Azon a napon semmi sem utalt katasztrófára. A nap ragyogott, és minden rendben volt, ahogy a megszokott utcákon hajtottam. A kápolna teljesen megtelt, mire odaértünk. Szinte mindenki eljött, hogy lerója végső tiszteletét. Szemügyre vettem a helyet, és elégedetten láttam, hogy minden a helyén van. Senki más nem segített sokat a temetési előkészületekben. Nekem kellett mindennek a terhét a vállamra vennem. De nem panaszkodtam. Úgy fogtam fel, mint egy lehetőséget, hogy viszonozzam mindazt, amit értem tett. Hiszen etetett, ruházott és tetőt adott a fejem fölé. A szertartás hamarosan kezdődött, és a legtöbben már ültek. Úgy döntöttem, hogy az ellenkező oldalon ülök. Nem éreztem helyénvalónak a többiekkel ülni. Különösen nem éreztem helyénvalónak Emma mellett ülni. - Anya, miért ülünk itt... nem a nagymama mellett kellene ülnünk? - kérdezi Noah, arra mutatva, ahol a többiek vannak. Persze furcsán néztek ránk, de nem érdekelt. Végül is nem volt titok, hogy mindazok után, ami történt, nem fogadott el teljesen a család. - A legtöbben már ülnek. Nem akarok, hogy balhét okozzunk - hazudom. Úgy néz ki, mintha nem hinne nekem, de inkább elengedi. Az atya megérkezik, és a prédikáció elkezdődik, ahogy érzem, hogy valaki leül mellém. Megfeszülök. A jelenlétét és a kölnijét bárhol felismerném. Nem tudom, mit keres itt ülve. A drága Emmájával kellene lennie. Valójában jobban szeretném, ha ott lenne. Átkozott, milyen keserűen hangzok. És az is vagyok. Keszű, dühös és sértett. - Apa - suttogja Noah, mire néhányan megfordulnak és ránk néznek. Rájuk meredek, mire visszafordulnak. - Ülhetek kettőtök közé? - suttogja Noah nekem. Megkönnyebbülten sóhajtok. Hála a kis csodáknak. Nem kell a fullasztó közelségében lennem. Óvatosan mozgatva minket, sikerül helyet cserélnem vele. Abban a pillanatban, ahogy megtesszük, érzem, hogy a feszültség egy kicsit enyhül. - Mindannyian el kell hagynunk ezt a világot egy napon, a kérdés az, hogy hogyan hagyjuk el? Vajon tettünk-e különbséget? Megváltoztattuk és megérintettük-e azok életét, akikkel találkoztunk az út során? Vagy megbánással hagyjuk el? - teszi fel a kérdést a prédikátor. Nem tudok nem gondolni rá. Ha ma meghalnék, ki jönne el a temetésemre? Vajon a körülöttem lévők egyáltalán törődnének? Kit is áltatok? Nem tennék. Valószínűleg ünnepi lakomát tartanának. Az egyetlen, akit érintene a halálom, Noah lenne. Csak ő és senki más. Őszintén szólva szomorú. Az életem. Nincsenek barátaim, főleg azért, mert visszatartom magam. Emma tökéletes árnyékában élve rögzült az a tény, hogy soha nem lehetek elég jó senkinek. Nem voltam olyan szép, mint ő. Olyan szexi, mint ő. Olyan okos, mint ő. Olyan szeretett, mint ő. Nem voltam olyan tökéletes, mint Emma. Semmi sem voltam hozzá képest. Még most is, hogy idősebbek vagyunk, még mindig az ő árnyékában vagyok. Senki sem látja a fájdalmam vagy a szenvedésem. Minden Emma körül forog. Az ő fájdalma nagyobb, mint az enyém. Az ő boldogsága fontosabb, mint az enyém. Ő mindig az első mindenki fejében, míg én a szeretetük maradékai után futok. - Anya - Noah hangja ránt ki a gondolataimból. Ekkor veszem észre, hogy a szertartás véget ért, és mindenki távozik. - Ava, jól vagy? - az ő mély hangjától mindig kiráz a hideg. Nem akarok vele beszélni, nemhogy ránézni, de muszáj lesz, mert a következő tíz évben megosztjuk Noah felügyeleti jogát. Megvonva a vállam, felállok, anélkül, hogy ránéznék. Tudom, hogy ez udvariatlannak tűnik, de egyszerűen nem tudok rá nézni. Nem, amikor még mindig friss az emléke annak, ahogy szerelmesen nézett Emmára. - Gyere, Noah, menjünk - Felugrik, és az ajtó felé sétálunk. Amint kint vagyunk, az emberek tömege bombáz minket, akik részvétet akarnak nyilvánítani. Meglátok néhány kollégámat, és intek nekik. Még el sem temettük apát, és én már kimerültem. - Szóval végre úgy döntöttél, hogy megmutatod az arcodat - mondja Emma keserű hangja mögöttem. Megfordulok, hogy szembenézzek vele. Az arca foltos volt, és a szeme vörös és duzzadt, de még mindig úgy nézett ki, mint egy kibaszott istennő. Sóhajtok. Annyira nem akartam most szembenézni vele. - Most nem, Emma. Előbb eltemethetnénk apát? - Mosolyog, majd közel hajol, hogy csak én halljam. - El is fogjuk temetni, de hadd mondjam el, hogy itt vagyok, hogy maradjak. Elvetted tőlem a családomat is évekkel ezelőtt, de ennek vége. Vissza akarok szerezni mindent, beleértve azt a férfit is, aki az enyém lett volna - majd félreáll és elmegy, éppen akkor, amikor a prédikátor hív minket, hogy menjünk vissza a temetőbe. Noah rám és a távozó húgom hátára néz, de nem mond semmit. Megdöbbentem a szavain, de nem igazán lepődtem meg. Amit nem ért, hogy nem kell semmit visszaszereznie, mert egyikük sem volt az enyém. A család, amiről beszél, imádja a földet, amelyen jár. És Rowan? Rowan az övé volt és még mindig az övé. Lefojtva a fájdalmat, ami el akart nyelni, Noah-t arra a helyre vezetem, ami apa végső nyughelye lesz. Kicsit távolabb állok anyától, Emmától és Travistől. Összebújva vannak. Ha ránk nézel, azt gondolnád, hogy egy idegen vagyok, aki csak részt vesz a temetésen, nem pedig a család része. - Porból lettél, porrá leszel... - mondja a prédikátor, miközben leeresztik apa testét a földbe. Ezután elkezdik földdel betakarni a koporsóját, amíg teljesen el nem temetik. Anya jajveszékelése a leghangosabb, miközben könyörög apának, hogy jöjjön vissza hozzá. Emma és Travis csendes könnyekkel az arcukon tartják a karjukban. Vigasztalom Noah-t. Átölelem, miközben mellettem sír. Ha így látom, könnyek szöknek a szemembe. Utálom, ha fájdalmat látok rajta. Letörlöm a könnyeimet. Erősnek kell lennem érte. Most szüksége van rám. Az emberek ismét elárasztanak minket, hogy részvétet nyilvánítsanak. Gondolkodás nélkül elfogadom őket. Olyan volt, mintha ott lettem volna, de nem egyszerre. Mire kijövök belőle, a legtöbben már szétszéledtek. - Anya, ott van pa és ma - húz engem, Rowan szüleire mutatva. Ott voltak Rowan-nal és ikertestvérével, Gabriellel. Kényelmetlenül állok, miközben üdvözli őket. Futólag rám néznek, de nem szólnak semmit. Mindketten tudjuk, hogy nem én voltam a választásuk a fiukhoz. - Kaphatok velük valami snacket? - kérdezi Noah, és bólintok. Órák óta nem evett, ezért éhes volt. Miután elmennek, kényelmetlenül állunk egymás mellett. Most, hogy a figyelmét nem köti le Noah, kizárólag Emmára összpontosít, aki néhány méterre áll tőlünk. Éppen elnézést akartam kérni, amikor meghallom a gumik csikorgását. Minden olyan gyorsan történt. Fegyveres férfiak tüzet nyitottak. Abban a pillanatban, ahogy elkezdtek lőni, láttam, hogy Rowan Emmáért ugrik. Megdöbbenve álltam, miközben láttam, hogy a testével védi őt. Nem hiszem el, hogy elhagyott engem, hogy megvédje őt. Miért is lepődtem meg? Ez csak bizonyította, hogy soha nem leszek az ő prioritása. Látni, ahogy az életével védi őt, teljesen összetört bennem valamit. - Vigyázz! - kiáltott rám egy golyóálló mellényes férfi. Eltolt az útból, de már túl késő volt. Valami áthatolt a bőrömön, és a találat erejétől elestem. Elállt a lélegzetem. - Valaki hívjon mentőt - letérdelt mellém, és nyomást gyakorolt a sebre. Zavarban voltam, szédültem és fájt. Meg akartam neki mondani, hogy jól vagyok, de aztán megláttam, hogy vér áztatja a ruhámat és a kezét. Utáltam a vér látványát. - Ó, istenem... Noah - suttogtam. Ő volt az utolsó gondolatom, mielőtt minden elsötétült.