„Nem hagyhatod, hogy győzzenek” – ismételgettem magamban a mantrámat, miközben két férfi lefogott, egy harmadik pedig ostorozott. A hátamon lévő sebek soha nem gyógyultak be. Nem telt el úgy hét, hogy ne ismertettek volna meg a kínzás egy vagy több új módjával. Idővel nagy fájdalomtűrő képességre tettem szert, és hogy megtörjenek, a Redville falka egyre kreatívabb módszerekhez folyamodott. „Nem fogják megtörni a lelkedet.” Ha mélyebbre ástam volna, a lelkemet romokban találtam volna – már ami maradt belőle –, de a mantrám tartotta bennem az erőt. A Redville farkasai kísérleti patkányként használtak – én voltam az áldozat, akin a kínzás új módszereit tesztelték. „Erős leszek.” Ezek a szavak ismétlődtek a fejemben, egy állandó mantra, amely velem élt az elmúlt tizenegy évben. Tizenegy évvel ezelőtt a szüleim elárulták a falkát. Voltak barátaim, jó életem volt, amíg tönkre nem tették. Többre vágytak. Apám Zavier Alfa pozíciójára áhítozott, és meg is próbálta megszerezni. Anyám soha nem tanulta meg, hogy ne támogassa a társát, így mindvégig mellette állt a titkokon, a falka háta mögötti ügyködéseken, az Alfa körébe való beszivárgáson és a rákövetkező támadáson át. Én pedig csupán egy kilencéves kislány voltam, akinek a szülei árulókká váltak. Arra sem volt idejük, hogy véghezvigyék a tervezett pusztítást. Egy közeli barát – egy férfi, akinek apám a Béta pozícióját ígérte a puccs végén – az utolsó pillanatban megfutamodott, és Zavier Alfához szaladt. Kettős ügynököt játszott apám és Zavier Alfa számára, de valójában a hűsége már teljes egészében az Alfáé volt. Nem hitte, hogy apám sikerrel járhat, így neki köszönhetően a küldetés még a befejezése előtt megbukott. A mantrám ezúttal nem segíthetett. A fejemben zengő kántálás, a kétségbeesett igyekezet, hogy valamibe belekapaszkodjak, hogy egy csipetnyi belső erőt találjak, hogy ne törjek meg, aznap cserbenhagyott. Túl sok lett. Ez, rárakódva minden másra, amit tegnap óta elviseltem, áttörte azt a mentális gátat, amelyet oly küzdelmesen próbáltam fenntartani mindezen évek alatt. Megtörtek. Ez volt a legrosszabb félelmem, ami most kegyetlenül pofon vágott. Próbáltam megőrizni egy darabot magamból, kapaszkodni egy csipetnyi erőbe, hogy ne tűnjek olyannak, mint apám: egy vesztesnek, de ez a véremben volt. Nem járhattam sikerrel. Bármit is tettem, annak rosszul kellett elsülnie. Minden, amihez csak hozzáértem, kudarcba fulladt. Ez volt az igazság. Egy igazság, amely elől tizenegy évig menekültem. Egy igazság, amelyet most elfogadtam. Ha tizenegy évig nem lett jobb, akkor már soha nem is lesz. Soha nem lesz jobb életem. Hagytam őket győzni. Nem tudtam erős lenni, és ők már azelőtt győztek, hogy egyáltalán beszálltam volna a játszmába. – Elég! – szólt Zavier Alfa. Az ostorcsapások egyenként elhallgattak. Akkor vált nyilvánvalóvá, hogy nem ezek a hangok töltötték be a termet. Nem, azok az én sikolyiam, könyörgéseim és bocsánatkéréseim voltak, mert miközben a fejemben próbáltam erős lenni, a valóságban ez nem sikerült. Ki ne sírna, ha minden nap verik? Ki bírta volna ki azt, amit én? Kimerült minden erőm. Sírni fogok, könyörögni és sajnálni magam, bármennyire is próbálom nem tenni. Amikor Skylar azt kéri, hogy csókoljam meg a lábát, arcra borulok, és összenyálazom a lábfejét. Amikor Lucian azt kéri, vegyem le a ruháimat, egy perc alatt letépem magamról. Mi haszna volt az ellenállásnak? Mi jót hozott nekem mindvégig az, hogy próbáltam megőrizni a lelkem épségét? Megtörtek. Győztek. Már nem volt erőm törődni vele. Otthagytak a hideg cellában, ahol magamba kuporodtam. A hátamban lüktető fájdalom melegített. A vér szivárgott belőle, és átitatta a ruháimat. A könnyeim megállíthatatlanul folytak az arcomon. Az orrom eldugult a takonytól, ami lecsorgott az államon. Becsuktam a szemem, és azt kívántam, bárcsak mindennek vége lenne. Egyszer megpróbáltam elszökni, de a kínzás, amit el kellett viselnem, miután megtaláltak, nem érte meg a szabadság kezdeti izgalmát. Maga a pokol is jobb lehet ennél a falkánál. Az ördög biztosan kedvesebb, mint Zavier Alfa. Gyűlölt engem. Ó, Istennőm, mennyire gyűlölt. Túlságosan hasonlítottam apámra ahhoz, hogy a bűnei ne vetüljenek rám. Azt hiszem, amikor rám nézett, azt a személyt látta bennem, aki elvette a világát – aki megölte a társát. „Bárcsak ne öltem volna meg apádat” – mondta egyszer nekem. – „Életben kellett volna hagynom, hogy lássa, mit teszek veled. Hogy sokkal jobban elbánjak vele, mint ahogy veled valaha is elbánhatnék.” A gyűlölet szó nem is írja le, amit irántam érzett. Megvetett, ide láncolt – a földre köpött, ahol jártam, és gyűlölte a levegőt, amit belélegeztem. Közeledő léptek hangjára hideg veríték tört ki rajtam. Amikor a tömlöc kulcsa, ahol az Alfa tartott, megcsörrent a zárban, lehunytam a szemem, és hideg futott végig a karomon, amitől libabőrös lettem. Már vissza is jött? Ezúttal meg fog ölni, és én ezen a ponton tárt karokkal fogadnám a halált. – Istennőm, de büdös van itt. – Még jobban megmerevedtem, amikor meghallottam Lucian hangját. „Tárt karokkal fogadnám a halált, de ő még a halált is fájdalmasabbá tenné.” Lucian, bármilyen nehéz is elhinni, a barátom volt. Gyerekként, sőt még azután is, hogy a falka kiközösített. Minden megváltozott néhány évvel ezelőtt egy szerencsétlen eseménysorozat következtében, amiről azt kívánom, bárcsak soha ne történt volna meg. – Halkabban. Lehet, hogy alszik. – Amikor utána Celeste hangját is meghallottam, a gyomromban lévő görcsök némileg enyhültek. Nem mertem megmozdulni, mert a hátamon és az oldalamon érzett fájdalom minden apró izomrángással csak erősödött. – Mit tettek vele? – Ez most szánalom volt Lucian hangjában? Nem lehet. Ez a férfi már azzal is pokollá tette az életemet, ha egy szobában volt velem. Skylar a fejemet venné, ha megtudná, hogy egy szobában vagyunk a jelenléte nélkül. Az átkok fele, amelyeket ebben a falkában elszenvedtem, és nem az Alfától származtak, tőle vagy a bandájától jöttek. Gyűlöltem őt. Jobban, mint az Alfát. A barátom volt. Meggyőztem magam, hogy szeret, de az árulása mardosott. – Kivisznünk innen, Aysel. – Megrezzentem Celeste érintésétől az arcomon. Ebben az állapotban mindenki ellenségnek tűnt, még a legjobb barátnőm is. – Hogy állítsuk talpra anélkül, hogy súlyosbítanánk a sérüléseit? – hallottam, ahogy Lucianhoz fordul. Honnan tudná? Miért érdekelné? – Majd én viszem. – Elgyengült állapotomban, a fájdalomtól ködös és delíriumos elmém mélyén is tudtam, hogy semmi jó nem sülhet ki abból, ha megérint. Nem akartam, hogy a keze hozzám érjen. Nem akartam a közelemben. Még azt sem akartam, hogy egy cellában legyen velem! – Óvatosnak kell lenned. – Celeste hátrált egy lépést. Minden mozdulatukat egy távoli földről, egy olyan helyről érzékeltem, amelyet nem velük laktam. – Mit tehetett? – suttogta a férfi. Túl közel jött hozzám. Éreztem, hogy kinyújtja a kezét, de megállt, amikor heves remegés fogott el. Nem volt erőm elfutni, de nem akartam, hogy hozzám érjen. – Ugyanazt, amit veled is tett. Hiszen tegnap még te fogtad le, amíg Bethel ostorozta. – Celeste hangjából hiányzott a csodálat a férfi lágyságával szemben. – Az – az más. Csak hatot kapott tőlünk. – Hatot? Húsz és száz közöttinek éreztem. Hatot!? – Mindegy, hogy hatot vagy hatvanat, te is a része voltál ennek. Csak azért segítesz neki, mert zsarollak, úgyhogy ne próbálj úgy tenni, mintha szent lennél! – Éles hangja áthatolt a dobhártyámon. – Mindannyian undorítóak vagytok. Te, az ostoba barátnőd és az ostoba legjobb barátod. Gyűlöllek titeket! – Hagyd ki ebből Sky-t. Nem tudod, min ment keresztül. – Nem akartam, hogy a cellámban veszekedjenek. Épp elég volt a saját bajom anélkül, hogy még egy hangos testvéri civakodást is rám kennének. – A fenébe veled és a fenébe Sky-jal is. Csak kihasznál, de te túl vak vagy, hogy lásd. – Ő szeret engem. – Te csak a fényes kis pasija vagy. Egyáltalán nem érdekled, de ez a te dolgod. Én a barátnőmért vagyok itt. Vigyük ki, mielőtt Zavier Alfa visszatér. – Celeste újra végigsimított a hajamon, és éreztem, ahogy felhúznak. Felszisszentem, ahogy a fájdalom belemart a bőrömbe a számtalan nyílt seben keresztül. – Annyira sajnálom – suttogta, amíg valahogy fel nem segítettek Lucian hátára. Még mindig reszkettem, remegésemet most már halk nyöszörgés kísérte. Attól féltem, Lucian leejt, annak ellenére, hogy a kezével a combomat fogta, ezért szorosabban kulcsoltam a kezem a nyaka köré. Ez is lehetett egy újabb kegyetlen tréfája. – Hazaviszünk.