Visszagondolok a gyerekkoromra. Volt egy szomszédom. Hatalmas darab volt és ijesztő, tetőtől talpig tetoválva, és egy szuperhangos motorral járt. Rettegtem tőle, olyannyira, hogy inkább átmentem az utca másik oldalára, csak hogy elkerüljem. És ő tudta ezt. Aztán egy nap, amikor tizenhárom éves lehettem, kint rekedtem a ház előtt az esőben. Fáztam, és az asztmám is kezdett kiújulni. Ő behívott, főzött nekem egy teát, és leültetett a fűtőtest elé, amíg a bátyám haza nem ért a kulcsokkal, hogy beengedjen minket. Apám viszont... Ő jóképű volt és sármos, az a fajta ember, akivel ha találkozol, azonnal a hatása alá kerülsz. De ő volt az is, aki kizárt az esőbe. – Nem hiszem, hogy a tény, hogy démon vagy, különösebben változtatna bármin is – jelentem ki. Torin felvonja a szemöldökét. Talán ez a legtöbb érzelem, amit eddig láttam rajta. – Hogy érted? – kérdezi. – Nos... Nézzük innen. Az a fickó, aki üldözött az utcán, nagyobb volt nálam és erősebb. Semmi esélyem nem volt ellene. De ha ember lett volna? Akkor is nagyobb és erősebb lenne nálam. Valószínűleg akkor sem tudtam volna megvédeni magam. Szóval mi a különbség? Persze, egy ilyen szörnyeteg megölhet, de egy ember is. Vagy akár egy különösen elszánt kacsa is. Azt hiszem, mostantól csak kicsit nehezebb lesz biztosnak lenni abban, mennyire veszélyesek az emberek, különösen, ha úgy álcázhatják magukat, ahogy mondtad. A tetteik teszik veszélyessé az embereket, nem az, amik valójában – zárom le a gondolatmenetet. Most mindhárman engem bámulnak. Torin ismét pislog, Kyle pedig ráncolt homlokkal méreget. ŐK félnek Torintól? Miért? És ha annyira félnek, miért vannak egyáltalán itt? Torin töri meg a kínos csendet. – Hogy válaszoljak a korábbi kérdésedre: mindkettőre képes vagyok. Mágiával leplezhetem magam, hogy elrejtőzzem az árnyakban, de amint látod, van egy második alakom is – magyarázza, és magára mutat. – Aha, klassz – ennyit tudok csak felelni. Valahogy szeretném újra látni a démoni alakját. Első alkalommal nem voltam teljesen magamnál, és idegesít, hogy az emlékképem kissé homályos. De nem hiszem, hogy megkérhetném rá. Részben azért, mert valahogy udvariatlannak tűnik, részben pedig azért, mert Laura és Kyle már így is eléggé halálra rémültnek látszanak. Nincs szükség arra, hogy még jobban kikészítsem őket. Itt ragadtam legalább erre az éjszakára, de valószínűleg sokkal hosszabb időre. Nem kell sietni. Egy pillanatig kínosan ücsörgünk. Ez egyáltalán nem jó nekem. Most még jól vagyok, mert nem álltam meg gondolkodni. Biztos vagyok benne, hogy később össze fogok omlani, de most csak le akarom kötni magam, vagy legalább elterelni a figyelmemet. – Szóval... hogyan tovább? – kérdezem erőltetett vidámsággal. Mindenki hallgat, így Laura veszi át a szót. Nyilvánvalóan ő a csapat extrovertált tagja. – Nos, mivel most itt ragadtál, nem árt, ha tartunk neked egy kis gyorstalpalót a természetfelettiből. Igaz? – Pillant Torinra, aki egyetlen bólintással jelzi beleegyezését. Az engedély birtokában Laura folytatja a magyarázatot. – Kezdésnek, valószínűleg már kitaláltad, hogy boszorkány vagyok. Varázsigéken és bájitalokon keresztül csatornázom be és használom a mágiát. Szükség van némi gyakorlásra, de a boszorkánymágia leginkább a szándékon és az érzelmeken alapul. Egy boszorkány erejét az korlátozza, hogy mennyi mágiát képes átengedni magán – fejezi be. – Laura túl szerény ahhoz, hogy beismerje, de nagyon erős boszorkány – dicsekszik helyette Kyle. Laura ismét elpirul, és lehajtja a fejét. – Azért ANNYIRA nem erős, nem másokhoz képest. De elboldogulok – motyogja, láthatóan képtelen az alacsonyabb férfi szemébe nézni. Na, EZ érdekes. Vajon van köztük valami? Tisztes távolság van köztük, de ahhoz képest, milyen mogorva alak, elég gyorsan bókolt a lánynak. – És veled mi a helyzet? Neked is van mágiád? – kérdezem a morcos szakácsot. Határozottan megrázza a fejét. – Nem. Én törpe vagyok. Mi nem foglalkozunk azzal a mágikus maszlaggal – morogja. Felhúzom a szemöldököm, miközben végigmérem simára borotvált arcát. Persze, alacsony, a magassága stimmel, de mindig azt hittem, hogy a törpéknek szakálluk van, a történetekben legalábbis mindig úgy van. És ennyire... gömbölyűnek kell lenniük? – Törpe, tényleg? Miért nincs szakállad? – kérdezem nyersen, de jóindulatú vigyorral. Kyle forgatja a szemét. – Csak a régimódi idióták ragaszkodnak a szakállhoz. Én modern törpe vagyok, nem bajlódom ilyesmi hülyeséggel. Már évtizedek óta kiment a divatból. Ráadásul a szakáll csak útban van főzés közben – dohogja, én pedig nem bírom ki kuncogás nélkül. Azt MONDJA, hogy nem szereti a szakállat, de ahhoz, hogy tudja, milyen kényelmetlen, kellett, hogy legyen neki valaha, nem igaz? Laurára pillantva látom, hogy ő is a mosolyát rejtegeti. TUDTAM. – Hé, ha a törpék nem használnak mágiát, mitől vagy természetfeletti? Ez nem tesz téged egyszerűen csak... nem is tudom... alacsonnyá? – kérdezem. Kyle felháborodva kap levegő után. – ALACSONY? Csak hogy tudd, törpe mércével kifejezetten magas vagyok. És azt is jó, ha tudod, hogy a törpék rendelkeznek a legjobb természetfeletti képességgel mind közül. MI nem babrálunk a mágiával, és az sem babrál velünk. Egyáltalán nem. A varázsigék egyszerűen lecsúsznak rólunk – dicsekszik. – Inkább úgy mondanám, hogy lepattannak a vastag bőrükről – morgolódik Laura, én pedig elfojtok egy kuncogást. Ők ketten tényleg aranyosak. Úgy tűnik, Kyle odavan Lauráért. Bár abban nem vagyok biztos, hogy a lány viszontszereti-e. Legalább, ha már itt ragadtam, élvezhetem az ingyen drámát. Mégis, meg kellene próbálnom többet megtudni arról, miért kerültem ide egyáltalán. Nem szórakozni jöttem. – És az a fickó, aki üldözött? Ő mi volt? – kérdezem. Laura megrázza a fejét. – Nem láttam. Torin elkergette, mielőtt kiértem volna – feleli. – Ó. Torin, te jól láttad őt? – Eddig észre sem vettem, de lassan kivonta magát a beszélgetésből, és visszahúzódott az ajtó mellé. Nem hiszem, hogy különösebben félénk lenne, velem elég jól elbeszélget, inkább úgy tűnik, tapintatos próbál lenni. A másik kettő láthatóan nem érzi jól magát a közelében, ezért nem erőlteti a jelenlétét, és nem folyik bele a társalgásba. Nos, én viszont beszélni akarok vele, szóval majd én bevonom a beszélgetésbe. – Láttam. Nem vagyok biztos benne, mi volt. Gyanítom, valamilyen farkasember. Nem tűnt képesnek arra, hogy teljesen farkassá változzon, mint egy alakváltó, de ma telihold van, így lehetséges, hogy azon típusok közé tartozik, akit valamilyen átváltozásra átkoztak el. Valószínűtlen, hogy valakit így megátkozzanak anélkül, hogy előtte valami súlyos bűnt követett volna el, általában egy boszorkány ellen. Az átkokat rendszerint a bosszú, a harag és a szívfájdalom táplálja. Céljuk, hogy megadják az embereknek, amit érdemelnek, vagy hogy még inkább azzá tegyék őket, amik már amúgy is – mondja határozottan. – Szóval, ha azt a pasast szörnyeteggé átkozták, az azért történt, mert valaki már eleve annak tartotta? Ennek ijesztően sok értelme van – sóhajtok fel. Ez rám nézve sem hangzik túl jól. Gondolataimat egy csattanás szakítja félbe a folyosó felől, ahonnan zene és hangok szűrődnek ki. Valójában sokkal hangosabbak lettek, amíg mi itt ücsörögtünk. Kyle rémült arccal pillant a zaj irányába. – Nekünk dolgoznunk kellene! – böki ki.