Torin mozdul meg először. Előrelép, és kinyújtja a kezét, hogy segítsen megtartani Laurát, de még mielőtt a lány elérne minket, hátratántorodik. – Jól vagyok. Nem kell segíteni – erősködik. Megpróbál még egy lépést tenni, de belezuhan Kyle karjaiba, aki elkapja. A fiú is alacsonyabb nála, de úgy tűnik, sokkal erősebb, mint én, mert vissza tudja kísérni őt egy székhez. Torin szótlanul hátrébb lép, és visszatér a falhoz, hanyagul nekitámaszkodva, de én kissé összezavarodom. Miért tiltakozott Laura ennyire a segítsége ellen? Elvégre én kértem segítséget, és nem okozott neki gondot rám dőlni, vagy félig fellökni Kyle-t. Csak azért, mert ő a főnöke? Vagy tényleg fél tőle? Nem tudom, miért félne; mármint persze, ijesztőnek tűnik, de alig öt perce ismerem, és máris látom rajta, hogy rendes ember. Arról nem is beszélve, hogy bármilyen félelmetes is, a pasi dögös. Ha „véletlenül” bele kellene botlanom valakibe, ő lenne az első választásom. Lehet, hogy Laura tud valamit, amit én nem. De nem hiszem, hogy ez sokat számítana. Megmentett, és gyengéd volt, amikor ellátta a sérülésemet. Persze, technikailag fogva tart itt, de nem hiszem, hogy különösebben örül neki. Inkább az alapján ítélkezem, amit ténylegesen tudok, és amennyire látom, Torin mellett biztonságban érzem magam. Ez nekem épp elég, legalábbis egyelőre. Torin ellöki magát a faltól, és felém indul. – Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy kényelmes legyen itt neked. Ma este már késő van ahhoz, hogy sokat tegyek, de ha kitalálod, mire lehet szükséged, Laura holnap elhozhatja neked. Összeszedheti a dolgokat az otthonodból, a többit pedig megvesszük – mondja szigorúan. Felvonom a szemöldököm. – Figyelj, nem tudom, hogyan képzeled ezt az egészet, de ha nem dolgozom, nem engedhetem meg magamnak, hogy bármit is vegyek. Megélek, de nincsenek nagy megtakarításaim – ismerem be. Torin vállat von. – Technikailag a foglyom vagy. Gondoskodom rólad, amíg itt vagy, persze észszerű keretek között – teszi hozzá mellékesen, valószínűleg attól tartva, hogy ötcsillagos vacsorákat és dizájnerruhákat akarok majd. Sóhajtok. Nem tetszik a gondolat, hogy az ő pénzét költsem, de ha nem dolgozhatok, nem igazán van más választásom. Egy lánynak ennie kell. – Rendben, holnap betelefonálok a munkahelyemre, és szólok nekik, hogy egy ideig nem megyek be, és... – elhallgatok, amikor Torin rázni kezdi a fejét. – Most mi van? – nyögök fel. – Elveszem a telefonodat. Az egésznek az a lényege, hogy itt tartunk, hogy senkinek ne mondhasd el, mit láttál. Semmi értelme nem lenne, ha csak úgy segítséget hívhatnál – magyarázza. Összehúzom a szemem. – Kezdem azt hinni, hogy mindannyiótoknak bizalmi problémái vannak – vallom be, és mintha a szórakozottság halvány szikráját látnám a szemében, mielőtt gyorsan elillanna. Lehet, hogy csak képzeltem. – Ez tényleg nem fair, tudod. Csak futottam az életemért, és próbáltam nem meghalni. Nem tehetek róla, hogy láttam azt a szörnyeteget, vagy hogy téged is láttalak, olyan... kanosan – nyavalygok. Az agyamnak kell egy pillanat, mire felfogja, mit mondtam. Laura döbbenten felzihál, Kyle pedig olyan képet vág, mintha nem hinné el, ami elhagyta a számat. Én sem vagyok biztos benne, hogy elhiszem; totális véletlen volt. Kínosan felnevetek. – Bocsánat, úgy értettem, olyan szörnyesnek láttalak. Tudod, szarvakkal, meg minden... – Kockáztatok egy pillantást Torin sötét szemeire, és látom, hogy ismét pislog egyet zavartan. Igen, határozottan ezt csinálja, amikor megdöbbentem. Bár nem tűnik bosszúsnak. Viszont nem is válaszol, úgyhogy csak folytatom a panaszkodást. – A lényeg az, hogy mindez nem az én hibám, már beleegyeztem ebbe a varázslatba, és megígértem, hogy senkinek nem szólok. Nem tarthatnám meg legalább a telefonomat? – könyörgök. Megrázza a fejét, az a mogorva faarc még mindig tartja magát. A fenébe. – Tudnod kell... A legtöbb természetfeletti lény képes elrejteni magát az emberek elől, vagy emberi alakot ölteni. Ha olyannak láttad azt a férfit, amilyen valójában, az azért volt, mert azt akarta, hogy lásd őt. Mert azt akarta, hogy félj – mutat rá sötét hangon. Megborzongok. – Rohadt ijesztő volt. Bár, hogy őszinte legyek, biztos vagyok benne, hogy akkor is megijedtem volna, ha csak egy átlagos pasas követ, és szorít sarokba egy sötét sikátorban. Még mindig fogalmam sincs, miért üldözött. Nem ismerem őt. Legalábbis nem hiszem, pedig egész nap volt egy olyan furcsa érzésem, hogy figyelnek – hadarom idegesen. Igen, a rágondolástól is stresszelek. Még nem állok készen arra, hogy ezzel foglalkozzak, úgyhogy témát váltok. – Hé, azt mondtad, a természetfelettieknek van álcázó képességük vagy más alakjuk. Neked melyik van? – kérdezem vidáman. TÉNYLEG kíváncsi vagyok. Torin ismét pislog. Sokat csinálja ezt, vagy én vagyok ennyire furcsa? – Te nem félsz? – buggyan ki Laurából a kérdés, mintha próbálta volna visszatartani, de egyszerűen nem bírta. Rákvörösre pirul, amit a vörös haja csak még jobban kiemel. – Hm? Mitől féljek? – kérdezek vissza tisztázásképp. Laura úgy bámul rám, mintha elment volna az eszem, miközben Kyle tekintete elcsúszik mellettem, át a vállam felett, hogy Torinon állapodjon meg. – Várj, azt kérdezed, hogy félek-e Torintól? Komolyan? Persze, hogy nem. Miért kéne? Ezen a ponton ő gyakorlatilag a hősöm, még akkor is, ha nem adja vissza a telefonomat – morgolódom, miközben játékosan oldalba bököm a könyökömmel. Panaszkodom, de jóindulatúan. Pár napig kibírom a telefonom nélkül, és remélhetőleg nem tart túl sokáig elrendezni ezt az egészet. Tényleg csak hálás vagyok, hogy élek. Később valószínűleg kiakadok majd az egészen, de mindenekelőtt csak örülök, hogy összefutottam Torinnal. Mármint komolyan, egy szörnyeteg üldözött, mennyi volt az esélye annak, hogy olyasvalakibe botlok, aki képes elijeszteni, ÉS hajlandó is segíteni, még akkor is, ha ennek következményei vannak. – Nem, Torin nem ijeszt meg – ismétlem meg. Laura és Kyle teljesen tanácstalannak tűnnek. Torin maga olyan rezzenéstelen, mint mindig. Nem reagált a bökdösésemre, még egy csúnya pillantást sem vetett rám, vagy ilyesmi. Ezt úgy veszem, hogy nem bánja, és ennek megfelelően kezelem őt a továbbiakban is. – Carina... Te... Te ugye tudod, hogy Torin... egy démon? – suttogja Kyle gyakorlatilag az utolsó két szót, idegesen pillantva a mellettem álló démonra. Vállat vonok. Ezt valójában nem tudtam, de gondolom, van értelme. Félek tőle? Talán kéne, de... Olyan kedvesnek tűnik! Nem lehet kényelmes neki, hogy a nyakán lógok, mégsem panaszkodott egyszer sem, és nem is tűnik úgy, hogy idegesíteném. – Á, nem félek tőle, még akkor sem, ha démon. Hirtelen furcsán érzem magam, hogy úgy beszélek Torinról, mintha nem lenne itt. Teljesen felé fordulok, és a szemébe nézek. – Nem félek tőled. Ha holtan akartál volna látni, csak annyit kellett volna tenned, hogy nem teszel semmit – mutatok rá.