– Hol van a férjem? Amélia mély levegőt vett, ahogy édesapja az oltárhoz kísérte, szíve félelemmel vert, miközben azon tűnődött, mi lesz vele a házasság után, és hogy fog kinézni a férfi. – Te vagy a menyasszony, mosolyogj, mintha ez lenne a nagy napod – mondta neki édesapja széles mosollyal az arcán, míg ő úgy tűnt, mintha valami szörnyű jeleneten ment volna keresztül, ezért erőltetett egy mosolyt, ami fájdította az arcát. – Úgysem változtat a mosolyom azon, ami történni fog – köpte oda. – Vigyázz a szádra! – figyelmeztette, de nem félt attól, amit tehet, elvégre nem akarta tönkretenni a róla kialakult képet a nyilvánosság előtt. – Milyen rosszabb lehetne még az életem? – morogta. – Ha valami, akkor hálásnak kellene lenned, hogy a Vander fiúk egyikéhez mész feleségül – mordult fel az apja. – Törvénytelenhez – javította ki, mintha valami aljasság lenne, és csak azért engedte meg, hogy hozzámenjen, ahelyett, hogy Emily ment volna, mert nem akarta, hogy egy kitaszítottat vegyen feleségül. – Nem fog ezen változtatni, mindketten nemkívánatosak vagytok, ami elég kompatibilissé tesz benneteket – kuncogott halkan, és ő mindent megtett, hogy ne forgassa a szemét, miközben mindenki őt bámulta. Az esküvő nem hasonlított egyikhez sem, amiről valaha is álmodott, valójában ez egy rémálom volt, amitől annyira rettegett, és amiből fel akart ébredni. Nem volt sok vendég, és egyikük sem volt ismerős arc, kivéve a mostohatestvérét és édesanyját, akik a barátja mellett álltak. Amélia újabb ideges mosolyt eresztett meg, visszatartva a könnyeket, amik a szeme sarkából akartak kicsordulni. – Hogy van a nagyi? – kérdezte. – Mi a helyzet a transzplantációval? – tette hozzá. – Addig nem fog megtörténni, amíg ez a házassági szertartás véget nem ér – mordult fel halkan, hogy mások ne hallják őket. – Akkor mi a fenéért várat mindenkit? – ráncolta a homlokát türelmetlenül, a terem bejáratát bámulva, minél hamarabb végezni akart ezzel. – Ennek semmi köze hozzád, úgyhogy légy csendben, és várd meg, amíg megérkezik… – Ó, drágám! Még egy ilyen értéktelen férfi is vonakodik attól a gondolattól, hogy feleségül vegyen téged, hogy még nem érkezett meg – Emily lassan felé sétált Rickkel az oldalán, valószínűleg az utolsó esélyével próbálta bosszantani. – Ne mondj ilyet, Emily, az emberek meghallhatják – figyelmeztette az apja enyhén. – Hiszem, hogy Asher soha nem tenne ilyet, nem olyan, mint a legtöbb férfi, és ráadásul egy okos úriember – védte Amélia, pedig soha nem találkozott vele az életben, ez a férfi az, akivel élete hátralévő részét fogja tölteni… szó sem lehet róla, hogy hagyná, hogy a családja zaklassa. – Egy okos, kedves férfi pénz nélkül? – nevetett Emily. – Inkább megcsókolnék egy koldust, mint hogy egy ilyen férfihoz menjek feleségül. – Elég a megalapozatlan fecsegésből – döntött végül mostohaanyja, hogy véget vet a beszélgetésnek, és igazította meg a vörös színű, testhezálló ruháját, ami szebb volt, mint Amélia ruhája, és nem érdekelte, ha ellopja a menyasszony rivaldafényét, mert vele ellentétben Amélia egy fehér, kifakult ruhát viselt, amit számtalanszor befoltoztak. – Ha a vőlegény még nem érkezett meg, akkor ez tönkreteheti a hírnevünket, tudod – jelentette ki tényként. – Van valami oka annak, hogy eljöjjön, és bolondot csináljon magából egy olyan nővel, mint ő, még a családja sem akar ilyet – fújtatott Emily, és forgatta a szemét. – Csend! Elegem van belőletek, a vendégek minket bámulnak, és a legjobb, amit tehettek, hogy megaláztok engem. Mi lenne, ha megfordítanám a helyzetet, és felfedném, hogy a te hibád, az unokád úgy jött létre, hogy két csavargó kefélte egymást, tudva, hogy az egyik a barátom volt – Amélia hagyta el a száját, csendben hagyva őket, ahogy megrázkódtak. – Apa – sírta Emily remegő ajkakkal, mint egy gyermek. – Azt mondta, hogy a te unokád egy hiba. Emily egy huncut lány volt, aki azt akarta, hogy minden az ő szája íze szerint történjen, még akkor is, ha el kellett taposnia az embereket, és őt kellett gonosznak beállítania. – A te babád ugyanolyan fattyú, mint az, akihez én most feleségül megyek – vonogatta Amélia a vállát, egyetlen együttérzés nélkül a hangjában. – Amélia! – szisszent fel mostohaanyja. – Ne akarj többet harapni, mint amennyit meg tudsz rágni – figyelmeztette. – Ne felejtsd el, hogy soha nem akartak téged. Amélia könnyes szemekkel bámult rá, elege volt a sértegetésekből, és kételkedett abban, hogy folytatja-e az esküvőt. Az egyik vendég kíváncsi arccal közeledett feléjük. – Már eltelt egy kis idő, és még mindig sehol sincs a vőlegény, biztos benne, hogy ez az esküvő meg lesz tartva? – kérdezte Marilyn, mostohaanyja egyik ősellensége, egy ravasz mosollyal az arcán. – Ne beszélj ilyen hülyeségeket, Amélia férjhez fog menni, ellentétben a te semmirekellő lányoddal, akit az esküvőjén hagytak faképnél – vágott vissza a nőnek, aki úgy tűnt, mintha egy nyíl lőtte volna mellkason. További szó nélkül megfordult, és visszament a helyére. – A viselkedésed miatt az emberek megkérdőjelezik ezt a házasságot, úgyhogy viselkedj – szidta az apja. – Ti vagytok azok, akik jelenetet csinálnak, és a legjobb módja annak, hogy jobban érezzétek magatokat, hogy engem hibáztattok? – forgatta a szemét frusztráltan, minél hamarabb végezni akart ezzel, hogy elkerülhesse őket, a puszta aurájuk is irritálta. Amélia csendben maradt, és a bejáratot bámulta, remélve, hogy megérkezik, és véget vet a megaláztatásnak, de nyilvánvaló volt, hogy nem fog jönni, azonnal összetört, a maradék büszkeségét is megtaposta azzal, hogy nem jött el. Szorosabban markolta a csokrát, és még egyszer az oltárra nézett, mielőtt felállt, és kirohant a teremből, figyelmen kívül hagyva szülei kiáltásait. Könnyek gördültek le az arcán, ahogy alsó ajkát harapdálta. Nekiment egy férfinak, de az azonnal elkapta törékeny testét, mielőtt a földre esett volna, a kezei a karcsú dereka köré fonódtak, és szorosan magához húzta, amíg csak pár centi volt köztük. Lassan a férfira nézett, aki olyan férfinak tűnt, akit mindig is elképzelt, hogy feleségül vesz, akiről gyakran olvasott regényekben. Mogyoróbarna szemei a tiszta lelkébe hatoltak, miközben mindenki elképedt a teremben ennek a férfinak a láttán… nem, egy angyalnak, mert hogyan lehet egy férfi ilyen gyönyörű? Nem létezik, hogy ez a férfi a férje, arra a következtetésre jutott, hogy valószínűleg a férje testvére, mivel egy kopottas kinézetű férfira számított. – Sajnálom, uram – kért azonnal bocsánatot, és pánikba esve hátrált el tőle, összekulcsolva a kezét. Nem szabadna egy másik férfi karjaiban látni az esküvője napján, még akkor sem, ha a vőlegénye egy semmirekellő, amiért nem jött el. – Lehetséges, hogy elhitted a pletykákat? – kérdezte. – M-mire gondol? – kérdezte Amélia zavartan, miközben rá bámult. – N-nagyon sajnálom – kért ismét bocsánatot. – Mi késztethetné a jövőbeli feleségemet arra, hogy bocsánatot kérjen? – mosoly terült el az ajkán.