Valaha szerettem Lucient. Celeste-tel együtt ő volt a legjobb barátom. A szülei mindig veszekedtek vele, hogy maradjon távol tőlem, de sosem hallgatott rájuk. A dolgok hat évvel ezelőtt kezdtek megváltozni, amikor középiskolába léptünk. Mivel egy évvel idősebbek vagyunk Celeste-nél, így mi ketten lettünk középiskolás barátok, Celeste pedig még felsőtagozatos maradt. Nagyjából abban az időben kezdődött a Skylar iránti rajongása. Ő volt a legdögösebb csaj a gimiben. Nem hibáztattam, amiért elhagyta a barátságunkat, és őt választotta. Aranypárt alkottak – a Béta fia a göndör fekete hajtömegével, szálkás, izmos testalkatával és hosszú lábaival, és az Alfa lánya a tökéletes homokóra alkatával és fénylő, hosszú hajával. Lucien nem barátkozhatott velem, amíg Skylarral járt, aki gyerekkora óta gyűlölt. Már azelőtt is utált, hogy bármi oka lett volna rá. Hagytam, hogy a barátnőjét válassza helyettem, de ő nem akart elengedni. Hamis reményeket keltett bennem, amelyek tönkretették azt a kevéske hírnevemet is, ami a kortársaim körében volt. – Jól vagy? – Csak bólintani tudtam Celeste kérdésére, miközben a bátyja a sebeimet tisztogatta. Azt hittem, Skylar az összes kedvességet kiszívta belőle a sok nyilvános csókjuk egyikével, de rám cáfolt azzal, hogy a segítségemre sietett és ellátta a sérüléseimet. – Ezekből heg marad. – Hangja zaklatottnak tűnt. A hegek nem voltak újdonságok számomra. Hátamat számtalan heg díszítette: ostorcsapások, övek, nádpálcák és minden egyéb ütésnek térképe, amivel valaha megvertek. A hátamon lévő hegek semmik voltak; az elmémben lévő sebek egy soha el nem múló fájdalomról meséltek. Elfedhettem a hátam, és tehettem úgy, mintha mögöttem csak sima bőr lenne, de az elmém mezítelenül állt előttem, állandó, gyötrelmes kínzásként. – Nem számít. – Elhúzódtam az ottfelejtett érintésétől. – Óvatosan. – Megállította a hirtelen mozdulatomat. – Nem akarom, hogy a sebek újra felszakadjanak. Maradj nyugton, hogy Artemis időben meggyógyítson. – Úgy dobta oda a farkasom nevét, mintha barátok lennénk, mintha ismerné és kedvelné őt – a farkasomat, az omegát, akivel még a látszatát is kerülte a kapcsolatnak, amikor a középiskola királya lett, népszerűbbé válva még a falka jövőbeli Alfájánál is. Egy barát gondosságával tisztította meg a sebeimet, krémmel kente be a csípő érzést okozó hátamat, majd bekötözte a sebet, aztán jeget hozott a fejemen lévő enyhe dudorra, ahova Skylar tegnap belém rúgott. Talán úgy érezte, megérdemel némi elismerést mindazért, amit tett, de én képtelen voltam megköszönni neki. Ő kezdte ezt az egészet. Tegnap brutális erővel fogott le, ma mégis a megmentőm szerepében akart tetszelegni. – Miért segítesz nekem? – kérdeztem, felé fordulva, és nem törődve a mozdulataim okozta fájdalommal. – Adnál nekünk egy percet? – fordult a húgához, aki karba tett kézzel állt, hátát a falnak támasztva, bokáit keresztbe vetve. – Inkább nem lennék vele egyedül. – A legjobb barátnőm felé fordulva gondoskodtam róla, hogy lássa, nem akarok egyedül maradni a kínzómmal. Ha rajtam múlna, semmilyen kapcsolatom nem lenne Luciennel. – Ha bármi furcsát csinálsz, kasztrállak. – Megfenyegette a bátyját az ujjával, majd eltolta magát a faltól. – Celeste… – Nem volt erőm haragosan nézni, de azért megpróbáltam. – Hallgasd meg, Ay. – Az áruló egyedül hagyott a szobában a kínzómmal. Celeste mindig azt akarta, hogy adjak az embereknek egy második esélyt. Még akkor is, amikor nyilvánvaló volt, hogy csak azért közelednek hozzám, hogy rajtam nevessenek, azt akarta, hogy lássam meg a jót az emberekben, és adjak nekik annyi esélyt, amennyi csak szükséges, hogy megmutassák egy olyan oldalukat, ami miatt nem rúgnak belém vagy bántalmaznak szóban. Luciennek adtam a legtöbb esélyt az életben. Valaha a legjobb barátom volt, de ő Skylart, az ősellenségemet választotta helyettem. Megalázott az egész iskola előtt, lángra lobbantotta a diplomámat, amikor sikerült leérettségiznem, és csatlakozott a barátaihoz a zaklatásomban. Eleinte nem vett részt benne, de egy idő után élvezni kezdte. Gonosz csillogás volt a szemében, amikor rám nézett, és beteges élvezetet lelt abban, hogy lökdösött és visszarántott, valahányszor megtaláltam az egyensúlyomat. Előbb bíztam volna meg egy mérgeskígyóban, mint újra Lucienben. – Szakítok Skylarral. – Erre nevetésben törtem ki. Olyan hangosan nevettem, hogy attól féltem, a belső sérüléseim újra vérezni kezdenek. – Képes vagy szakítani vele? – kérdeztem, még mindig zihálva a nevetéstől. Egyszer átversz, szégyelld magad. Kétszer átversz, szégyelljem magam. Ugyanezt a szöveget vetette be ellenem néhány évvel ezelőtt. Hirtelen, a semmiből kedves lett hozzám, pletykákat indítva el az iskolában, majd közölte velem, hogy szakít Skylarral. Annyira boldog voltam, annyira naiv, annyira ostoba. Ostobán azt hittem, visszakapom a barátomat, de ha tudtam volna, milyen megaláztatás vár rám utána, már akkor rájöttem volna, hogy Lucienben nincs barátom. Többé már nem. – Megteszem. Nem lehetek vele tovább. – Láttam az őszinteséget mogyorószín szemében, és elcsodálkoztam, hogy lehet egy ember ennyire megtévesztő. A hamisság legkisebb nyoma sem derengett a szemében. Úgy állta a tekintetemet, mint egy ember, akinek nincs takargatnivalója, de őszinte szemei mögött egy gonosz szív lakozott, amely a leggonoszabb gondolatokat is képes volt kieszelni. Lucien mosolyogni tudott, miközben halálra késel, és közben úgy néz ki, mintha nem is akarna bántani. Egy másik lányt talán becsapott volna, de ahogy mondtam, nagy bolond lennék, ha másodszor is bedőlnék ugyanazoknak a szavaknak, ugyanabból a szájból, amely évekkel ezelőtt megtévesztett. Skylar gondoskodott róla, hogy a testének legapróbb atomjait is megrontsa, semmit sem hagyva a fiúból, akit valaha ismertem. – Miért nem lehetsz vele? – Játszottam a játékát. Minél többet beszélt, annál kevésbé volt valószínű, hogy elalszom a szobájában. Skylar elevenen nyúzna meg, ha megtudná, hogy a barátjával voltam, egyedül, az ő szobájában, a körülményektől függetlenül. Még jobban bántana, ha megtudná, hogy itt aludtam. – Tetszik valaki más. – Egy fanyar mosoly húzta fel a szám szélét. – Semmi közöm hozzá, hogy tetszik-e neked valaki, vagy hogy szakítasz-e Skylarral – csattantam fel. Gonoszak. Mindannyian. Gonosz, szívtelen emberek, egy csepp kedvesség nélkül a vérükben. Ő, Skylar és az Alfa fia. – Nem akarod tudni, ki tetszik nekem? – A reménykedő fény a szemében kihunyt, amikor lesöpörtem a barátságos közeledési kísérletét. Túl késő. Gyűlöltem mindannyiukat. A világ minden rosszát kívántam nekik, megátkoztam a földet, amin jártak, és a levegőt, amit a tüdejükbe szívtak. – Nem érdekel. – Előregörnyedt. Új színészi képességei megnevettettek. – Emlékszel, amikor tegnap a nyakamat szorongattad, és megpróbáltál halálra fojtani? Jó móka volt. – Rámosolyogtam. Ha tudná, mekkora fájdalmat éltem át a kezei által, és hogy ez mennyire tönkretett, az mosolyt csalna az arcára – boldoggá tenné. Azt akartam, hogy ő és a bandája nyomorultak legyenek a haláluk napjáig. – Nem tudod, milyen nehéz nézni, ahogy szenvedsz. Ha Skylar megtudja, hogy újra kezdesz tetszeni nekem, utánad fog menni. Ezt nem akarom. Próbállak védeni, ahogy csak tudlak, még ha gyűlölsz is érte. Omegaként érzékeltem az emberek érzelmeit. A belőle áradó érzelmek negatívak voltak – szomorú és szorongó. Nem törődtem velük. Megjátszhatók voltak. – Nem kell nézned, ahogy szenvedek. – Rámosolyogtam. Fájdalmas mosollyal viszonozta. – Hátat fordíthatsz, és tehetsz úgy, mintha nem történne semmi, ahogy azt tetted évekkel ezelőtt. – Vállai leestek a kemény szavaimtól. Időről időre Luciennek támadt az a fényes ötlete, hogy megbánást tanúsít, de ez sosem tartott sokáig. Nem hagyom magam újra bolonddá tenni. – Ez nem… – És sosem tetszettem neked, Lucien. Visszautasítottál, és én elfogadtam az elutasításodat. – Ha akkor könnyek szöktek a szemébe, nem érdekelt. Nem néztem oda, és az sem zavart volna, ha térdre esik és fetreng a fájdalomtól. Talán még nevettem is volna. Gyűlöltem Lucient, és a legrothadtabb szerencsét kívántam neki, ami csak embernek a földön juthat. Mivel egy másodperccel sem akartam tovább a szobájában maradni vele, lelendítettem a lábaimat az ágyáról, és átküzdve magam a fájdalmon, kisétáltam. A következő nap volt a Hold Ünnepének utolsó napja. A nap, amikor Redville-ben elszabadult a pokol.