Huszonegy évvel később EMERIEL HERCEG. – Milyen gyönyörű – suttogta valaki. – Ez a nőies herceg – mondta egy másik. A harmadik férfi szemében éhség lángolt. – Ilyen gyönyörű haja egyetlen férfinak sem lehet. Emeriel herceg magasra emelt fejjel, a palota területéről az épületbe lépve figyelmen kívül hagyta őket. Csak mert hozzászokott a nem kívánt figyelemhez, még nem jelenti azt, hogy nem futkos a hideg a hátán tőle. Lehet, hogy egész életében fiúként élt, de ez nem óvta meg igazán. Navia férfiai bármibe beletuszkolják a falloszukat, amiben lyuk van, főleg, ha az távolról is nőiesnek látszik. De Emeriel érzékei mindig a legmagasabb fokozaton égtek. Talán ezért ő az egyetlen huszonegy éves szűz Navia-ban. Na meg a húga, Aekeira hercegnő is minden követ megmozgatott, hogy megvédje. Hogy a titkai biztonságban, mélyen elrejtve maradjanak. Tizenöt évvel ezelőtt egy kocsi szerencsétlenségben elvesztették a szüleiket, és Oresztusz király fogadta őket örökbe. Ez a zsarnok maga volt számukra a földi pokol. Emeriel belépett az Aekeira szobájába vezető folyosóra, amikor meghallotta. Nyöszörgést. Halk, fájdalomtól gyötört nyöszörgést. Ez a hang… A dühtől elöntötte a vér Emerielt. Már megint ez! Elszántan végigrohant a folyosón, berúgta az ajtót és rántotta elő a kardját. – Azonnal takarodj a húgomtól, Murphy lord! Az égre esküszöm, ott váglak ketté, ahol állsz! – vicsorgott Emeriel. Az emberi ügyek miniszterének arca ingerülten eltorzult, és abbahagyta a lökdösést. – Takarodj, kis herceg. Elrontod a mókát. Emeriel gyűlölte a „kis herceg” jelzőt, de talán nem annyira, mint a „vézna herceg” titulust. Az évek során a naviaiak rengeteg néven illették kicsi, nőies külseje miatt. – Azonnal takarodj tőle! – Emeriel határozott léptekkel az ágy felé indult, megragadta Murphy lordot és elráncigálta Aekeirától. Az öreg tökfej elégedetten puffant a padlóra. Aekeira felült az ágyon, védelmezően átkarolva sebezhető testét, arca vörös volt a sírástól, szemei fáradtak és feldagadtak. Emeriel a karjaiba vonta a húgát, szorosan átölelve. – Sajnálom, annyira sajnálom, Keira. – Nem a te hibád volt. – Mi a francért csináltad ezt?! – Murphy lord dühösen feltápászkodott. – Becsülettel megnyertem Aekeira hercegnőt a tegnap esti összejövetelen a kártyajátékon. A király fogadott rá, és elvesztett engem! Legalább két órán át enyémnek kellett volna lennie! Emeriel szeme dühtől izzott, ahogy megfordult. – Ha még egyszer hozzáérsz, az égre esküszöm, levágom a férfiasságod, Murphy lord! – Nem mered! – Szívesen vállalom a király bármilyen büntetését – jelentette ki meggyőződéssel –, de te a férfiasságod nélkül maradsz. Jól gondold meg. Murphy lord szeme elkerekedett, kezei védelmezően a lába közé repültek, arca a dühtől vörösödött. – A király hallani fog erről! – vicsorgott a miniszter. Felkapta a ruháit, és kiviharzott a szobából. – Ó, Em, miért tetted ezt? – Aekeira szeme megtelt aggodalommal. – A király megint megkorbácsolhat a forró ostorral. – Nem érdekel. Menjünk a szobámba. – Emeriel elrakta a kardját, és még a húga szemébe sem tudott nézni, mert a saját könnyei is ott ültek a torkában. Segített Aekeirának felöltözni, majd kivezette a folyosóra. Ez az ősi bűntudat végigfutott Emeriel gerincén. Aekeira mindig megvédte Emerielt, még akkor is, ha ezzel ő maga vált célponttá. A húga sosem gyűlölte őt, de Emeriel gyűlölte magát ezért. Aekeira mindig pezsgő és vidám volt. De ilyenkor, amikor a testét megsértették, többnyire csak fáradtnak tűnt. Belefáradt a világba. És aggódott a következő arisztokrata miatt, akinek a király odaadja őt. Jóval később, felfrissülve Aekeira lefeküdt az ágyra, és lehunyta a szemét. – Em? Kiskoromban az volt a legrosszabb rémálmom, hogy eladnak egy cavari arisztokratának, de most már szinte azt kívánom, bárcsak a szívtelen király folytatta volna, ahelyett, hogy meggondolja magát – suttogta Aekeira. – Kérlek, ne mondj ilyet. – Emeriel megfogta a kezét. – Az a királyság egy horrorjáték. Bárhol jobb, mint Cavar, húgom. Persze, kivéve a nagy hegyen túl. Már a gondolattól is megborzongott Emeriel. Az urekaiak a hegyeken túl élnek. – Néha azt kívánom, bárcsak elhagyhatnám ezt az isten háta mögötti királyságot. – Egyetlen könnycsepp gördült le Aekeira arcán. Én is, Keira. Én is. ••••••••• Aznap este, fürdés után, Emeriel a tükör előtt állt, és a tükörképét bámulta. Hosszú, selymes fekete haja a vállára omlott, mint egy vízesés. Így leengedve úgy nézett ki, mint ami valójában. Egy lány. Milyen lenne szabadon élni, mint az a személy, akit a tükör mutat? Nem félni a következő férfitól, aki megpróbálja kihasználni, ahogy a húgát? Emeriel arról álmodozott, hogy feleségül megy álmai férfijához. Egy védelmezőhöz. Valakihez, aki elég erős ahhoz, hogy biztonságban tartsa, megvédje a ragadozóktól, és elsöpörje a lábáról hatalmas erővel és szeretettel. Csupa délibáb. De azért édes. A valóság túl csúnya volt. Lerázta magáról a gondolatokat, bebújt az ágyba, lehunyta a szemét, és átadta magát az álomnak. . . Az álom úgy kezdődött, mint mindig. Egy férfi állt az ajtóban, az árnyékba burkolózva. Nagy volt, nagyobb és férfiasabb, mint bárki, akit Emeriel valaha látott. Magas, mint egy óriás, Emeriel aprónak érezte magát mellette, mint egy sarokba szorított préda. – Ki vagy te? – Emeriel álmos hangja remegett a félelemtől. – Mit akarsz tőlem? – Az enyém vagy – mondta mély, mennydörgő hangon. – Arra születtél, hogy térden állj előttem. A hátadon feküdj. Hogy addig keféljelek, míg remegsz. Addig fúrjalak, míg a lyukaid kitágulnak, és tátognak utánam. Arra rendeltettél, hogy állandóan a farkamért könyörögj. Csak az enyémért. Emeriel arca a döbbenettől lángba borult. Annyira megbotránkozott, hogy felült. – Nem szabad ilyen illetlen dolgokat mondani nekem! Ez helytelen! De a titokzatos férfi belépett Emeriel hálószobájába, kilépve az árnyékból. És ahogy tette, a teste átalakult… egy bestiává. A legfélelmetesebbé, amit Emeriel valaha látott. Egy urekaivá. – Ó, istenek, ó, istenek – Emeriel lélegzete elakadt a rémülettől, pánik tört ki rajta. A világ összes alakváltója közül miért pont egy UREKAI!? Céltudatosan közeledett. Ragyogó sárga szemei Emerielbe fúródtak, éhséggel telve. Emeriel hevesen rázta a fejét, és hátrálni kezdett. – Nem, nem, nem! Hagyj békén! – kiáltotta. – Őrök! Valaki segítsen! De senki sem jött. A bestia felugrott az ágyra, Emerielre vetette magát, csapdába ejtve őt. Karmaival széttépte a ruháit, Emeriel védtelen, női teste feltárult a sárga szemek előtt. Erőteljes combjai szétfeszítették Emerielt, és egy hatalmas szörnyeteg pénisze megérintette érintetlen, nőies magját, és behatolt…! . Emeriel sikoltozva riadt fel. Reszketett, izzadtságtól elázva körülnézett a sötét, üres szobában. – Csak egy álom volt – suttogta remegve. – Hála az isteneknek, csak egy álom. Már megint ugyanaz az álom. Hónapok óta ezt álmodta. Nagyot nyelt, remegő kézzel beletúrt a hajába. – Miért álmodok folyton ilyen ijesztő rémálmokat? Ez nagyon megrémítette Emerielt. Egy urekai? Ezen a világon senki sem vágyik arra, hogy urekaival találkozzon. Főleg nem Emeriel. Mégis, a benne tomboló rémület ellenére az álom tüze még mindig égett a testében. Nőiessége másnak tűnt. Nedvesnek. Mit jelent ez?