Sean szemében meglepetés tükröződött… Vajon ennyire próbálta megőrizni a méltóságát még ilyenkor is? De hát ő Jane Dunn volt. Ez a nő mindig is nagyképű és büszke volt, annyira, hogy még az elutasító vallomása is alig hagyott nyomot rajta. Sean hirtelen megragadta a finom állát. – Mgh… Au! – Az állán lévő kéz olyan volt, mint egy fémfogó, az állára nehezedő erő azzal fenyegetett, hogy összetöri. Annyira fájt, hogy Jane szemébe könnyek szöktek. Azonban egyáltalán nem fogta vissza magát, csak még nagyobb erőt fejtett ki az állán. – Ki gondolta volna, hogy egy ilyen szép arc ilyen gonosz szívet rejt? – Én tényleg nem tettem semmit Rosaline-nal! – Jane belevágta az ajkába, arca sápadt volt a fájdalomtól. – Nem küldhet börtönbe bizonyíték nélkül. – Tévedsz. Megtehetem. – Sean hidegen nevetett, miközben kegyetlen élvezettel ejtett ki minden szót. – Szóval, kisasszony, élvezze a boldog életét a börtönben mostantól. – Sean elengedte az állát, megfordult, és integetve távozott – könnyedén és gondtalanul. Bosszút állt rajta. Minden vér elszívódott Jane arcából, és egy szót sem tudott szólni. A női börtön nem volt olyan békés, mint amilyennek a felszínen tűnt. Az első éjszakáján kirángatták álmából. – Mi… Mit csináltok? – Jane fenyegetően köré gyűlt cellatársaira nézett. – Ne próbálkozzatok semmi vicces dologgal, különben hívom az igazgatót. A körülötte lévő női rabokat egyáltalán nem ijesztette meg a fenyegetése. Ehelyett egymásra pillantottak, és hangosan nevetni kezdtek. A vezetőjük rámutatott Jane arcára, és azt mondta: – Mit mondtál? Hívni akarod az igazgatót? Hahaha… Jól hallottam? Hívni akarod az igazgatót? – Miközben ezt mondta, ököllel sújtott Jane arcára, gyorsan és könyörtelenül. – Rajta! Hívd az igazgatót, ahogy mondtad! A pofon miatt Jane megingott a lábán, a füle csengett. Egyik kezét a falra tette, és épp csak visszanyerte az egyensúlyát, amikor hirtelen támadást indított, mindenkit meglepve. Paff! Kísérteties csend követte azt az egyetlen pofont. Senki sem számított arra, hogy ennek a törékeny lánynak lesz bátorsága visszavágni. A zömök nő teljesen megőrült Jane kis pofonjától. Szemei vérben forogtak, miközben üvöltött: – Ó, te kis ribanc! Kapjátok el, lányok! Nem számít, ha eltörtek egy-két végtagot. Végül is Stewart úr azt mondta, hogy nem kell visszafognunk magunkat. Köszöntsük ezt a hülye ribancot rendesen. Csak meg ne öljük! Jane megdöbbent. Éles és intenzív fájdalom terjedt el a szívéből a teste többi részébe! … Sean! Sean Stewart!! Stewart úr mondta nekik… Sean Stewart!!! Jane minden végtagja remegett, miközben a szíve jéggé fagyott! Nem csoda, hogy nem jött egyetlen őr sem a nagy zűrzavar ellenére. Nem csoda, hogy ezek a nagy, húsos női rabok ennyire merészek voltak a verésével kapcsolatban! Felemelte a fejét, hogy felnézzen a rabokra, majd felállt, és a börtön bejárata felé futott. Szorosan megfogva a fémrudakat, segítségért kiáltott: – Valaki! Valaki, kérem! Megtámadnak! Mentsetek meg! Valaki! – Tudta, hogy egyetlen őr sem fog a segítségére sietni, de ez az értelmetlen segélykérés volt minden, amit tehetett! Fogadást kötött, arra fogadott, hogy Sean valójában nem mondta ezeknek a nőknek, hogy „gondoskodjanak róla”. Bár az esélyek csekélyek voltak… mégis ragaszkodott ahhoz a fantáziához – ahhoz az álomhoz, hogy Sean nem mondott le róla teljesen, hogy még mindig hajlandó neki némi reményt hagyni. – Ah…! – Valaki fájdalmasan megrángatta a haját, és a lendülettől megbotlott, arccal a földre esett. Jane soha nem volt még ennyire megalázva! A következő másodpercben Jane-et a hajánál fogva felhúzták, és záporoztak rá az ütések és rúgások. Összeesett a földön, nyögve: – Ugh~ Jane nem kapta meg Seantől a „reményt”, amire várt. Abbahagyta a sikoltozást, hagyta, hogy ezek az emberek úgy rúgják és üssék, ahogy nekik tetszik, a vidám nevetésük kíséretében. Nem azért könyörgött segítségért, mert félt a fájdalomtól és a veréstől, hanem azért, mert bízott abban a legapróbb reményben és fantáziában, ami még megmaradt. Miután a nők belefáradtak a verésébe, bemásztak a saját ágyukba, és aludni mentek. Jane gyötrelmesen összegömbölyödött a padlón, a könnyei a szeme sarkából folytak ki, és bemocskolták az arcát. Soha nem zaklatta még ennyi ember. Soha nem volt még ennyire megalázva. Mindössze annyit tett, hogy beleszeretett egy férfiba, akibe nem kellett volna, Sean Stewartba! Miért kellett neki elviselnie a haragja és gyűlölete súlyát csak azért, mert valami történt Rosaline-nal? A Rosaline-nal történtek után Jane megpróbált mindenkinek elmagyarázni. – Én nem tettem semmit Rosaline-nal. Bármennyire is próbálta elmagyarázni, senki sem volt hajlandó elhinni neki. Mindent elmagyarázott, amije volt. Nem ő hívta meg Rosaline-t a Nightlightba; Rosaline akart menni, mert kíváncsi volt, milyen egy „bár”. Mindenki más szemében Jane, a Dunn örökösnője vad és őrült volt, míg Rosaline Summers tiszta, ártatlan és félénk volt. Senki sem hitte el, hogy Rosaline maga javasolná, hogy egy olyan kaotikus és tisztátalan helyre menjenek, mint egy bár. Jane azt mondta, hogy elromlott az autója útközben, ezért késett a Nightlightba. Senki sem hitt neki. Mind azt mondták, hogy kifogásokat keres, hogy szándékosan hagyta Rosaline-t egyedül a Nightlightban, hogy könnyebb legyen azoknak a bűnözőknek, akiket felbérelt, hogy megerőszakolják Rosaline-t, és tönkretegyék a jó hírnevét. Jane-nek azonban soha nem volt oka ilyesmire. Rosaline mindig azt mondta neki: – Jane, nem gondolok Seanre úgy, becsszó. Ha Rosaline Sean barátnője lenne, Jane nagy ívben elkerülné. Rosaline még csak nem is kedvelte Seant, ugye? Mindenki Jane-t tartotta a gonosz antagonistának, a gonosztevőnek, aki mindenféle kimondhatatlan tettet elkövetett. Azok a bűnözők valószínűleg tudták, hogy rosszra fordulnak a dolgok, ezért nyomtalanul eltűntek. Ki tudja, hova tűnhettek? Az ország hatalmas, és nem mintha ne lettek volna történetek gyilkosokról, akik egy évtizedig vagy kettőig a hegyek mélyén rejtőztek az erdőben. Jane jobban akarta elkapni azokat a bűnözőket, mint bárki más. Hagyta, hogy a könnyek folyjanak. A Rosaline-nal történt incidens után egészen addig a pillanatig, amíg börtönbe nem került, Jane rendíthetetlenül hitt egy dologban: ártatlan, nem követett el semmilyen bűncselekményt. Most azonban megértette. Amíg Sean azt hitte, hogy bűnös, addig bűnös volt, mint a bűn, és halált érdemel. Minden, ami ma történt – Minden Stewart úr kívánsága szerint történt. Amit Jane nem tudott, az az volt, hogy a börtönben töltött élete továbbra is tele lesz „Stewart úr kívánságaival”. Nem volt meg a Dunn család támogatása, nem volt aktája, semmilyen iskolai végzettsége, ráadásul bűnöző volt… Sean Stewart hatékonyan letörölt minden bizonyítékot Jane létezéséről a nyilvántartásból! Most Jane Dunn nem volt más, mint a 926-os számú elítélt! Jane átgondolta, átölelte a térdét a mellkasához, és még kisebbé tette magát. …Sean teljesen eltüntette minden nyomát a létezésének! Másnap reggel – Hé, ébredj. Menj ki a vécét mosni… – Az egyik női rab meglökte Jane-t, de aztán olyan ijedtséget kapott, hogy felkiáltott: – Gah! Meghalt! Az egyik bátrabb rab odarohant hozzá, és az ujját Jane orra alá tette, várva egy darabig, mielőtt végre gyenge lélegzetet érzett. – Kuss! Még él! Menj, hívd az őröket! Jane elég erős volt ahhoz, hogy éljen, így túlélte azt a találkozást. Ez azonban nem feltétlenül volt jó dolog. A véget nem érő megaláztatás és a végtelen kínzás elég volt ahhoz, hogy bárkit megőrjítsen, elég ahhoz, hogy… teljesen megváltoztasson valakit.