tetted! Nincs szükségünk olyan férfiakra, akik bántják a nőket! – Bonnie felállt, megtörölte a szemét, és gyengéden megérintette az arcom. – Ha apád itt lenne, nem hagyná, hogy ezt átéld. Apám említése érzelmek hullámát indította el bennem – frusztráció és szomorúság keveredett. Mély levegőt véve halkan mondtam: – Bonnie néni, kérlek, ne mondd el anyának a videót. – Értem. Én majd elintézem anyádat, és elmagyarázom a szakítást – mondta. Bólintottam, és megkönnyebbültem, hogy Bonnie támogat. A kórterembe lépve anyám sápadt, beteg arca fogadott. Nem tudtam szabadulni a bűntudattól. Hat éve voltam együtt Austinnal. Néhány gyors ünnepi látogatástól eltekintve nem sok időt töltöttem otthon. – Laurel? Hát te? – Anyám arca felragyogott, amint meglátott, és gyorsan felült az ágyban. Odasiettem, hogy segítsek neki, óvatosan átöleltem. – Anya, itthon vagyok. Most nem megyek sehova. Egy pillanatig hitetlenkedve nézett rám. – Tényleg nem mész el megint? Bólintottam, még mindig a vállát fogva. – Mi van, nem akarsz a közeledben? – Tényleg szakítottatok Austinnal? – Anyám homloka ráncba szaladt, és duzzogott. – Azt hittem, összeházasodtok. Mi történt? – Nyugi! Ha nem gyógyulsz meg hamarabb, akkor Laurellel ragadsz, akár akarod, akár nem – szólt közbe Bonnie. Anyám összehúzott szemmel nézett Bonnie-ra, majd rám. – Komolyan, mi történt? Miért szakítottál? Kivett egy szívgyógyszert a párnája alól, lenyelte, és a rosszallás még jobban látszott a tekintetében. Egy pillanatig haboztam, majd keserűen felnevettem. – Nos, azért, mert szerelmes vagyok valaki másba. Bonnie kiköpte a vizet. Anya majdnem felrobbant. – Laurel, hogy tehetted ezt? Vigasztalanul elmosolyodtam. – Anya, az ilyesmit nem lehet erőltetni. Ahogy felnövünk, változnak a preferenciáink. Úgy értem, ha párkeresésről van szó, nem köthetünk kompromisszumot. Mindenkinek rossz lenne. Szavaim célba találtak, anya megragadta a mellkasát, és dühvel és aggodalommal nézett rám. – Oké, oké, ne idegesítsük fel jobban – szólt közbe Bonnie, és félrehúzott. – Laurel, enned kell valamit. Nem cseverészhetsz itt tovább, anyád elveszti az étvágyát. Megtöröltem a számat, és anyámra pillantottam, akinek a szemei duzzadtak voltak az érzelmektől. Félmosollyal mosolyogtam rá, és viccelődtem. – Anya, egész nap nem ettem, mit szólnál, ha előbb ennék valamit? Te is pihenj egy kicsit. Ezzel kiviharztam a szobából. Amint kiléptem a kórházi szobából, nagyot sóhajtottam. Ekkor rezgett a telefonom. Amikor láttam, hogy ki hív, gyorsan felvettem. – Várj, komolyan? Tényleg szakítottál? – Angela Adams hangja hitetlenkedett. – Igen. Eladtam a házam, most szálltam le a gépről, és most a kórházban vagyok… – kezdtem. – Ahhhhh! – Angela izgatott sikolya hallatszott a telefonban, majdnem kiugrottam a bőrömből. – Laurel, végleg maradsz? – Pontosan! Szóval, mikor hozol össze azzal a vakrandival? Siess, különben visszavonom a kifogásomat. Angela elhallgatott, és gyanakvónak tűnt. – Milyen kifogás? – Azt mondtam mindenkinek, hogy azért szakítottam, mert szerelmes vagyok valaki másba. – Bízz bennem, Laurel, amint ránézel erre a vakrandira, elfelejted az összes gondodat. Hallva, hogy ennyire magabiztos, felnevettem. – Rendben, benne vagyok. – Akkor csináljuk ma este! Mindent megszervezek neked.