Kedves Dante, Nincs egy vasam sem, úgyhogy keress mást, ha pénzre fáj a fogad. Komolyan, le vagyok égve. Ki vagy te? Mit akarsz? Miért kerestél meg engem? Azt mondtad, ismersz, de tévedsz. Én nem ismerek senkit ezen a néven, pláne senkit a börtönben. Nem ítélkezlek, csak hogy tudd. De azért kíváncsi lennék, mit tettél, hogy oda kerültél. Igazából mindegy. Csak azért írok most, hogy megkérjelek, ne keress többet. Ha még egy levelet küldesz, odaadom a detektív barátomnak, és majd ő foglalkozik veled. Tisztelettel, Kayla 6 Kell egy kis idő, mire összeszedem magam, vizet fröcskölök az arcomra a fürdőszobai csapból, és megtörlöm a szemem. Aztán bélyeget teszek egy borítékra, belecsúsztatom a levelet, lezárom, és kiviszem a postaládába. Amikor visszatérek a konyhába, Aidan sehol sincs. Bemeegyek a mosókonyhába, és befejezem a törölközők összehajtogatását, visszamegyek a konyhába, és kiöntöm a műanyag vödröket a mosogatóba, visszateszem őket a padlóra a csöpögések alá, aztán a hűtőbe bámulok valami után kutatva, amiről tudom, hogy nem fogok enni, mert nincs étvágyam. A férjemmel együtt minden más is meghalt. Becsukom az ajtót, a homlokomat nekitámasztom, lehunyom a szemem, és sóhajtok. Így talál rám Aidan. – Jól vagy? Odanézek, és látom, hogy az ajtóban áll, és mintha aggódna. Vagy riadtan, nem tudom eldönteni. – Őszintén? Valószínűleg soha nem voltam még ennyire rosszul. – Összevonoma szemöldököm. – Ez dupla tagadás volt? Aidan azt mondja: – Nem számít. Értem. Nincs minden rendben veled. Ha egy kicsit is hasonlít a legtöbb férfira, akit valaha is ismertem, akkor inkább lerágja a saját karját, minthogy meghallgassa a részleteket, ezért témát váltok. – Jobban leszek, ha azt mondod, hogy meg tudod javítani a tetőmet. – Meg tudom javítani a tetődet. – Ó. Tényleg? Az arca elkomorul. Megint megsértettem a férfiúi hiúságát. – Sajnálom. Csak az a helyzet, hogy mostanában nem kaptam jó híreket, ezért örülök, hogy ezt hallom. Megvizsgálja az arckifejezésemet. – Nem tűnsz boldognak. – Nem is vagyok. Ez egy szólás volt. Néma csendben nézzük egymást, aztán azt mondja: – Kevésbé leszel boldog, amikor elmondom, mennyibe fog kerülni. – Ülnöm kéne ehhez? – Nem tudom. Hajlamos vagy az ájulásra? Felvonom a szemöldököm. – Megkérdezném, hogy viccelsz-e, de elég biztos vagyok benne, hogy a humor nem tartozik a repertoárodba. – Nem ismersz. Lehetnék akár vicces is. Nézzük egymást. Egyikünk sem mosolyog. A nyakán lévő koponyatetoválás úgy néz ki, mintha rám vigyorogna. Megkérdezem: – Vicces vagy? Rögtön rávágja: – Nem. Nem tudom megállni: nevetek. – Nagyszerű. Szóval én nem vagyok boldog, te pedig nem vagy vicces. Ez a projekt rendkívül jól fog sikerülni. – Kivéve, hogy most megnevettettelek, szóval talán vicces vagyok, és te boldog vagy. Amikor csak nézek rá, azt mondja: – Egy pillanatra legalábbis az voltál. Ez furcsa? Nem tudom eldönteni, hogy ez furcsa-e vagy sem. Kényelmetlenül és zavartan érzem magam, ezért megköszörülöm a torkomat. – Nos. Köszönöm. – Semmiség. Tízezret fog kóstálni. Ez olyan éles jobbkanyar, hogy egy pillanatig tart, mire a szegény agyam felfogja, hogy a tető javításának árára gondol. – Tíz…ezer? – Igen. – Dollár? – Nem, kagyló. Persze, hogy dollár. Vágok egy képet. – És azt állítod, hogy nem vagy vicces. – Majd írok egy árajánlatot. – Szó nélkül megfordul, és kimegy a házból. Fogalmam sincs, hogy elmegy-e, és postázza-e az árajánlatot, vagy mi, de azonnal visszajön, bekopogás nélkül, és leül a konyhaasztalomhoz egy papírtömbbel. Elkezd firkálni rá. Olyan nagy, hogy az asztal és a székek úgy néznek ki, mintha egy óvodai osztályba tartoznának. Amikor letépi a papírt a tömbről, és felém nyújtja, átveszem, és megnézem. – A munkadíj nyolcezer, de az anyagköltség csak kettő? Hátra dől a székben, és keresztbe fonja a karját a mellkasán. – Ha akarod, elhozom az összes anyagot, és megcsinálhatod magad. Okoskodó. – Amit én akarok, az egy tisztességes ár. – Ez egy tisztességes ár. – Hogy lehet a munkadíjad ennyire magas? – Értesz te az építőipari árazáshoz? – Nem, de a maszlag felismeréséhez igen. – Megrántom a csuklóm, és megcsattintom a papírt. – És ez maszlag. Végignéz a jegygyűrűmön. – Kérdezd meg a férjedet, ha nem hiszed. Ez egy tisztességes árajánlat. Hőhullám kúszik fel a nyakamon. A szívem vadul dobog a mellkasomban. A szemébe nézve mereven azt mondom: – Tökéletesen képes vagyok magam is ítéletet hozni. Összeszűkül a szeme. De nem mintha mérges lenne, hanem mintha próbálna kiismerni. Aztán a konyhai lámpák villogni kezdenek, emlékeztetve arra, hogy ez a durva vadállat az egyetlen, aki visszahívott Eddie-n, a marihuánát szerető hippin kívül, ezért talán mégsem kéne kidobnom a konyhámból. Előhúzok egy széket, és leülök vele szemben. – Nincs tízezer dollárom. Nem szól semmit. Egyszerűen csak néz rám. Ó, mennyire szeretném megragadni az árajánlatát, és papírvágásokkal borítani az egész karját. Nem mintha a tetoválásokon keresztül látni lehetne a vágásokat, de azért. Megnyugtató lenne. – Nem hazudok neked, Mr. Leighrite. Nincs tízezer dollárom. – Aidan vagyok. És hogyhogy ekkora házban élsz, ha nincs pénzed? – Ez egy nagyon személyes kérdés, amire nem fogok válaszolni. És soha nem mondtam, hogy nincs pénzem. Azt mondtam, hogy nincs tízezer dollárom. Előrehajol, rátámasztja a nagy, tetovált alkarjait az asztalra, és összefűzi az ujjait. – Szóval alkudozunk. Az intenzitása félelmetes, de nem akarom, hogy azt gondolja, hogy megfélemlít. Kiegyenesedem a széken, és felemelem az állam. – Úgy mondod ezt, mintha az alkudozás lenne a kedvenc dolgod. – Az is. – Hmm. Én azt hittem volna, hogy a potenciális ügyfeleket a lenyűgöző humorérzékeddel veszed le a lábukról. – Nem. Az a második kedvencem. Megint egymást nézzük. Ismét egyikünk sem mosolyog. Végül azt mondom: – Négyezer. A horkantása jelzi, mit gondol a nyitóajánlatomról. – Ez az anyagköltséged duplája.