Aria – Mi a franc folyik itt? – rántom ki magam a szorításából, és úgy rázom a fejem, mintha teljesen elvesztette volna az eszét. – Hazudsz. Én még egy köteléket sem érzek, és a szagodat sem szagolom. Hazugság. Egy hatalmas hazugság. Úgy illatozik, mint a bűnbe mártott mennyország, és ha ilyen közel vagyok hozzá, a farkasom úgy kavarog, mintha három dupla eszpresszót nyomott volna le. De semmiképp. Nem, ez nem történhet meg. Nem lehet a társam. – Miért… – A hangom egyre emelkedik minden szóval. – Miért a fenébe adna a Holdistennő egy olyan valakit, mint te, második esélyként? – Dobom fel a kezem, teljesen kiábrándulva ebből a kozmikus viccből. Lucas szórakozottnak tűnik, ami csak még jobban felidegesít. Persze, hogy szórakozik. A srác az iskola királya, az aranyifjú, akit minden lány imád, és ja, egy rohadt fiatal milliárdos. Én? Én csak Aria Whitlock vagyok, profi lábtörlő. Még csak nem is vagyunk azonos faj a társadalmi ranglétrán. – Nem, komolyan – teszem hozzá, egy piszkos pillantást vetve rá. – Miért pazarolna az istennő egy tökéletes társ köteléket rád? – Húha – mondja, és a mellkasához kap, mintha megsebeztem volna. – Ez durva volt. – Te egy szó szerinti nőcsábász vagy, Lucas. Lefeküdtél az iskola felével. Valószínűleg a másik felével is, ha a szoknyák nem a te világod. Vállat von, meg sem próbálja tagadni. – Oké, jogos. Összeszorítom a szemem. – Én nem csinálom ezt. Nem mehetek egyik seggfej társamtól a másikhoz. Nem fogadom el ezt a köteléket. – Oké – dől lazán a korlátnak, mintha a visszautasítás nem hatna rá. – Mert én sem. – Várj – mit? – pislogok, meglepve. – De – folytatja, azzal a jellegzetes, pimasz mosollyal az ostobán tökéletes arcán – szeretnék a színlelt barátod lenni. Úgy bámulok rá, mintha még egy feje nőtt volna. – Miről beszélsz? – Játsszuk el, hogy járunk a hajóút hátralévő részében – mondja, mintha ez lenne a legnormálisabb dolog a világon. – Tudod, hogy felbosszantsuk Ethant és Vanessát. És ne aggódj, engem sem érdekel a társ kötelék. Tátott szájjal nézek rá, próbálom kitalálni, hogy komolyan gondolja-e. Komolyan gondolja. Persze, hogy komolyan gondolja. Lucas Russo a drámáért él. Összehúzom a szemöldököm, próbálom felfogni ezt a zűrzavart. Tudom, hogy Lucas és Ethan nem igazán jönnek ki egymással, sőt, ki nem állhatják egymást. De Lucasnak a társ kötelék iránti közömbös elutasítása… Szúr, de miért zavar annyira? Úgy értem, az én társam sem törődik vele, szóval miért is kéne nekem? De a francba, az az ötlet, hogy ezt Ethan orra alá dörgöljem, valahogy csábító. Mégis… – Kizárt – mondom ridegen. – Nem érdekel. Lucas megbillenti a fejét. – Ja? Hol tervezed megszállni? Ethan lakosztályában? Ó, várj – kirúgott onnan. És nincs egy szobában két főnél több? A francba. Az arcom leesik, amikor rájövök, hogy igaza van. Hülye hajószabályok. – A barátaimmal maradok – vágok vissza, kapaszkodva a szalmaszálba. Gúnyosan mosolyog. – Amikor utoljára néztem, hárman voltatok. Tényleg azt hiszed, hogy Lily és Mia ki fogják választani, ki kerüljön lapátra? A francba. Ebben is igaza van. – Miért csinálod ezt egyáltalán? – kérdezem, keresztbe téve a karjaimat. Lucas mosolya enyhül, csak egy kicsit. – Mert ki nem állhatom azt a seggfejet, és utálom, ahogy bánt veled. Mindent láttam. Szégyen égeti az arcomat, de ezt gyorsan elnyomja a düh. Szarok Ethanre. Szarok Vanessára. És szarok erre az egész helyzetre. Talán Lucas nevetséges terve nem is a legrosszabb ötlet a világon. Sóhajtok. – Szóval, mi a fogás? Oldalra pillantva vigyorog rám. – Szinte minden. – Jó – motyogom. – Megcsinálom. De ez színjáték. Szigorúan színjáték. Lucas győzedelmesen vigyorog. – Nyilvánvaló. Eljátsszuk a boldog párt, biztosítjuk, hogy mindenki tudja, hogy társak vagyunk, és a hajóút után… – Rendben – mondom. – De még valami – ne szeress belém. Kihangosítom a hülye nevetést. – Visszafelé is igaz. Ne legyenek ötleteid. Komolyan. Nem vagy a típusom, és nem fogok beléd szeretni. Próbálom megakadályozni, hogy a szemem a szürke szemébe, a tökéletesen faragott arcára, az olíva bőrére és azokra az izmaira vándoroljon, amelyekre megesküszöm, hogy leolvaszthatnák a lányok bugyiját. Nem mintha valaha is hagynám, hogy ez megtörténjen. Soha az életben. – Te sem vagy az én típusom. Összehúzom a szemöldököm. – Ne aggódj. Elegendő játékosom volt egy életre. Lucas kinyújtja a kezét, vigyorogva. – Partnerek? Forgatom a szemem, de kezet fogok vele. – Partnerek. – Szóval, pontosan hogyan fejezzük be… tudod, amikor vége van? – kérdezem Lucast, próbálva lazának tűnni, bár a kérdés már napok óta motoszkál a fejemben. Az arca egy pillanatra komolyra fordul, ami őszintén szólva nyugtalanítóbb, mint a szokásos mosolya. – A hajó legutolsó napján? Elutasítjuk egymást, és eltűnünk a francba – mondja, mintha az időjárás-előrejelzést mondaná. Lassan bólintok. Ez valójában a legjobb megoldásnak hangzik. Nincs itt semmi számomra, amúgy sem. Úgy értem, Lucas? Teljes nőcsábász. A srác nem tudna elkötelezni magát egyetlen lány mellett sem. Csak a hoki érdekli. – Ha egyszer elhagyjuk ezt a hajót, ami itt történik, az itt is marad – teszi hozzá, és egy célzó pillantást vet rám. Újra bólintok, mert mit is kéne tennem? Valószínűleg visszatáncol a tökéletes életébe – ahol a nők az ő lábai elé vetik magukat –, én pedig visszacsoszogok a komor kis létembe. Tudod, mint Hamupipőke, csak a díszes bál, a herceg vagy akár egy tisztességes cipő nélkül. – Nagyszerű. Most gyere, barátnőm, menjünk elhozni a cuccaidat attól a seggfejtől – mondja Lucas, teljesen lazán, mintha kávézni mennénk – nem pedig az oroszlán barlangjába lépnénk.