"Én azért tudok alapvető matematikai műveleteket végezni, köszönöm. Tízezer." "Azt hittem, tárgyalunk." "Tárgyalunk." "Akkor nem mondhatod folyton ugyanazt a számot." "Ki mondja?" "Én mondom!" "Szerencsémre nem te vagy itt a főnök." Döbbenten bámulok rá, tátva marad a szám. Aztán valami furcsa történik: elmosolyodik. "Csak látni akartam, mit csinálsz, ha ezt mondom." Legszívesebben elgázolnám az autómmal. Határozottan mondom: "Négyezer-ötszáz." "Kilencezer-kilencszázkilencvenkilenc." "Ezt nem gondolhatod komolyan." "Már tisztáztuk, hogy nincs humorérzékem." "Ha minden alkalommal egy dollárral jössz lejjebb, amíg alkudozunk, akkor jövőre is itt leszünk." A tekintete komoly, a hangja hűvös. "Van valahova menned, Kayla?" Szórakozik velem? Mi folyik itt valójában? Egy újabb mennydörgés rázza meg a konyhaablakokat. Az eső egyre hevesebben esik, dobol a tetőn. A cseppek, amik a padlón lévő vödrökbe hullanak, felgyorsulnak, apró pluty pluty pluty hangok, mintha gúnyolnának. Ahogy ez a Mr. Személyiség is. "Nem engedhetek meg magamnak tízezer dollárt a tető javítására. Sem kilencezer-kilencszázkilencvenkilencet. Szóval köszönöm a figyelmét." Az asztalon hagyom az árajánlatot, felállok, és lekezelően nézek rá. "Köszönöm, hogy eljött." Felnéz rám. A sötét szemei számítóak. "Mi lenne, ha a villanyszerelést is belevonnám?" "Ez nagylelkű, de nem fog varázsütésre pénzt teremteni a bankszámlámon. Örülök, hogy megismertelek. Kísérlek kifelé." Elindulok, várva, hogy felálljon és kövessen. Amikor nem teszi, megállok és visszafordulok. Még mindig ott ül a konyhaasztalomnál. Nem is néz rám, csak azt figyeli, ahogy a víz csöpög a padlón lévő vödrökbe. "Mr. Leighrite." Anélkül, hogy a fejét fordítaná, azt mondja: "Aidan vagyok. És ha van ötezer dollárod, ismerek valakit, aki tud segíteni." Elgondolkodom ezen. "Van engedélye?" Egy apró mozdulatot tesz a fejével, egy rázást, ami mintha a butaságomon való ámulatát fejezné ki. Keresztül mondom: "Nem engedem, hogy engedély nélküli és biztosítatlan ember dolgozzon a tulajdonomon. Biztos vagyok benne, hogy nem kell elmagyaráznom, miért." A válla megemelkedik és leesik, ahogy beszívja és kifújja a levegőt. Végigfuttatja a kezét a sűrű, sötét hajában. Aztán ismét megrázza a fejét, és feláll. Odamegy, ahol állok, és lenéz rám. "Én vagyok az. Én vagyok az a valaki. Holnap reggel itt leszek. Készpénz vagy csekk, nem fogadok el hitelkártyát." Aztán elsétál mellettem, és anélkül távozik, hogy megkérdezné, megállapodtunk-e. Már tudja, hogy megállapodtunk, mert kétségbe vagyok esve. Ez a szemétláda mattot adott. 7