EMERIEL HERCEG Emerielt rémület fogta el. Meg kell mentenem Aekeirát! Innen el kell menekülnünk! – Tudom, hogy itt vagy, édes herceg. Érzem az illatodat – harsant fel Vladya nagyúr hangja. Emeriel szinte lebénulva kapkodott levegő után, ahogy Vladya nagyúr tekintélyt parancsoló alakja megjelent az ajtóban. Hideg, élettelen, szürke és sárga szeme Emerielre szegeződött. Emeriel ösztönösen hátrált egy lépést. Majd még egyet. Vladya nagyúr gúnyosan elmosolyodott. – Nem javaslom, hogy bármi is forogjon abban a kis fejedben. Fogalmad sincs, hol vagy, ugye? Emeriel csak annyit tudott megállapítani, hogy a legmagasabb és legjobban megerősített erődítményben vannak, amit valaha látott. Megrázta a fejét, félelme szinte tapintható volt. – Hollóárnyékban vagy – mondta Ottai nagyúr, a sebhelyes arcú lord mögé lépve. Hollóárnyék? A Hollóárnyék!? Nem, a Fény istenére, ez nem történhet meg! – H-Hollóárnyék Citadella? Az urekaiak n-négy nagy uralkodójának otthona? A hatalmas Suttogó Mélység? – csúszott ki Emeriel száján, képtelen tovább elfojtani a rettegését. Ottai nagyúr horkantott egyet. – Az emberek így hívják. Mi nem. De igen, jól gondolod. A Hollóárnyék Citadellában vagy, Emeriel herceg. – Nem kell emlékeztetnem, hogy ez Urai legbiztonságosabb helye, hatalmas területekkel, ahol könnyen eltévedhetsz, ha menekülni próbálsz – mosolyodott el Vladya nagyúr. – Egy örvény, ami elnyel, és soha többé nem látnak. Hollóárnyékból nincs menekvés. Emeriel hallotta a szavait, de elméjét egy sokkal nagyobb félelem emésztette. – Az urekaiak négy nagy uralkodója lakik itt? – töprengett Emeriel borzongva. – Pontosan – felelte Ottai nagyúr, hangjában némi szórakozottsággal, felkeltve Emeriel figyelmét. Emeriel nem is tudta, hogy hangosan gondolkodott. Egyre közelebb húzódva Ottai nagyúrhoz – aki abban a pillanatban kevésbé tűnt ijesztőnek, és jobb választásnak – Emeriel fáradt pillantásokat vetett a sebhelyes arcú lordra. – Hallottam pletykákat az urekaiakról. – És mit hallottál pontosan? – kérdezte Ottai nagyúr. – Azt mondják, halálosak, kiszámíthatatlanok és szinte vadállatiasak a tetteikben – sorolta Emeriel az ujjain, miközben szaporán beszélt. – A párzási szokásaik állítólag olyan brutálisak, mint a gyilkosságaik, és bár vannak véradóik, szívesebben szívják az emberek vérét. És miután a királyuk megvadult, ők… – Nagyszerű. Pont erre volt szükségem – jegyezte meg Vladya nagyúr szárazon. Ottai nagyúr, még mindig kissé szórakozottan, megszólalt: – Az eligazítást Vladya nagyúrra bízom. Nekem a tanácsülésen kell részt vennem. Mi?! Kérlek, ne hagyj itt vele! – majdnem felkiáltott Emeriel. De erősen beharapta az ajkát, visszafogva magát. Vladya nagyúr azonban nem rejtette véka alá a véleményét. – Gondold át, Ottai nagyúr. Semmiképpen sem fogom… – Akkor Zaiper nagyúr intézze az eligazítást? – kérdezte csendesen Ottai nagyúr. Vladya nagyúr állkapcsán megfeszült egy izom, és kemény pillantást vetett Emerielre, mintha valóban fontolóra vette volna a lehetőséget. Ottai nagyúr ezt észrevehette, és gyorsan hozzátette: – Tudod, hogy nem akarod, hogy ez megtörténjen. Ráadásul ne feledkezzünk meg arról a szívességről sem, amivel tartozol nekem. Emlékszel? Vladya nagyúr dühösen nézett rá, Ottai nagyúr pedig farkasfogakat villantott. – Azt hiszem, itt az ideje behajtani. Te tartod az eligazítást. Én lépek. – Ezzel Ottai nagyúr elindult, minden lépésével kifinomultságot árasztva. Végül Emeriel és Vladya nagyúr álltak egymással szemben. – Gyere. – Vladya nagyúr elindult, Emeriel pedig a nyomába szegődött. – Felejtsd el, milyen pletykák terjedtek el az emberek világában. Némelyikükben lehet egy csipetnyi igazság, de a legtöbbjük teljesen abszurd – nézett Vladya nagyúr enyhén bosszúsan. – Mindazonáltal nem fogok belemenni a fajtánk hatalmas tudásába, mert az túl terjedelmes ahhoz, hogy átfogjam. Ehelyett megosztom veled azokat a részeket, amelyek a húgod ittlétére vonatkoznak. Emeriel felkészült a legrosszabbakra. – Ötszáz évvel ezelőtt, és még azelőtt is, népem és az emberek békében éltek egymás mellett. Daemonikai nagykirály gondoskodott erről. Daemonikai nagykirály. A név puszta említésétől libabőr futott végig Emeriel bőrén, térdei alig leplezetten remegtek a félelemtől. Az egyik legrégebbi urekai volt, aki valaha élt, hírneve az egész világon elterjedt, még a most született gyermekek is ismerték. Nemcsak egy volt a négy uralkodó közül, hanem az első. A legfőbb uralkodó. Ereje és hatalma legendás volt. Egyesek még azt is állították, hogy nem lehet megölni. Ez a név, Daemonikai, rettegést ültetett a világon élő minden faj szívébe. – A fia, Alvin összebarátkozott egy ember herceggel – folytatta Vladya nagyúr. – Egy pohár pezsgő felett folytatott beszélgetés során Alvin, ittas állapotban, elárulta a hercegnek a népünk titkait. A Holdfogyatkozás éjszakáját. – Azt az éjszakát, amikor a hold megfosztja az urekaiakat az erejüktől, igaz? – kérdezte Emeriel, azon tűnődve, hogy igazak-e a pletykák. – Ötszáz évente bekövetkezik, és hihetetlenül gyengévé tesz benneteket. Gyengébbé, mint egy újszülött. Sebezhetővé a támadásokkal szemben. A sebhelyes arcú urekai megállt, Emerielre nézett, majd bólintott, és újra elindult. – Amit Alvin nem tudott, az az volt, hogy a herceg apja felhasználta a fiát, hogy információkat gyűjtsön rólunk. Memphis király a földjeinkre vetette a szemét. Hogy rövidre fogjam a történetet, az emberek áttörték a védelmünket, és megtámadtak minket a Holdfogyatkozás éjszakáján, jelentős károkat okozva a királyságunkban. Árnyék suhant át Vladya nagyúr szemén. – Sokan meghaltak a népünkből. Az urekaiak túlélése nagyrészt a négy uralkodó, különösen Daemonikai erőfeszítéseinek volt köszönhető. – Távolinak tűnt, mintha maga előtt látná az éjszaka eseményeit. – Daemonikai minden erejét megfeszítette, hogy megmentse a népét. Feláldozott mindent, amije volt… tudva, milyen következményekkel jár. Következmények? Emeriel hirtelen rosszul érezte magát. Az emberek azt az éjszakát győzelemnek tekintették. Nagy bravúroknak tartották. De most hallva, ez nem volt más, mint barbárság. – Azután az éjszaka után minden megváltozott – mondta Vladya nagyúr. – Sok urekai elvesztette a párját és a gyermekeit. A túlélőket megkeményítette a veszteség. Még a bosszúnk sem enyhítette a szívünk fájdalmát. – A fajtátok majdnem megtizedelte az emberi populációt, sokakat bujkálásra kényszerítve – Emeriel nem tudta elfojtani a keserűséget a hangjában. – Az urekaiak számos rabszolgát ejtettek, és szinte teljesen kifosztották az emberi földeket a nőstényektől. És ez semmit sem ért? Ahogy azok a jeges szemek ismét rámeredtek, Emeriel elhallgatott. – Akkor Daemonikai nagykirály átadta magát a benne lakozó vadállatnak, és megőrült. Elméje teljesen elborult, és így is maradt az elmúlt ötszáz évben. Pontosan azok az emberek vannak veszélyben tőle, akikért feláldozott mindent. – Vladya nagyúr befordult egy sarkon. – A vadállat időről időre kiszabadul, és könyörtelen, brutális gyilkolásba kezd. A további veszteségek elkerülése érdekében a vadállatot itt tartják Hollóárnyékban. Oké… ez jó ötletnek tűnt. Mi volt a probléma? – De a bezártság önmagában nem elég. A bennünk lakozó vadállatoknak két alapvető dologra van szükségük a túléléshez: vérre és szexre – Vladya nagyúr átható tekintettel mérte fel Emerielt. – És itt jön a képbe a húgod. Emeriel egyre nyugtalanabb lett. Nem tetszett neki, hogy ez hová vezet. – Aekeira hercegnő fogja kielégíteni a vadállat szexuális szükségleteit. Ezért szerezték meg. Ami téged illet, mivel nincs hasznod, mindketten a vadállathoz tartoztok – jelentette ki Vladya nagyúr határozottan. – Mi? – csúszott ki Emeriel száján a hitetlenkedő suttogás. – Biztosan nem gondolod ezt komolyan. – Mondd meg Aekeira hercegnőnek, hogy mutassa meg magát a vadállatnak. Ha jól mutatja magát, ki tudja? Talán még egy napot túlél. Engem kevéssé érdekel a kimenetel. Emeriel térdre rogyott, a könnyek elhomályosították a látását. – Kérlek, Vladya nagyúr, ne tedd ki őt ennek. Hogy szexrabszolga legyen? Egy vadállatnak… a király vadállatának? A húgom meg fog halni! – kiáltotta, szavaiban a harag vibrált. Vladya nagyúr meg sem rezdült. – Sok szerencsét a Hollóárnyékból való szökéshez. Minden egyes kísérletért ötven korbácsütést kapsz. – Ezzel sarkon fordult, és elindult. A harag felülkerekedett a rémületen, és Emeriel utána rontott, de az urekai katonák elállták az útját. – Kinek képzeled magad?! – üvöltötte Emeriel. – Annyira mindenhatónak hiszed magad, hogy eldöntheted élőlények sorsát?! Nem vagytok mások, mint vadállatok! Szörnyeteg vagy, Vladya nagyúr! Vladya nagyúr megállt az ajtóban, és visszanézett a válla fölött. – Ez egy bók, ember herceg. És neked Vladya NAGYÚR. Emeriel lefagyott. Nagyúr? Mint az urekaiak négy uralkodójának egyike, az a NAGYÚR?! Ég áldjon, végeztek velünk.