Kemény fapadlón ébredek, idegenekkel körülvéve. A mellkasom még mindig ég, és a fejem is kóvályog kicsit. A csuklóm sajog, a szobában pedig bántóan éles a fény. Még mindig küzdök a levegőért. A francba, hol az inhalátorom? Erőt veszek magamon, felülök, és kétségbeesetten kaparászok magam körül a táskámat keresve. Hol van? Pánik fog el, amikor nem találom, ami csak tovább ront a légzésemen. Vadul tekintek körbe, amíg meg nem pillantom a táskát. Egy padon hever, a tartalma pedig szanaszét szóródott. Valaki átkutatta a holmimat? Most mindegy. Szükségem van az inhalátoromra. Megpróbálok felkelni, de úgy tűnik, nem vagyok rá képes. Összeakad a tekintetem egy vörös hajú nővel, aki a holmijaim közelében áll. – Az in... Inhal... Nem kapok... – próbálom kipréselni a szavakat. A nő zavartan bámul rám, fejét félrebillentve próbálja megfejteni, mit mondok. Egy mély hang a hátam mögül összerezzent. – Van egy inhalátor a cuccai között – jegyzi meg a hang. A nő szeme elkerekedik a felismeréstől. – Ó, a fenébe. Bocsánat. Ideadom – hadarja ijedten a szavakat. Felkapja az inhalátort, sőt még azt a rozoga kis toldalékot is, amit mellette tartok, és egy ideges, de kedves mosoly kíséretében a kezembe nyomja őket. Néhányszor neki kell futnom, mire sikerül belélegeznem a gyógyszert, és utána még eltelik pár perc, amíg visszanyerem az uralmat a légzésem felett. Senki sem próbál szólni hozzám, csak várják, hogy összeszedjem magam. A mellkasom még mindig fáj, de legalább beszélni már tudok. – Köszönöm – mondom a nőnek megkönnyebbülten. Ő könnyedén bólint. Kihasználom az alkalmat, hogy felmérjem a környezetemet. Egy kis konyhában vagyok. Elég rendes, bár innen a földről látok egy kis koszt az étel-előkészítő pult alatt. A vörös hajú nő kíváncsian méreget. Mellette jobbra egy meglehetősen pocakos férfi áll fehér kötényben; még kövérebbnek tűnik attól, hogy nagyon alacsony, valószínűleg még nálam is alacsonyabb, pedig én átlagos magasságú nő vagyok. Talán ő itt a szakács? Étterem ez? Nem, a konyha túl kicsi. Alkohol szagot is érzek, szóval talán egy bár? Zene és beszélgetés foszlányai szűrődnek át a fal túloldaláról. A bár tűnik valószínűnek. Rémlik, hogy volt valaki a hátam mögött, a mély hang tulajdonosa. Hátrafordulok, hogy megnézzem, kitől jött a hang. Te jó ég, tőlem pár lépésnyire a padlón térdel a legfélelmetesebb férfi, akit valaha láttam. Még térdelve is látszik, hogy magas, és nemcsak magas, de nagyon izmos testalkatú is. Jóképű arca van, de ettől valahogy csak még fenyegetőbb. A tekintete megfélemlítő; most éppen engem méreget dühösen? Vagy csak alapból ilyen barátságtalan a képe? A szeme sötét, akárcsak a haja. A bőre napbarnított, és olyan figyelmesen néz engem, ahogyan én őt. Olyan típusnak tűnik, aki képes lenne kettétörni egy embert, aztán gondtalanul elsétálni, de mindezek ellenére nem érzem úgy, hogy félnem kellene tőle. Talán azért, mert ő szólt a nőnek, hogy adja ide az inhalátoromat, talán mert letérdelt mellém a földre, ahelyett, hogy fölém tornyosulna, mint a másik kettő, vagy talán csak elértem a tűrőképességem határát, és már nincs bennem félelem. Őszintén szólva, inkább valami zsibbadtságot érzek. Ráadásul még mindig engem figyel. Vajon mit láthat? Egy huszonhét éves nőt, aki képtelen felkelni a padlóról. A sötét lófarkam kócos és az arcomba hullik, a csuklóm vérzik, és piszokfoltokat látok a rózsaszín ingemen. Azt hiszem, az egyik cipőm is hiányzik. Valószínűleg tágra nyílt szemekkel bámulok rá. Itt bent világos van, így valószínűleg látja, hogy a szemem inkább zöldes árnyalatú, nem pedig barna, amilyennek a sötétben tűnik. A szemem valószínűleg az egyetlen dolog, amit apámtól örököltem, mindig is úgy gondoltam, hogy inkább anyámra hasonlítok. Japán volt, és tinédzserként költözött ide. A hajammal, a bőrtónusommal és a magasságommal határozottan rá ütöttem. Legalábbis azt hiszem. Kiskoromban halt meg, de a bátyám mutatott néhány régi fényképet, és esküszöm, pont úgy nézek ki, mint ő. Akárhogy is, most valószínűleg rémesen festek. Egy kimerült, emberi roncs. Jaj. Elszakadok a földön térdelő ijesztő férfi látványától, és visszapillantok a másik kettőre. Mindketten felváltva néznek rám és a férfira, mintha várnának valamire. Fogalmam sincs, mire. Mondanom kellene valamit? Nos... Erre képes vagyok. – Hol vagyok? – kérdezem, nem címezve a kérdést senkinek konkrétan. A vörös és a szakács összenéznek, majd visszapillantanak az ijesztő pasasra. Rendben, egyértelműen ő a főnök, ami nem igazán lep meg. Teljesen felé fordulok, törökülésbe helyezkedem, és próbálok némi méltósággal ülni. Feltételezem, méltóságteljesebb lenne felállni a földről, de nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ez most menne. Az ölembe kulcsolom a kezem, leginkább azért, hogy ne babráljak idegesen. Az ijesztő alak nem válaszol a kérdésemre, helyette a többiekhez fordul. – Hozzátok az elsősegélydobozt. El kell látni a csuklóját – parancsolja. A szakács sietve eliszkol. Neki nem kell kétszer mondani. Az ijesztő fickó tovább figyel engem, és még mindig nem válaszolt a kérdésemre. Viszont feltesz egyet ő maga. – Hogy hívnak? – A hangja halk, de ellentmondást nem tűrő. Nem az a fajta ember, akit kérdőre vonsz, vagy akivel vitatkozol. Vagy inkább nem az a fajta, akivel az emberek többsége vitatkozni merne. Mégis, úgy tűnik, gondoskodik rólam, úgyhogy válaszolok neki, még akkor is, ha ő még mindig nem árulta el, hol vagyok. – Carina vagyok. Carina Akari. És te? Téged hogy hívnak? – kérdezem udvariasan, elvégre az udvariassággal nem ártok senkinek, igaz? Rám pislog, és ez az egyetlen jele annak, hogy amit mondtam, gondolkodóba ejtette. Lassan válaszol. – Hívj Torinnak. – Rendben, Torin. Örülök, hogy találkoztunk... azt hiszem – jutalmazom meg egy gyenge mosollyal. A szakács visszatér egy hatalmas elsősegélydobozzal. Szinte komikusan nagy. Milyen balesetekre készülnek ezzel? Leteszi a padlóra mellém, majd visszapillant a vörös hajúra. A nő egy fél lépést tesz előre. – Csináljam én? – mutat a sérült csuklómra, amelyen több nagy karcolás is van, és még mindig véreznek. – Nem, Laura. Majd én elintézem – feleli Torin. Ah, Laura, legalább kezdek neveket is társítani az arcokhoz. Szótlanul kinyitja a dobozt, és elkezdi fertőtleníteni a vágásokat a csuklómon. A keze gyengéd, a fertőtlenítő csípése ellenére is. – Mi történt? Hol vagyok? – próbálkozom újra. – Mire emlékszel? – kérdez vissza Torin. Próbálok visszagondolni, a fejem még mindig hasogat. – Hazafelé sétáltam a munkából. Valaki követett. Futottam, és eltévedtem. Egy sikátorban kötöttem ki, és a férfi, ő... Valami nem stimmelt vele. Vertem az ajtót, segítségért kiabáltam, és... ööö... – Az emlékek töredékei villanásnyi képekben térnek vissza. A földre rogytam. Éles fény volt, ahogy az ajtó kinyílt. Valaki kirohant, valaki... Nem, Torin volt az. A farkasember-szerű lény megpróbált elkapni, de Torin közénk lépett. A lény támadott, és... és... Nem tudom pontosan, mi történt. Egyik pillanatban a lény Torinra ugrott, aztán átrepült a sikátoron, Torin pedig... más volt. Nagyobb... szarvai voltak... A szeme pedig fekete, nemcsak az írisze, hanem az egész szeme. Ő volt... Nem tudom, mi volt ő. De határozottan nem ember. – Carina? Mire emlékszel még? – sürget. A szobában minden szempár rám szegeződik, várják, mit fogok mondani. Visszafordulok Torinhoz. – Te visszaverted őt. Láttam... Nem tudom pontosan, mit láttam. Kivéve azt... Léteznek szörnyek?