Nem tudom, mi késztet arra, hogy felnézzek a papírjaim közül, a limuzin esőverte ablakán át. Tegnap óta valami viszket a lapockáim között. Valami szúrós a keményített inggallérom alatt. Ha hinnék a hülyeségnek, akár azt is gondolhatnám, hogy ez egy előérzet. Amióta tegnap az az érzésem volt, hogy figyelnek, képtelen vagyok a munkára koncentrálni – és nem nézem jó szemmel az ilyen zavaró tényezőket. Végtére is, a munka az egyetlen, amire érdemes figyelni. Szóval amikor felnézek a bérelhető ingatlanokról szóló jelentésekről, amik az ölemben vannak, és meglátom a lányt, aki az esőben sétál, azt mondom magamnak, hogy ez nem az én kibaszott problémám. Engem is hagytak már az esőben. Szó szerint és átvitt értelemben is. Csak akkor van világvége, ha az ember hagyja. És én aztán nem engedtem meg magamnak az önsajnálatot. Bárki is ez az idegen, nem kellett volna elég hülyének lennie ahhoz, hogy elfelejtse az esernyőjét. Talán tanulni fog abból, hogy segítség nélkül rekedt ezen a hosszú útszakaszon. Az isten tudja, amikor én szembesültem ugyanezzel az akadállyal, úgy döntöttem, hogy megváltoztatom az életem. Úgy döntöttem, hogy soha többé nem maradok az esőben – és nem is maradtam. Harmincegy évesen én hagyom ott most az embereket. Figyelmen kívül hagyva a szúrást a mellkasomban – és minden igyekezetem ellenére, hogy figyelmen kívül hagyjam a lányt – előrehajolok a hátsó ülésen, hogy jobban megnézzem, ahogy elhaladunk mellette. "Állj meg." Ez a sofőrnek szóló parancs mélyről, egy érintetlen zugból tör elő belőlem. Ahogy ülök és bámulom az ablak túloldalán lévő látomást, a viszketés a lapockáim között elhalványul és teljesen megszűnik. Ez nem tetszik. Egyáltalán nem tetszik. Ki ez a... teremtmény? Bőrig ázott, vékony ruhája rátapadt a feszes, fiatal testére. Hosszú szőke haja a vállára, a nyakára és a homlokára van ragadva. És mosolyog. Nem veszem észre, hogy olyan közel kerültem az üveghez, amíg a lihegő lélegzetem be nem párásítja az ablakot, és el nem homályosítja a látásomat. Türelmetlenül káromkodva kinyitom a hátsó ajtót, és kilépek, begombolva a zakómat. Ezt általában megszokásból teszem, de ezúttal arra is szolgál, hogy elrejtsem az erekciómat. A kurva életbe. Nem emlékszem, mikor állt fel utoljára a farkam egy konkrét nőtől. Voltam már nőkkel, persze, de én jobban szeretem a saját öklöm hatékonyságát. Gyors és nem igényel semmilyen beszélgetést. Én csak szexelek vagy maszturbálok, hogy kielégítsem a testem szükségleteit. Nem élvezetből. Pláne nem szerelemből. Röviden, megdöbbenve tapasztalom, hogy fájdalmasan éhezem erre a lányra másodpercek alatt. A zakóm egyre jobban átázik, miközben próbálom megkülönböztetni a mellbimbóinak a színét a vékony ruhán keresztül. Egy belső paranccsal, hogy összeszedjem magam, visszanyúlok a limuzinba az esernyőmért, kinyitom, és odasétálok a víztől átázott szőkéhez. Közelebb érve undorral tölt el egy szokatlan együttérzési hullám. A lány nem lehet több tizennyolcnál. Ki a pokol hagyta ilyen kiszolgáltatottan itt, ebben a semmiben? Mert istenem, mennyire kiszolgáltatott. Ha valaki rosszabb szándékkal hajtana el mellette, komoly veszélyben lenne ez a gyönyörű, törékeny kis valami. Így sem vagyok biztos benne, hogy biztonságban van tőlem. Közelről még forróbban éget a vonzalom. Egyszerűen angyali. Soha nem láttam még ilyen buja szájat, bőrt, ami egy férfi kezéért könyörög. Mellek, amik egy gyengébb férfi agyát leégetnék. Tág zöld szemek. Egy szexuális fantázia, és mégis, az ártatlansága szinte... tiltottá teszi egy ilyen gazember számára, mint én. Túl édes ahhoz, hogy beszennyezzem. Hirtelen nehezen nyeldekelek. "Mi a kurva anyádat csinálsz itt az esőben?" – mordulok rá, sokkal hangosabban, mint szándékoztam. A mosolya elhalványul. Pislog. "S-sétálok, uram." Uram. Ez a szó átjárja a testemet, érzéki pusztítást hagyva maga után. "Sétálsz. Honnan?" "Hazafelé. Csak sétálni mentem. Nem tudtam, hogy esni fog, de..." Felnéz az égre, és a nap éppen abban a pillanatban bújik elő a felhők közül, fénybe borítva az arcát. "Nem bánom. Az esőtől nem kell félni. Ez csak azt jelenti, hogy az angyalok egy szomorú filmet néznek." "A másik angyalok, gondolod?" Krisztusom, nem akartam ezt hangosan kimondani. A vér, ami elhagyta az agyamat és a lágyékomba költözött, nyilvánvalóan szellemileg is befolyásol. Ez majdnem bók volt, és én nem osztogatok ilyeneket. Ha kedves dolgokat mondok az embereknek, akkor azok ott akarnak maradni, engem pedig nem érdekel a társaság. A magány az általam preferált állapot. "Gondolom, azt hiszed, fel fogom ajánlani az esernyőmet? Nem fogom. Mindig fel kell készülni egy viharra." A lány bólint. "Most az időjárásról beszél?" – suttogja. "Vagy... megtanulta ezt a leckét az életben?" Milyen... furcsa, hogy ő van egy átlátszó ruhában, mégis én érzem itt magam teljesen leleplezve. Van benne valami, ami miatt úgy érzem, mintha lelepleznének. Mintha átlátna rajtam. Talán tényleg az égből pottyant ide? "Mindkettőről" – motyogom, végre válaszolva a kérdésére. "Mindig ilyen személyes kérdéseket teszel fel idegeneknek?" Megfontolja. "Nem igazán találkozom sok idegennel." "Nyilvánvalóan nem" – csattanok fel. "Nem ismered fel a veszélyt, amit jelentenek, amikor egyedül sétálgatsz ebben..." Végighúzom az ujjamat a ruhája rövid szegélyén. "Darab rongyban." Amikor visszarántom a figyelmemet a krémes combjairól, meglepve látom, hogy a szeme összeszűkült, és gyorsan veszi a levegőt. Biztosan nem azért, mert megérintettem a ruháját...? "Ó, nem tudom" – motyogja. "Nem minden idegen lenne rossz, aki elhajtana mellettem. Valaki lehetne egy kedves férfi, aki megosztja velem az esernyőjét." "Nem osztom meg a—" Megdöbbenve pillantok fel, és látom, hogy most én takarom az esernyőmmel a fejét. Mindkettőnket alá helyezve. Túlságosan közel a nyugalmamhoz. Friss alma illata van. A lány kuncog a döbbenetemen, amit nem sikerült elrejtenem. "Nem mondom el senkinek, hogy puhány vagy. Ne aggódj." A biztonságról oktatom, de a csavar, amit a mellkasomban okoz, kétszer olyan veszélyes. Ez a találkozás lehet, hogy semmi számára, de ez a legtöbb, amit bárkivel is beszélgettem a munkatársaimon kívül évek óta. Nem engedem, hogy bárki is közel kerüljön. Nem szeretem az embereket. Lusták, álnokok, opportunisták, önzők. A valódi énjük mindig a végén mutatkozik meg. Ezért nem érzek egy csepp megbánást sem, amikor kilakoltatom a bérlőimet. Senki sem igazán jó vagy méltó az együttérzésre. Arról nem is beszélve, hogy én is a gödör alján voltam, anélkül, hogy két fillérem lett volna, és felépítettem egy milliárdos ingatlanbirodalmat. Ha nem tudnak összekaparni ezer dollárt a bérleti díjra, akkor sírhatnak nekem egy folyót. Az a tény, hogy ez a kislány áttört a védelmemen, nem tetszik. Nem szeretem, ha a közönyömet kihívás éri. Különösen nem tetszik az a csipetnyi elégedettség, amit akkor éreztem, amikor kedvesnek nevezett. Nem vagyok az. Valamiért kurvára azt akarom, hogy tudja.