Reggel 10 órakor. Egy piros taxi fékezett a Wallace Group irodaháza előtt. Egy kislány és egy alaszkai malamut szállt ki. "Ez az épület nagyon magas. Fánk, nézd! Itt dolgozik az apukám." "Vau! Vau!" – ugatott válaszul a kis gazdájának az alaszkai malamut. Fánknak hívták. A kislány adta neki ezt a nevet, és ő nagyon szerette. "Menjünk be." Az előcsarnokban a kislány és az alaszkai malamut sok figyelmet vonzott. A lány kantáros farmerruhát viselt, bársonyos, vékony haja a vállára omlott, két csillogó pillangó alakú hajcsattal. A hátán egy sárga kacsa hátizsák volt. Ebben a szerelésben a csinos lány még aranyosabbnak tűnt. Mindenki, aki látta, fel akarta venni és megcsókolni. Fánk is farmerruhában volt. A kövér és szőrös kutya a kislány mellett sétált. Elragadó látványt nyújtottak. Megbeszélések kezdődtek. "Ki ez a kislány? Olyan édes." "Nézd a nagy szemeit és a hosszú, göndör szempilláit. Olyan, mint egy Barbie." "A kutya mellette is imádnivaló. Egymás cukiságát erősítik." A kislány nem hallotta a beszélgetéseket. A kutyával egyenesen a recepcióhoz sétált. A recepciós is meglátta a szemet gyönyörködtető párost. Mielőtt a kislány megszólalt volna, a recepciós kedvesen megkérdezte: "Kislány, miben segíthetek?" "Ez a hölgy csinos, udvarias és kedves. Az apukám alkalmazottai valóban kiválóak" - gondolta büszkén a kislány. "Csinos hölgy, azért jöttem, hogy lássam az apukámat" - mondta. A recepciós gondolta: "Az apukája? Vajon a lány apukája a cég vezetője?" Felkeltette a kíváncsiságát. Szerette volna tudni, ki a boldog apa. Ilyen imádnivaló lánya lenni maga a boldogság. "Az apukádat jöttél meglátogatni? Meg tudnád mondani az apukád nevét? Akkor értesítem, hogy itt vagy." A kislány elgondolkodott, majd válaszolt: "Az apukám Stanley Wallace." "Mi?" - kiáltott fel a recepciós. Kérdőn megkérdezte újra: "Mit mondtál, hogy hívják az apukádat? Nem értettem. Meg tudnád ismételni?" "Stanley. Az apukám a cég vezérigazgatója" - válaszolta a lány hangosan. Még azt is megemlítette, hogy az apukája a cég vezérigazgatója. Hitte, hogy a recepciós tisztán hallotta. A recepciós tisztán hallotta, de nem hitte el. Stanley Wallace, a Wallace Group vezérigazgatója egy vagyonos agglegény. Mindenki tudta Seashore Cityben, hogy nőtlen és nincs kapcsolata. De most hirtelen megjelent egy kislány, aki azt állította, hogy a lánya. Ez elképzelhetetlen volt. "Kislány, biztosan tévedsz. A vezérigazgatónk még nem házas. Hogyan lehetne gyereke?" A recepciós nem hitte, hogy a lány a vezérigazgató lánya. Azt gondolta, hogy a kislány összekeverte az apukája nevét. Az aranyos csak négy vagy öt éves volt. Előfordult, hogy a gyerekek összekeverték a neveket. A kislány számított arra, hogy a recepciós kételkedni fog a szavaiban, ezért felkészült rá. Kivette az iPadjét a hátizsákjából, keresett rajta egy képet, és megmutatta a recepciósnak. "Kisasszony, ez a vezérigazgatójuk, Stanley Wallace?" A recepciós ránézett a képre, és zavartan bólintott. Mindenki az épületben tudta, hogy néz ki a főnökük. Miért mutatta neki a lány a képet? "Én is erről beszélek. Stanley Wallace az apukám" - mondta a kislány határozottan, édes hangon. A recepciós nem talált szavakat, azt gondolta, hogy a lány nem beszél értelmesen. Csak azért, mert van egy képe a vezérigazgatójukról, még nem jelenti azt, hogy a lánya. Stanley gyakran szerepelt a hírekben vagy a magazinok címlapján. Könnyű volt róla képet találni az interneten. Érthető volt, hogy a recepciós nem hitte el a lánynak. "Kisasszony, nem hisz nekem? Azt hiszi, hogy hazudok?" - kérdezte a lány, amikor a recepciós csendben maradt. A recepciós a nagy szemeit a bájos lányra szegezte. Ha igennel válaszolna, összetörné a kis angyal szívét? Mi van, ha sírni kezd? Egy pillanatnyi töprengés után a recepciós azt válaszolta: "Nem, persze hogy nem. Nem kételkedem benned. Csak össze vagyok zavarodva." Miután kimondta, hogy nem kételkedik benne, késztetést érzett arra, hogy azt mondja, hogy ez hazugság volt, de végül azt mondta, hogy össze van zavarodva. A kislány annyira imádnivaló volt, hogy a recepciósnak nem volt szíve megbántani. A lány csalódottan sóhajtott magában. Nem értette. Olyan világossá tette a mondanivalóját. Miért volt mégis zavart a hallgatója? Arra a következtetésre jutott, hogy a recepciós mégsem olyan okos. Ha a recepciós tudta volna, hogy egy négy-öt éves megveti, vajon égne-e a szégyentől az arca? Úgy tűnt, hogy a recepciós nem fog hinni neki, ha nem magyarázza el világosabban a mondanivalóját? A kislány ismét felemelte az iPadjét, és Stanley képére mutatott. "Kisasszony, kérem, nézze meg a képet és engem. Nem gondolja, hogy hasonlítok rá? Ha nem lennék a lánya, miért hasonlítanék rá?" Amikor megkérdezte az anyukáját, hogy ki az apukája, az anyukája azt mondta, hogy ő sem tudja, és aztán nem mondott többet. Ő pedig elhitte neki. De egy nap látta, hogy Stanley interjút ad a tévében. Megdöbbentette a köztük lévő feltűnő hasonlóság. A szomszédasszony egyszer azt mondta, hogy a fiúk az anyukájukra, a lányok pedig az apukájukra hasonlítanak. Még a tévében is barátságosnak tűnt neki Stanley, ezért elhitte, hogy ő az apukája. A recepciós ránézett Stanley képére, majd a lányra. Úgy találta, hogy a kettőnek hasonló a szemöldöke, a szeme, az orra és a szája. A kislány Stanley kisebb kiadásának tűnt. Amikor a recepciós először pillantotta meg a kislányt, azt érezte, hogy ismerős, de nem tudta pontosan megmondani, hogy hol látta már korábban. Most már minden érthető volt. Vajon a kislány tényleg a vezérigazgatójuk lánya?