EMERIEL HERCEG Másnap reggel, amint kilépett, két harcos állta el Emeriel útját. – A király hívat, hercegem – mondta az egyikük. – Jelenlétedre szükség van a tárgyalóteremben. A kurva életbe. Az a bolond miniszter nem vesztegette az időt, azonnal beköpte. Emeriel engedelmeskedett, és a bíróság felé indult. Csak megkorbácsolnak, kibírom én. De ahogy a folyosón végigment az ajtó felé, hátborzongató csend honolt. Valami nem stimmelt. A bíróság kívülről mindig zajos volt. Motyogás, zúgolódás, vita – mindennapos volt. Aggodalma tovább fokozódott, amikor kinyílt az ajtó, és a szemek nem leereszkedően méregették őt. Ehelyett minden tekintet a királyi udvar közepére szegeződött. Emeriel tekintete követte az övéket. Két, hófehérbe öltözött férfi állt ott, hosszú, egyenes, derékig érő fekete hajjal, ártalmasnak tűnve. De egy pillantással Emeriel észrevette a köntösük alatt rejtőző izmokat, a kissé hegyes füleiket és a hihetetlenül, természetellenesen jóképű, teljesen kifürkészhetetlen arcukat. Megdermedt. Urekaiok. Ezek drágák és arisztokratikusak. Emeriel torka kiszáradt. Senki sem vágyik arra, hogy egy urekaival szemtől szemben találkozzon. – Mit szólsz, Oresztusz király? – szólalt meg a hosszú, arcán végighúzódó sebhelyes Urekai. Ő tűnt a legfélelmetesebbnek. – Nem, ez nem történhet meg! – tiltakozott Oresztusz király rémülten, gyatrán leplezve félelmét. A sebhelyes Urekai homlokráncolása elmélyült. Egyértelmű volt, hogy ez a lény nem tűri a nemleges választ. – Tévedsz, ha azt hiszed, hogy választási lehetőséget kínálunk neked, emberi király – mondta, fenyegetően lépve közelebb. Az udvar miniszterei felszisszentek, és visszahúzódtak a helyükre. – Nyugodtan, Vladya nagyúr – szólt a másik urekai, gyengéd hangon. Inkább könyörgött, mint parancsolt. A sebhelyes Urekai, Vladya nagyúr olyan keményen nézett a királyra, hogy minden ember megremegett volna tőle. – Ez a legkevesebb, amit megtehetsz, emberi király. Add ide a hercegnőt, és csendben távozunk. – Készek vagyunk fizetni érte – tette hozzá a másik Urekai, benyúlva a köntösébe, és előhúzva egy nagy zsákot tele érmével. A félelem alábbhagyott. A király fülei felcsillantak az érdeklődéstől. – Pénz? – Nem csak pénz, aranyérmék is vannak – mondta a sebhely nélküli Urekai. Mindenki felszisszent, Emerielt is beleértve. Az aranyérmék ritkák és rendkívül értékesek voltak. Az urekai folytatta: – Csak át kell adnod a hercegnőt, és ez a zsák a tiéd. Várjunk csak… Hercegnő? Csak nem arra gondolnak, hogy… A hatalmas ajtók ismét kinyíltak, és két őr vezette be Aekeirát az udvarba. Nem, nem, nem a húgomat! Emeriel előrelépett, de a kísérő őrök feltartóztatták. Erősen beharapta az ajkát, próbálva nem felhívni magára a figyelmet, de szinte lehetetlen volt. Ez nem lehet az, amire gondol. Ez csak egy álom lehet. Nem létezhet, hogy az urekaiok azért jöttek, hogy rabszolgának megvegyék a húgomat…! A két őr, akik Aekeirát az udvar közepére vezették, néhány méterre az urekaioktól megálltak. Az Aekeira arcáraülő rémület Emeriel érzéseit tükrözte. – Szóval, hogy tisztán lássunk – kezdte Oresztusz király. – Csak el kell adnom neked, és ez a sok pénz az enyém? Nincsenek más feltételek? Semmi más? – Pontosan – válaszolta a sebhely nélküli Urekai. Vladya nagyúr előrelépett, közelebb kerülve Aekeirához, aki láthatóan remegett. Megfogta Aekeira arcát, oldalra billentve a fejét, hogy jobban szemügyre vegye. Undorodottnak tűnt. – Megfelel. Oresztusz király felemelte a kalapácsát, és hatalmasat ütött vele az asztalra. – Eladva! Ebben a pillanatban Aekeira hercegnő az urekaioké. – MICSODA!? – A kiáltás Emeriel szájából tört elő, mielőtt visszafoghatta volna magát. A tárgyalóterem közepe felé rohant, és térdre esett. – Kérlek, ne adjátok el a húgomat nekik! Ne az urekaioknak! Kérlek, felség! A király unottan nézett rá. – Ez már nem az én kezemben van, Emeriel. Nem az ő kezében… Emeriel nem akarta elhinni, amit hallott. – Nem engedheted meg, hogy ez megtörténjen! Ő is a te unokahúgod! Hogy teheted ezt!? Szégyellte, hogy a hangja elcsuklott, szinte lányos visításba ment át, de nem érdekelte. – Tudod, hogy a nagy hegyen túl a halálnál is rosszabb sors vár rá! Hogy egyezhettél bele, hogy eladd nekik? – Mintha lenne választása – gúnyolódott Vladya nagyúr, mély baritonjában cinizmus csengve. Emeriel megfordult, hogy szembenézzen velük, arcán elborult a düh. De ahogy belenézett a félelmetes szürke szemekbe, nem tudta elengedni magát a haragjának. Az egyik könyvben azt olvasta, hogy egy urekainak megvan a hatalma, hogy fizikai érintkezés nélkül kioltsa az életet. Lehet, hogy csak pletyka, de a húga élete kockán forgott, és nem állt szándékában tesztelni az elméletet. – Én is megyek. Ahová Aekeira megy, oda megyek én is – jelentette ki Emeriel, dacosan felemelve az állát. Aekeira hirtelen Emeriel felé fordította a fejét, szeme elkerekedett a rémülettől. – Nem! Mit csinálsz, Em? – Veled megyek – jelentette ki Emeriel határozottan. Vladya nagyúr tökéletes ívű szemöldökét felhúzta. – Nem. Nincs szükségünk rád, csak a húgodra. Emeriel felállt. – Nem érdekel. Vigyetek engem is. Ha itt hagytok, örökké megpróbálok eljutni hozzá. Ha kell, átkelek a nagy hegyeken! Vladya nagyúr felnevetett. A hideg hangból hiányzott a humor. – Az átmenet rítusa nélkül a nagy hegy egészben elnyel. Soha nem fogsz átjutni a túloldalra. – Megkockáztatom – fogadkozott Emeriel. – Nem! A bátyám nem jön! – szólt közbe Aekeira, mielőtt könyörgő tekintetét Emerielre vetette. – Ne tedd ezt, Em! Én már el vagyok veszve. Nem akarom, hogy rád is ez a sors várjon! – Ha velünk jössz, rabszolgának tekintenek – jelentette ki Vladya nagyúr, Emerielre szegezve a tekintetét. – Az urekaiokat nem érdekli, hogy férfi vagy nő vagy, úgy fogsz szolgálni, ahogy a gazdád akarja. Akár a bányában, akár a pincében, a hátadon, lehajolva vagy térden állva. Ha beleegyezel, hogy a mi rabszolgánk is légy, a szabad akaratod ma véget ér. Emeriel gerincén végigfutott a hideg. – Tudod, mit jelent egy urekai rabszolgájának lenni, te kis ember? Csinos fiú vagy, nem fogsz hiányt szenvedni a szolgálatra váró gazdákban. A félelem átjárta a csontvelőjét. Ha minden igaz, amit gyerekkorában hallott és könyvekben olvasott, urekai rabszolgájának lenni rosszabb, mint emberi rabszolgának. És az álmaim… Más irányba kellene futnom…! De megerősítette magát. – Ahová a húgom megy, oda megyek én is. – Nem állapodtunk meg két rabszolgában – mondta a második Urekai. – Akkor ez eldőlt – folytatta Vladya nagyúr, mintha meg sem szólalt volna. A sebhelyes Urekai benyúlt a köntösébe, és előhúzott még egy zsák érmét, majd mindkettőt a király felé hajította a földre. – Mindkettőt elvisszük. – Eladva! – Oresztusz király ismét leütötte a kalapácsot.