Harry Már vagy tizenkettedjére néztem az órámat aznap reggel. Ha nem indulunk el hamarosan, el fogunk késni. Megint. – Winnie, gyere már! – kiáltottam a lánynak, akinek apjaként viselkedtem. – Mennem kell innen, különben el fogunk késni! – Egy percet kérek! – kiáltott vissza, én pedig szinte lábujjhegyen toporogtam a helyemen a türelmetlenségtől. Nem volt időm egy percet várni. Most kellett kijönnie. Akkor talán lenne időm elkapni valamit reggelire, mielőtt… Reggeli. A francba! Ez eszembe juttatta. Sietve a konyhába mentem, hogy elhozzam a becsomagolt ebédet, amit a házvezetőnő Winnie-nek hagyott a konyhapulton, és hálát adtam Istennek, hogy eszembe jutott felbérelni őt még akkor, amikor ez az egész elkezdődött. – Oké, nélküled megyek! – kiáltottam fel a lépcsőn, és persze néhány másodperccel később apró léptek dörögtek lefelé a lépcsőn, ahogy Winnie végre úgy döntött, hogy készen áll az iskolára. Átnyújtottam neki a papírzacskót, ő elvette tőlem, és mi ketten siettünk ki az autóhoz, miközben a zsebeimet tapogattam, hogy meggyőződjek arról, hogy minden megvan, amire szükségem van. – Te sosem felejtesz el semmit – emlékeztetett, rám mosolyogva, miközben látta, hogy pánikolok. – Emlékszel? – Nos, nyilván elfelejtem, hogy sosem felejtek, különben nem kéne emlékeztetned – mondtam neki, és kinyitottam az autó ajtaját, és segítettem neki beszállni. – Emlékszel az ebédedre? – kérdezte, ahogy elindultunk. – Hétfőn nincsenek megbeszélések – mondtam. – Inkább elmegyek valahova enni. – Veled mehetek? – Nem vagyok benne biztos, hogy időben át tudnék jutni a városon oda-vissza – válaszoltam elnézést kérve. – De amikor középiskolába kerülsz, és lesznek szabad óráid, megtehetjük. – Szeretném – mondta boldogan, az ablakra támaszkodva és mosolyogva, miközben kinézett. Néha annyira hasonlított a nővéremre, az édesanyjára, hogy váratlanul ért. Mintha a tükörképe lett volna előttem, pedig tudtam, hogy már rég elment. – Csinálsz ma valami szórakoztatót az iskolában? – kérdeztem, megpróbálva elterelni a gondolataimat a néhai nővéremről. Az utolsó dolog, amit akartam, az az volt, hogy egy újabb gyászhullámmal indítsam a reggelt, ami oly sokáig uralt engem. Épp most jutottam el arra a szintre, hogy nem szenvedek minden alkalommal, amikor átfut az agyamon, de gondolni rá még mindig sokk a szervezetnek. – Születésnapi képeslapokat készítünk a tanárnőnknek – mondta. – Egy olyat fogok csinálni, amin egy béka van elöl. Szereti a békákat. Mindig egy ezüst béka nyakláncot visel. Hallgattam, ahogy csacsogott, és nem tudtam nem mosolyogni. Annyira szenvedélyes volt az élet iránt, és annyira boldoggá tett, hogy láthattam a nővérem szellemét továbbélni a kedves kis lányában. Kitettem a kapunál, és kihajoltam az ablakon, hogy adjak neki egy búcsúpuszit. – Itt leszek, hogy felvegyelek iskola után, jó? – mondtam neki. – Nem Yara? – Nem Yara – válaszoltam. – Rendben van ez így neked? – Amíg kapunk fagyit – mondta reménykedve. Nevettem. Mindig tudta, hogyan nyomjam meg a gombjaimat, hogy rávegyen bármire, amit akar, pedig tudtam, hogy szigorúbbnak kellene lennem vele. Nem volt bennem. Nem a történtek után. – Majd meglátjuk – válaszoltam, bár már tudtam, hogy ott tart, ahol akar. Gyorsan megölelt, és berohant az iskolába, hogy elmeneküljön a fenyegető portlandi eső elől. Rekordidő alatt hajtottam fel az irodába. Olyan gyorsan mentem, hogy valójában kissé meglepett, hogy senki sem próbált megállítani. Azt hittem, látták, mennyire komolyan gondolom ezt. Oda akartam érni, berendezkedni, és tényleg elvégezni valami munkát. Az elmúlt héten annyira el voltam vonva, hogy küzdöttem, hogy egyben tartsam a dolgaimat. A jó és a rossz napok néha nagyon hirtelen halmozódtak fel, és egyszerűen el kellett fogadnom, hogy a nehéz napok uralni fognak, amikor eljönnek. – Jó reggelt – köszöntött Yara, amint beléptem az irodámba. Egy gyönyörű irodaház harmadik emeletén voltunk – nos, a cég fő része legalábbis. Itt lógtak a részlegvezetők, itt dolgoztunk azon, hogy a alattunk lévő darabok zökkenőmentesen működjenek. Országszerte több tucat irodánk volt, de itt kezdődött minden. Valójában ez nem volt igaz. A nagyapámmal kezdődött, ugyanazzal az emberrel, aki évekkel ezelőtt elindította ezt a vállalkozást. Még azelőtt bekerült a technológiai buborékba, mielőtt az igazán felduzzadt volna a mindent felemésztő állapotába, és fantasztikus befektetésekkel és tehetséges feltörekvőkkel való együttműködéssel megalapozta a családunk életét. Én vettem át a vezérigazgatói posztot, amint elég idős lettem, amint apám lemondott a szerepről. És az első dolog, amit a Neo vezetőjeként tettem, az az volt, hogy felvettem Yarát a publicistámnak. – Jó reggelt – mondtam, visszaköszönve neki. A felvétele az egyik legjobb döntés volt, amit valaha is meghoztam az itt töltött időm alatt.