A visszapillantó tükörbe néztem, és láttam, milyen fáradt és szomorú vagyok. Próbáltam felvidulni, ahogy közeledtem a falka határához. A standon őrködő farkasok ránézésre felismerték az autómat, és csak egy kicsit integettek, ahogy elhajtottam. Kétségtelenül látták vagy hallották, mi történt, gondoltam. Általában, amikor elhagytam a falka területét, vágyakozást éreztem. Ez egy fizikai reakció volt, ami tudatta veled, hogy elhagyod a falkádat. Ezúttal könnyebbnek éreztem magam, ahogy a köztem és a falka közötti távolság egyre nőtt. Abba a legközelebbi városba vettem az irányt, ahol minden megvolt, amire szükségem volt. Az első megálló a bank volt. Tizennyolc éves voltam már, és felvettem az összes megtakarításomat, amit a falka fűrésztelepén való munkával kerestem, az összes születésnapi pénzt, amit az évek során összegyűjtöttem, és nehéz szívvel a szüleim által születésemkor indított megtakarítási számlát. Összességében ez egy szép summát adott ki. Elegendő ahhoz, hogy addig úton maradjak, ameddig terveztem, és még maradjon is valami egy tiszta lappal való újrakezdéshez valahol máshol. A következő megálló az autókereskedés volt. Az autóm ajándék volt a szüleimtől, amikor megszereztem a jogosítványomat. Alig több mint egyéves volt, és ritkán használták. De elektromos autó volt, ami nem ideális hosszú, országokon átívelő utazásokhoz. Elcseréltem egy Volvóra, ami kicsit régebbi volt, de úgy tűnt, jó állapotban van. Átvittem minden holmimat az új autómba, és visszatértem az útra. Nem próbáltam elrejtőzni vagy eltűnni, de másrészt nem is akartam a világ tudtára adni, hová megyek. Talán azért, mert fogalmam sem volt. Az volt a tervem, hogy a lehető legtávolabb kerüljek Virginiától. Majdnem egész nap vezettem, és éreztem a fáradtságot a csontjaimban. Az előző este óta nem aludtam, és tudtam, hogy hamarosan veszélyt jelentek magamra és másokra az úton. Találtam egy kis kavicsos utat, ami egy sűrű erdő közepén egy zsákutcába vezetett. Megálltam ott, felmelegítettem egy doboz levest, és rákényszerítettem magam, hogy megegyem, bár nem volt étvágyam. Aztán bezárkóztam az autóba, és a lehető legkényelmesebben elhelyezkedtem a takarómba burkolózva. A családom már órákkal ezelőtt megtalálta a levelet, és kíváncsi voltam, mit csinálnak. Sírtam, amíg el nem aludtam. A napok mind egyformák voltak. Addig vezettem, ameddig csak tudtam. Megálltam benzint venni, ételt venni és mosdóba menni. Egyszer-egyszer olcsó motelekben aludtam, hogy le tudjak zuhanyozni. De legtöbbször az autómban vagy a szabadban aludtam a csillagok alatt. Az egyetlen dolog, ami változott a rutinomban, az autó előtti táj volt. A buja erdőktől a füves területekig, a sivatagokig, végül az ország másik oldalán találtam magam. Leállítottam az autómat az út szélén, és kiszálltam, egy virágos mező közepén kötöttem ki. A mező másik végén egy sűrű erdő volt, és távolban magas hegyek nyúltak fel a nyári kék ég felé. Mélyet lélegeztem, és a feszültség egy része, amit majdnem két hétig hordoztam magammal, elszállt. Valahol útközben kitaláltam egy célt: Oregont. Csak egy falka volt az államban, és a területük a Nevada határán volt. Ha az állam északi részén maradnék, valószínűleg soha nem futnék össze egy vérfarkassal. Magányos farkas akartam lenni. Ez volt a legjobb valakinek, mint én, eldöntöttem. Mivel nem volt farkasom, nem éreztem késztetést az átváltozásra. Túlzott nehézség nélkül be tudtam illeszkedni az emberi társadalomba. Ez minimálisra csökkentené a más farkasokkal való találkozás kockázatát is. Ők általában távol tartották magukat az emberektől, ha csak lehetséges volt. Munkát és valahol lakást kellett találnom, lehetőleg még tél előtt. De ez legalább két hónapot adott nekem. Meg tudom csinálni. Ez elterelné a figyelmemet a mellkasomban lévő lüktető fájdalomról. Nem volt olyan éles fájdalom, mint az első pár napban, de nem múlt el. Ez csak egy állandó emlékeztető volt arra, amit elvesztettem, és arra, hogy miért kell most felkészülnöm egy magányos farkasként való életre. A magányos farkas nem ugyanaz, mint egy szökevény. A vérfarkas társadalom kitaszította a szökevényt. Gyakran egy bűncselekmény miatt, amit elkövettek. Egy szökevényt bárki, bármikor megölhetett. A magányos farkas egy olyan vérfarkas volt, aki úgy döntött, hogy nem falkában él. Ők továbbra is a vérfarkas világ törvényei szerint éltek, és ha más farkasokkal találkoztak, tiszteletben tartották a beépített hierarchiát. Ugyanolyan rossz volt ok nélkül megölni egy magányos farkast, mint egy falka tagját. De másrészt nehéz lenne találni valakit, aki törődne annyira, hogy számonkérjen valakit, amiért ezt tette. Egy magányos farkas is visszatérhetett a falka életébe anélkül, hogy bárkitől engedélyt kellett volna kérnie, csak attól a falkától, amelyik befogadta őt. Egy szökevény csak akkor válhatott egy falka tagjává, ha engedélyt kapott a tanácstól vagy attól a falkától, amelyik szökevénnyé tette őt. Kivettem az új telefonomat, a régit visszaküldtem a szüleimnek, mert az az ő csomagjukban volt. Most volt egy új, olcsóbb telefonom feltöltőkártyával. Elővettem az állam térképét, és elkezdtem görgetni rajta. Úgy döntöttem, hogy északnyugat felé veszem az irányt, és megnézem, hová visz. Két nappal később egy álmos kisvárosba vitt. Úgy tűnt, mintha az egyik olyan Hallmark-film háttere lenne, amit az anyám szeretett. A főutcát kétszintes épületek szegélyezték, az alsó szinten üzletekkel. A város ott helyezkedett el, ahol a síkság találkozott az erdővel, és a háttérben tornyosuló hegyek voltak. A levegő tiszta volt, és a várost boldogság és öröm töltötte be. Ez egy olyan hely, ahol meggyógyulhatok, gondoltam. Mintha a sors és az istenek egyetértenének velem, megláttam egy "keresünk segítséget" feliratot a helyi étkezde ablakában. Bementem, és éreztem a különböző hagyományos étkezdei ételek szájat csalogató kombinációját. – Szia kisasszony, hozhatok valamit? – kérdezte egy idősebb hölgy, ahogy közelebb értem a pulthoz. – Szia, igen, láttam a feliratot az ablakban, és kíváncsi vagyok, hogy még mindig kerestek-e valakit? – kérdeztem. A nő abbahagyta, amit csinált, és rám nézett. – Elmúltál tizennyolc? – Igen, asszonyom. – Elszöktél otthonról? – Nem, asszonyom – hazudtam. – Leérettségiztél? – kérdezte. Ez nem úgy alakult, ahogy reméltem. – Nem, asszonyom. De nincs messze. Történt ez a dolog, és a családom... – abbahagytam a beszédet, és a kezemre néztem. – Sajnálom, drágám – mondta egy nehéz sóhajjal, és rájöttem, hogy rossz benyomást keltettem. De nem javítottam ki. – Adok neked egy hónap próbaidőt. Ha beválik, állandó munkát adok. De ha itt dolgozol, szeretném, ha GED-re tanulnál. Ez nem alku tárgya – mondta. – Igen, asszonyom. Köszönöm. Gondoskodni fogok arról, hogy keményen dolgozzak és tanuljak – mondtam neki. Kuncogott. – Ez jó, drágám. Hívj Mrs. Jonesnak, mindenki így hív errefelé. Mi a neved? – kérdezte. – Amie Sage vagyok, örülök a találkozásnak – mondtam, a becenevemet és anyám leánykori nevét használva. – Nos, Amie, ha azt tervezed, hogy itt maradsz, van hol laknod? – kérdezte. – Még nincs. Láttam egy motelt a város szélén. Azt gondoltam, hogy ott maradok, amíg nem találok valamit. – Ne tedd. Nincs a legjobb állapotban. Mondok valamit. A nővéremé a pékség pár házzal odébb. Az ő tulajdonában van a felette lévő lakás is. Az utolsó bérlője épp most költözött ki, mert férjhez ment, és a nővérem még nem talált senki újat, akinek kiadhatná. Mi lenne, ha átmennénk ketten, és bemutatnálak benneteket? – mondta Mrs. Jones. – Köszönöm. Nagyon kedves tőled – mondtam. Ez jobban alakul, mint vártam. Két nappal később beköltöztem a lakásba. Nem sok bútor volt benne. De Mrs. Andresen, Mrs. Jones nővére adott egy tippet két jó használtcikk-boltról a környéken. Elkezdtem a munkámat pincérnőként az étkezdében az előző nap. Mindenki olyan kedves volt velem. Majdnem olyan érzés volt, mintha egy új falkához tartoznék. Az étkezdében többnyire helyi vendégek voltak, törzsvendégek, akik rendszeresen jöttek ugyanazt az ételt rendelni és pletykákat cserélni. Mrs. Jones elmagyarázta, hogy a főszezonban vannak turisták. Ez volt minden, amiről álmodtam és amire szükségem volt.