"Annyira féltem, hogy alig tudtam gondolkodni, amíg ideértem a kórházba. Már számtalanszor mondtam neked, nagynéni, hogy abba kell hagynod az egyedül járkálást!" A nő hangja félelemtől és csalódottságtól remegett, ahogy a szavak gyorsan elhagyták ajkait, és lábai Mrs. Walker ágya felé siettek. Mrs. Walker, bár még mindig sápadt volt a megpróbáltatásoktól, de a szeme hálától csillogott, halvány mosolyt vetett. "Inkább ennek a fiatal hölgynek kellene köszönetet mondanod," mondta halkan, Emma felé mutatva. "Neki köszönhetem, hogy még élek." A nő szeme követte Mrs. Walker tekintetét, és az arca elsápadt, amikor Emma-ra szegeződött. Elakadt a lélegzete, az ajkai hitetlenkedve szétnyíltak. Enyhén tántorgott a lábán, mintha Emma látványa kivette volna belőle a levegőt. "Mi… Ki…" A nő hangja megtört, a kezét a szájához emelte, és tágra nyílt szemmel bámult Emmát. "Én is ezt gondoltam, amikor először megláttam," mondta Mrs. Walker elég egyenletesen, bár mély szomorúság húzódott meg a szavaiban. "Egy pillanatig azt hittem, hogy egy szellemet látok." A nő, aki később Marinaként mutatkozott be, láthatóan küzdött, hogy összeszedje magát, a kezei remegtek, ahogy az egyiket Emma felé nyújtotta kézfogásra. Emma óvatosan fogadta el, a szíve kérdésektől lüktetett. Miért nézett rá ez a nő úgy, mintha egy szellemet látott volna? "Szia," mondta Marina, a hangja még mindig remegett, de erőltetett egy mosolyt. "Marina Banks vagyok, Mrs. Walker unokahúga. Köszönöm, hogy megmentetted a nagynéném életét." "Szívesen," válaszolta Emma halkan, még mindig próbálva összerakni, mi történik. "Veronica Moore vagyok." Marina keze egy kicsit szorosabban szorította Emma kezét, mielőtt elengedte, és szabad kezével letörölte azt a néhány könnycseppet, ami a szeme sarkából kezdett legurulni. "Te, te pontosan úgy nézel ki, mint az elhunyt unokatestvérem. Diana. Nyugodjon békében a lelke." A hangja elcsuklott ezen a ponton, és azonnal visszatartotta a nedvességet, ami a szeméből akart kicsordulni. "Sajnálom," motyogta Emma, nem tudva, mit mondjon mást. Furcsa nyugtalanság töltötte el a mellkasát. "Minden rendben," suttogta Marina, bár a hangja remegett. Leült Mrs. Walker mellé, és védelmezően átkarolta a nagynénje törékeny vállát. "Nagynéni, ne sírj. Már itt vagyok." Lágyan simogatta Mrs. Walker kezét, próbálva megnyugtatni, bár ő maga is meglehetősen megrendültnek tűnt. Emma úgy érezte, hogy egy mélyen személyes pillanatot zavar meg, egy érzelmi áramlatot, amelyet nem értett teljesen. Kis bólintással csendben távozott a szobából, az elméje még mindig kavargott a találkozástól. A virágboltban a munkatársai hősként üdvözölték, imádatuk éles ellentétben állt az érzelmek forgatagával, amelyet Emma éppen átélt. Felajánlották neki a nap hátralévő részét, de Emma udvariasan visszautasította, szüksége volt a munka elterelő hatására, hogy megnyugtassa az elméjét. Ahogy a virágokat gondozta, Marina fehér, rémülettől eltorzult arca játszódott le a fejében. Ahogy Emma-t bámulta, mintha egy rég halott embert látna, hideg borzongás futott végig a gerincén. Néhány nappal később Emma az orvosi rendelőben ült, kezeit védelmezően a hasán tartva, miközben a fejleményekre várt. Az utóbbi időben egy kicsit fáradtabbnak érezte magát, és úgy gondolta, hogy a pocakja egy kicsit túl gyorsan növekszik. A szíve kihagyott egy ütemet, amikor az orvos belépett. "Nos, Miss Moore, úgy tűnik, ma van egy meglepetésünk az Ön számára," mondta az orvos, mosolyogva a kartonra. "Nem csak egy babája lesz. Két babája lesz." Emma álla meglepetten és döbbenten leesett, ahogy az orvos szavai visszhangoztak a fejében, és azt suttogta: "Ikreket?" Az orvos bólintott. "Így van. Két egészséges babát." A szavak elakadtak Emma torkán, és a szoba egy kicsit megpördült a hír súlya alatt. Ikreket! Nem egy, hanem két gyermek édesanyja lesz. Érzelmek áradata tört ki benne: félelem, izgalom, szeretet, és mindenekelőtt hála. A múltban az exe által okozott minden fájdalomért csendben megköszönte neki, hogy legalább ezeket az értékes életeket adta neki, még ha a legváratlanabb és legszívszorítóbb módon is történt. Ahogy kijött az orvosi rendelőből, a keze ösztönösen a hasához vándorolt. Két baba növekszik benne, a túláradó szeretet és felelősség megfojtotta. Lágy ígéretet suttogott nekik: "A legjobbat adom nektek. Mindkettőtöket jobban fogom szeretni, mint bármi mást." A hetek gyorsan teltek, elmosódva a virágboltban végzett munka követelményeivel. Emma belevetette magát a rutinjába, vigaszt találva a virágokban és a napi feladatok ritmusában. És fokozatosan Mrs. Walker esete a háttérbe szorult. De egy délután, éppen amikor egy csokrot tett ki az ablak mellé, a bolt bejárata feletti csengő felkeltette a figyelmét. Az ajtóban egy magas férfi állt, az egyik drága öltönyben. Az egyik olyan jelenlét volt, amely azonnali figyelmet követelt, és a bolt elcsendesedett. "Elnézést," mondta mély, parancsoló hangon. "Veronica Moore kisasszonyt keresem." Emma szíve egy pillanatra megállt. A Veronica nem az igazi neve volt, és alig kereste valaki. Óvatosan előrelépett. "Én vagyok az. Miben segíthetek?" A férfi szeme átható és hideg volt, ami Alexanderre emlékeztette Emmát. "Mrs. Walker nevében jöttem. Át szeretne adni Önnek egy üzenetet." Emma szeme döbbenten és hitetlenkedve kinyílt, hiszen Mrs. Walker-t a kórházban töltött nap óta nem látta. Vajon mit akarhat most tőle Mrs. Walker? "Mrs. Walker?" visszhangozta. "Jól van?" aggódva tette hozzá. "Jól van," biztosította hidegen. "De beszélni szeretne Önnel." Átadott neki egy borítékot, udvariasan bólintott, és szó nélkül kisétált a virágboltból. Emma ott állt, a kezében lévő borítékot bámulta, szíve kíváncsiságtól dobogott. Vajon mit akarhat most tőle Mrs. Walker? A bolt egy csendes sarkába sétált, és óvatosan felnyitotta a borítékot. Belül nem volt hosszú üzenet, sem magyarázat; csak egy sor szöveg. **Diana Ház, 69. emelet, holnap reggel 9 óra.** Emma pislogott, újra elolvasta a jegyzetet, az elméje száguldott. Diana Ház? Elakadt a lélegzete. A Diana Ház nem csak egy épület volt. *Az* épület volt – a legtekintélyesebb, az ország első számú felhőkarcolója. A gazdagság, a hatalom és az exkluzivitás megtestesítője. A titokzatos Mrs. E. Walker tulajdona, a nemzet leggazdagabb nője, akinek a vagyona felfoghatatlan volt. A nő, akinek a személyazonossága évtizedek óta rejtély maradt, gondosan elzárva a nyilvánosság elől. Emma keze remegett, ahogy összerakta a dolgokat. Lehetséges? Az a törékeny, kedves idős hölgy, akinek aznap segített, *az* Mrs. Walker volt? Az ország leggazdagabb és legbefolyásosabb nője? A szíve hitetlenkedve dobogott. Persze, az a férfi az öltönyben olyan impozánsnak tűnt; valószínűleg Mrs. Walker belső körének tagja volt. A gondolat cunamiként érkezett. Emma álla még jobban leesett, ahogy az agya keményebben dolgozott, hogy feldolgozza ezt az új információt: Mrs. Walker nem csak egy közönséges, kedves, idős hölgy volt, akit megmentett, hanem a világ egyik legtitkosabb, leghatalmasabb családjának tagja, egy olyan család, amely számára a szupersztárság különlegesen enyhe kifejezés volt. A Walkerek olyanok voltak a média számára, mint a szellemek, akikről csak a legexkluzívabb körökben suttogva beszéltek. És mégis, ő megmentett egyet közülük. Vajon mit akarhat egy Mrs. Walkerhez hasonló személy tőle? Emma pénzért vagy kapcsolatokért nem mentette meg, ez csupán egy szívből jövő cselekedet volt, anélkül, hogy bármit is várt volna cserébe. Most, a Diana Házba menni és találkozni Mrs. Walkerrel a 69. emeleten egyszerre volt izgalmas és ijesztő. Nyugtalan alvás azon az éjszakán, Emma elméje a megválaszolhatatlan kérdések labirintusa volt. Vajon mit akarhat Mrs. Walker tőle? Vajon valamilyen pénzügyi javaslatot tesz? Felajánl neki egy pozíciót? Vagy valami egészen más lesz? Bármerre is próbálkozott, a nyugtalanság nem hagyta el. A gazdagság nem az, amire vágyott; nem vágyott arra, hogy megmásszon semmilyen társadalmi létrát, nem a közelmúltbeli zuhanása után. Mégis, ez a találkozó olyan ajánlatnak tűnt, amelyet nem utasíthat vissza. Az órák teltek; a holnap súlyával a vállán Emma a plafont bámulta. Nem ez volt az az élet, amire vágyott. Csak egy csendes életet remélt, felnevelni az ikreit, és menni tovább. Úgy tűnt, a sors most valami olyasmibe húzza bele, ami messze túl van a kontrollján. Mire végre elkezdett világosodni, nem aludt. Csak feküdni tudott a gyorsan verő szívvel, várva, mi fog történni legközelebb.