Miközben Maximus, Emma és Catherine egy privát szobában várták a Mary állapotáról szóló híreket, Catherine-t elkerülhetetlenül hatalmába kerítette az emlékezés, hogyan is sodródott az életükbe a lány öt évvel ezelőtt. Ezen információmorzsák java része homályban maradt Maximus előtt. Mary tizenhét éves volt, amikor egyik pillanatról a másikra arra kényszerült, hogy hátrahagyja a hazáját. Nagyapja, Albert az iskolából hívta fel, és arra kérte, hogy a tanítás végeztével találkozzanak. Catherine élénken emlékezett, ahogy azt tanácsolta Albertnek, hogy szedjék a sátorfájukat anélkül, hogy bárkinek is szólnának… -Visszaemlékezés- Albert felhívta az iskolát, és megkérte Maryt, hogy tíz perc múlva várja őt a bejáratnál. Amikor kinyitotta a kocsi ajtaját, megpillantotta az unokáját, aki pedig a férfit látta, aki mindig is a sziklaszilárd erőt képviselte, most pedig összetörtnek tűnt, arcára gyötrő fájdalom volt írva. – Siess, Mary, szállj be! Azonnal indulnunk kell… – Nagypapa, mi történik? A holmijaim még bent vannak… – Az most nem számít. Rajta! Nem volt más választása, be kellett szállnia. „Regina majd összepakolja a dolgaimat, és ma délután hazahozza őket” – futott át az agyán. Az autó egy hangárnál állt meg, a sofőr pedig elkérte a telefonjaikat. – Uram, kisasszony, szükségem van a mobil eszközeikre, és mindenre, amivel nyomon követhetők. – Ne tétovázz, drágám, add oda neki, amit kér! – Nagypapa? – kérdezte ijedten. – Édesem, rengeteg mindent kellene elmagyaráznom, de most nincs rá idő. Majd később mindent elmondok, de kérlek, add át a holmijaidat. Más választása nem lévén, Mary átadta a telefonját. Ez volt az egyetlen dolog, ami nála volt; semmi váltóruha, csak az iskolai egyenruhája és egy medál, amiben az édesanyja és a nagymamája fényképe volt. A sofőr átadta a készülékeket egy másik embernek, ők pedig továbbhajtottak. Mary figyelmét leginkább a sofőr akcentusa keltette fel. Nem voltak helyiek, az biztos volt, de nem tudta hová tenni, honnan származnak. Végül a sofőr egy hangárnál állt meg, ahol egy magánrepülőgép parkolt. – Uram, azonnal fel kell szállniuk. Innen már nem mehetek tovább. Valaki felveszi önöket, amikor megérkeznek az úti céljukhoz. – Nagyon köszönöm, fiatalember! Tudom, mekkora kockázatot vállal ezzel. Örökké hálás leszek önnek. – Nincs mit köszönni. Ez a dolgunk, a kötelességünk. Amint a gépen helyet foglaltak, Mary lábai remegni kezdtek, mint a kocsonya, és hideg verejték öntötte el. Nem értette, mi történik. Csak annyit tudott, hogy ennek nagyon komoly dolognak kell lennie. – Édesem, ülj le és kapcsold be a biztonsági övet. Hamarosan felszállunk. – Nagypapa, hová megyünk? És miért kell így elmennünk? Nincs nálunk semmink. A pilóta hangja hasított bele a gép hangszórójából. – Kérjük, foglalják el a helyüket, és kapcsolják be a biztonsági öveket. Öt perc múlva felszállunk. Amikor már a levegőben voltak, Albert kissé megnyugodott. Arckifejezése lágyabb lett, és az állkapcsa sem volt többé görcsös. – Jó, most már elmondhatom, mi folyik itt, édesem. – Mi történik, nagypapa? – Az édesapád egy régi családi baráttal fogott össze, hogy kibővítsék az építőipari vállalkozást. Ez a barát azonban tisztességtelen módszerekkel sok üzletembert megkárosított és becsapott. Mivel én vagyok a tulajdonos és a jogi képviselő, ezért elfogatóparancsot adtak ki ellenem. Mindenünket lefoglalták. Az édesapád és Camilla néni is elhagyták az országot, hamarosan találkozunk velük. – De… hová megyünk? – Nem tudom, édesem. Nem volt más választásom. Hamarosan betöltöd a tizennyolcat, és ez a probléma téged is utolérne. Ezért kértem segítséget néhány régi családi baráttól. Nem ismered őket, de megbízható emberek, és épp ők segítettek nekünk elhagyni az országot. – Nagypapa, nem akarom, hogy bármi bajod essen. Nem érdekel, mit vesznek el tőlünk. Csak azt akarom, hogy velem maradj. – Ne aggódj, édesem. Apránként átvészeljük ezt. A családi ügyvédünk ott maradt, hogy tisztázza a nevünket, és megtalálja azt a gazembert, aki ebbe a zűrzavarba kevert minket. Több mint tizenkét órás repülés után zöldellő dombok és hatalmas hegyek tűntek fel, valamint smaragdzöld tavak csillogtak alattuk. – Uram, kisasszony, megérkeztünk. Kérjük, kapcsolják be a biztonsági öveket, mindjárt landolunk – hallatszott a pilóta hangja. A leszállás után egy autó már várta őket. Albert valentiai nyelven kezdett beszélni, és Mary rájött, hogy a heszperiai férfiak is ugyanazzal az akcentussal beszéltek. Valentiába érkeztek. – Gyere, drágám, szállj be a kocsiba! Várnak ránk! – Igen, nagypapa! Ahogy egy bizonytalan úti cél felé tartottak, Mary a zöldellő mezőket, az utcákat és a virágokkal teli cserepekkel ékesített, festői házakat figyelte. Úgy tűnt, mintha a hely megállt volna az időben. Hirtelen egy hatalmas kastély bukkant fel. Elképedt, soha nem látott még ehhez foghatót. Az autó behajtott a birtokra, a főbejáratnál pedig már egy idős hölgy várta őket, arcán őszinte öröm tükröződött. – Isten hozott, Albert! A hölgy valentiai nyelven beszélt, Mary pedig csak a köszönést értette. Meglepve hallotta, milyen folyékonyan beszél már a nagyapja. – Édesem, köszönj Catherine Palmer asszonynak! – De… – Beszélhetsz heszperiaiul, ő érti. – Rendben, helló, Catherine asszony! – Milyen gyönyörű lány! Mintha az anyád eleven mása lennél! – Ismerte őt? – Fényképeken, gyermekem, csak fényképeken. Már túl öreg vagyok az utazáshoz, és soha nem is volt rá lehetőségem, de a nagymamád mindig küldött nekem fotókat. – Ezt nem is tudtam! – Ó, nagyon régi barátok vagyunk. A barátságunk az 1930-as évekre nyúlik vissza. – Hűha! – Igen, a szüleim rengeteget köszönhettek a dédszüleidnek. Amit itt látsz, annak nagy része a dédszüleidnek köszönhető. Nos, majd később lesz időnk többet is csevegni. Egyelőre azt hiszem, frissítsd fel magad, és készülj a vacsorára. – Köszönöm, asszonyom! Nagyon köszönöm! – A szobáitok itt vannak. Albert, azt hiszem, a néhai férjem ruháiból még van néhány abban a szobában. Vigyél, amire szükséged van. A probléma Mary lesz, mert neki nincs ruhám. Az unokáim elég magasak, úgyhogy a ruháik nem lennének jók rád, de holnap elmegyünk vásárolni néhány ruhát. Mary belépett a kijelölt szobájába. Hatalmas és sötét volt, éjszaka pedig félelmetesnek tűnt. Az ablak a kertre nézett. – Legalább ez jó. Holnap, nappal minden másképp fog kinézni – gondolta. – Vacsorázzunk! Nagyon finomak az ételek! – Köszönjük, Catherine! Nagyon köszönjük a vendéglátást! Mary csendben evett. Catherine asszony beszélt heszperiaiul, de jobban szerette a valentiai nyelvet, ezért nehezen értette a nagyapja és új ismerősük közötti beszélgetést. Vacsora után Mary arcon csókolta a nagyapját, és elindult a szobájába pihenni. – Köszönöm, Palmer asszony! Most megyek aludni. – Szívesen, drágám! Pihenj csak. Holnap új nap virrad!