Sabrina Scott még a szürkület beállta előtt kilépett a börtön kapuján. Egyetlen napra helyezték szabadlábra, óvadék ellenében. Egy papírfecnit szorongatott a kezében, melyen egy cím állt. A börtön bejáratánál buszra szállt, és a hegyoldalban álló, ódon kastélyhoz zötykölődött fel, már majdnem teljesen sötét volt. A portás szótlanul bevezette egy hálószobába. A szoba éjfekete volt, a levegőben pedig émelyítő, szúrós vérszag terjengett, alig kapott levegőt. Mielőtt a szeme megszokhatta volna a sötétséget, két erős kar ragadta meg, és egy férfi szorításába került. Forró lehelet suhintott a fülébe. – Tehát te vagy az, akit a halálom előtt küldtek, hogy szórakozzak veled… egy kurva? – Egy… kurva? Sabrina arcán patakokban folytak a könnyek. Hirtelen félelem fogta el, a hangja remegett. – Te… meg fogsz halni? – Igen! Megbántad, hogy elvállaltad ezt a munkát? – A férfi halványan gúnyos mosollyal felelt. – Nem bántam meg – mondta Sabrina kétségbeesetten. Nem engedhette meg magának a megbánást, hiszen az édesanyja várta, hogy megmentse. Bár a sötétben nem láthatta a férfi arcát, érezte, hogy valójában nem haldoklik. Pár órával később a férfi végre elaludt. – Vajon meghalt? Sabrinának nem volt ideje félni, azonnal elmenekült a kastélyból. Ekkor szakadt le az ég, és zuhogni kezdett az eső. Futott az esőben a Lynn-ház felé. Éjjel tizenegy óra volt, a Lynn-ház kapuja zárva. A házból kiszűrődő zajokból ítélve azonban valami nagy ünneplés zajlott odabent. – Nyissátok ki az ajtót! Gyorsan, nyissátok ki az ajtót, adjátok ide a pénzt! Meg kell mentenem az anyámat… Nyissátok ki az ajtót! Nyissátok ki az ajtót! Az ajtó zárva maradt. Már alig látott a víztől, és a lábai is remegtek a hidegtől, hiszen hosszú perceket töltött a buszmegállóban az esőben, mielőtt futásnak eredt a Lynn-ház felé. Összeszedte minden erejét, és újra dörömbölni kezdett a kapun. – Nyissátok ki az ajtót! Nyissátok ki az ajtót! Adjátok ide gyorsan a pénzt, meg kell mentenem az anyámat… Bumm! Az ajtó végre kinyílt, és Sabrina kétségbeesett tekintetében reménysugár csillant. Aki kinyitotta, undorral és megvetéssel nézett rá. Sabrina tudta, hogy most egy koldusnál is rosszabbul néz ki. De most nem számított a látszat. Közelebb lépett, és könyörgő tekintettel nézett a másik szemébe. – Megtettem, amit kértél, add ide a pénzt! Az anyám élete nem várhat tovább, kérlek… – Az édesanyád meghalt, nincs szükséged a pénzre. – A férfi egy fekete keretes képet hajított az esőbe, majd könyörtelenül becsapta az ajtót. – Mi? – Sabrina dermedten állt a szakadó esőben. Hosszú másodpercek teltek el, mielőtt fájdalmas sikoly tört ki belőle. – Anya! – Anya… elkéstem, igaz? Nem tudtam megmenteni, ugye? Meghalt az anyám… meghalt az anyám… – Sabrina magához szorította édesanyja arcképét, összekuporodott az esőben, és magában motyogott. Aztán felállt, és őrültként dörömbölni kezdett a kapun. – Hazugok! Megtettem, amit ígértem, de nem mentettétek meg az anyámat! Adjátok vissza az anyámat! Hazugok! Bárcsak mind szörnyű halált halnátok… Hazugok! Hazugok! Hazugok! Kívánom, hogy az egész családotok szörnyű halállal lakoljon! Sabrina összeesett a Lynn-ház előtt, a sok sírástól elájult. Három nap múlva tért magához, ismét a börtönben. Magas lázzal vitték a gyengélkedőre, de három nap alatt lement a láza, és visszakerült a zárkába. Néhány női rab azonnal körbevette. – Azt hittem, a szabadulója után lelépett, erre három nap múlva visszahozták? – Azt hallottam, egy éjszakára kölcsönadták, hogy szórakozzanak vele. A nagydarab bandavezér megragadta Sabrina haját, és gonosz nevetés tört ki belőle. – Milyen jó dolga volt ennek a nőnek! Majd én megmutatom neki, mi jár ezért! Sabrina még a szemét sem rebbentette. Hadd verjék agyon. Ha meghal, legalább újra találkozhat az édesanyjával. Ahogy a nők elkezdték letépni róla a ruhát, szigorú hang hallatszott a folyosóról. – Mit csináltok? A bandavezér azonnal hamis mosolyt erőltetett az arcára. – Sabrina beteg, csak aggódunk érte. Az őr nem válaszolt, csak Sabrina rabkódját kiáltotta. – 036, kifelé! Sabrina szó nélkül kiment, és közönyösen megkérdezte: – Most mit csináltam? – Felmentették. – közölte az őr ridegen. – Mi? – Sabrina azt hitte, hallucinál. Csak akkor fogta fel, hogy ez a valóság, amikor kilépett a börtön kapuján. Örömkönnyekkel küszködve suttogta: – Anya! Nem tudtalak megmenteni, de megbocsátasz nekem? Hamarosan találkozunk. Hol temettek el…? – Miss Scott? – hallatszott egy hideg férfihang, és egy öltönyös férfi állt elé. Mögötte egy fekete autó parkolt, melynek hátsó ülésén egy napszemüveges férfi ült. Bólintott. – Igen, én vagyok az. Te… A férfi nem válaszolt, hanem a kocsihoz fordult, és udvariasan szólt a napszemüveges férfinak. – Fiatalúr, ő az. – Hozd ide! – utasított a férfi. A még mindig zavarodott Sabrinát betuszkolták a kocsiba, és a napszemüveges férfi mellé ültették. Azonnal érezte, hogy hideg, gyilkos aura árad belőle. Sabrina úgy érezte, az élete a kezében van. – Sebastian Ford vagyok. – mutatkozott be a férfi jéghidegen. Sabrina akaratlanul is megremegett, és halkan megkérdezte: – Nem mentettek fel… hanem a halálos ítéletemet fogom megkapni, igaz? – Házassági anyakönyvi kivonatot megyünk intézni! – Sebastian undorodva fordította el a fejét. Sabrinának hirtelen ismerősnek tűnt a hangja. Olyan volt, mint a férfié, aki azon az éjszakán meghalt. De az a férfi halott. – Mit mondtál? – Azt hitte, rosszul hallotta.