– Nem kéne minél hamarabb túlesni ezen? – kérdezte Christopher, sokatmondóan mosolyogva. Janice egy pillanatra elképedt. Nem is gondolta volna, hogy ennyire figyelmes lesz. Nem is annyira a sietség zavarta, inkább az, hogy mostohaanyja és apja folyton hívogatták, sürgetve a hazatérést. Hiába hivatkozott a munkájára, tudta, hogy a mostohaanyja nem fog a végtelenségig várni, bármikor felbukkanhat. Mindenre fel kellett készülnie, mielőtt a mostohaanyja támadásba lendül. Hamarosan meg is érkeztek az Okmányirodához. Szerencsére hétköznap volt, így nem volt tömeg. Pillanatok alatt végeztek az ügyintézéssel. Amikor Janice kilépett az épületből, a kezében szorongatta a házassági anyakönyvi kivonatot. A róla és Christopherről készült fotót nézte, és valami leírhatatlan érzés árasztotta el a mellkasát. Alig fél óra alatt egyedülálló lányból feleség lett. Szinte hihetetlenül gyorsan változott meg az élete. Ráadásul a férjével alig egy órája ismerték egymást, és még jóképű is. Mintha álmodna. De sikerült! Most már nem kell félnie. Janice izgatott lett. Ösztönösen Christopherre pillantott. – Ööö... Mr. Bateman... Christopher a homlokát ráncolta, és félbeszakította: – Hm? Még mindig így fogsz szólítani? Janice két másodpercig értetlenül bámult rá. Tényleg, most már a férje volt. Furcsa lenne Mr. Batemannek szólítani. Gondolkodott egy pillanatig, majd újra próbálkozott. – Christopher Bateman. – Nem szeretem, ha a feleségem a teljes nevemen szólít – felelte Christopher, a szeme hűvösen csillant. – ... – Janice kicsit bosszankodott, de azért próbálkozott tovább. – Christopher, így jó? Christopher arca végre kisimult. Janice elrakta a házassági anyakönyvi kivonatot. Mivel még korán volt, így szólt: – Bár hirtelen házasodtunk össze, azért pár dolgot be kell szereznünk. Van itt a közelben egy szupermarket, ugorjunk be, és vegyünk pár dolgot a mindennapi használatra! A szeme mosolygott. Christopher bólintott. – Rendben. Épp beültek az autóba, amikor Janice telefonja megcsörrent. Az apja, Malcolm Gladwell volt az. Janice magában felhorkantott. „Hú, ez gyors volt!” Elnézést kért Christophertől, és félrevonult, hogy felvegye a telefont. – Janice, nem mondtam, hogy beteg vagyok, és látni akarlak? Miért nem jöttél még haza? Malcolm hangjában némi szemrehányás csengett. Janice a szemét forgatta. Vajon látni akarta, vagy valami cselszövést forralt? – Apa, nem azt mondtam, hogy megyek, ha ráérek? Malcolm sóhajtott. – Tudom, hogy elfoglalt vagy, de ha nem érsz rá, nem erőltetem a hazautat. Most a nagynénéddel a tévéstúdió halljában vagyunk. Gyere, találkozz velünk! Ezzel Malcolm letette a telefont. Janice kissé meglepődött. Tomaville-ből Denvolóba két óra az út. Nem gondolta volna, hogy ilyen hamar utolérik. De még ha itt is vannak, már férjnél van, nem kell félnie. Nem tehetnek semmit. Viszont Christophernek ehhez semmi köze. Nem akarta belekeverni. Ráadásul otthon amúgy is bonyolult a helyzet. Még csak most házasodtak össze. Mi van, ha megijed? Janice gondolkodott egy pillanatig, visszament Christopherhez, és így szólt: – Sajnálom, sürgős dolgom akadt, szóval... Christopher megértően félbeszakította: – Menj csak. Majd én megveszem, amire szükséged van. – Rendben – mondta Janice, egy kicsit bűntudattal. – Add ide a telefonod! Christopher átnyújtotta a készülékét. Janice egy kicsit babrált vele, majd visszaadta. – Már hozzáadtam a WhatsApp-odat. Vásárlás után gyere egyenesen hozzám. Itt a kulcs. A címet és a bevásárlólistát majd elküldöm. Most csak ennyi készpénzem van. Vedd el! Ha nem elég, majd visszaadom a többit. Amint végeztem, megyek haza. Janice Christopher kezébe nyomta a pénzt és a kulcsokat, majd kivett egy fekete táskát a csomagtartóból. – Van benne pár szalag, a legutóbbi rendezvényről maradtak. Bár hirtelen házasodtunk össze, azért tegyük ünnepélyesebbé a dolgot! Vidd haza, és díszítsd fel vele a lakást! Ezzel Janice sietve beült az autóba. Christopher a nagy fekete táskára és a kezében lévő három bankjegyre nézett. Homlokát ráncolva tárcsázott egy számot. – Gyere ide, láttalak.