Isabella – Mit akarsz elrejteni? – Mély, rekedtes hangja visszhangzott a szobában, ahogy felém közeledett, minden lépése megfontolt volt, és a gerincem mentén futott végig a hideg. – Láttam már a tested szinte minden centiméterét. Kifinomult – motyogta, tekintete nyugtalanító intenzitással végigpásztázott rajtam, kiszolgáltatottnak és sebezhetőnek éreztem magam. Látta a testem minden centiméterét. Miről beszél ez a mániákus? – Menj ki! – kiáltottam, hangom enyhén remegett a félelem és a frusztráció keverékétől, de őt ez nem hatotta meg, arckifejezése üres és közönyös maradt. – Ha most nem mész ki, sikítani fogok! – fenyegetőztem, a szavak kétségbeesetten hagyták el a számat, hogy valamilyen módon irányítsam a helyzetet. De még mindig nem mutatott visszavonulási jeleket, lazán leült egy közeli székre, és idegesítő lazasággal keresztbe tette a lábát. – Csak rajta, sikíts – gúnyolódott, hangja könnyed és gúnyos volt, laza testtartása éles ellentétben állt az általam érzett szorongással. – Hívom a biztonságiakat – erősködtem, szívem hevesen vert, miközben igyekeztem összeszedni a bátorságomat, hogy kiálljak magamért. – Ne vesztegesd az idődet, drágám. Nem tűnt fel, hogyan jutottam be a szobádba? Lefizettem a biztonságiakat, és a telefon a szobádban kívül van, úgyhogy nem tudod hívni a recepciót – fedte fel, szavai hidegrázást okoztak, ahogy a helyzet súlya tudatosult bennem. Tágra nyílt szemmel és remegve néztem vissza rá, elmémben pánikba esett gondolatok kavarogtak. – Mit csináltál?! – kiáltottam, hangom elárulta a bennem kavargó félelmet. Lassan a darabok a helyükre kerültek, a felismerés émelyítő tisztasággal hasított belém. Ha ő volt a tegnap esti férfi, hogyan talált rám itt? – Te vagy az, aki egész nap üldözött? – suttogtam, hangom alig hallható volt. – Én? – válaszolta könnyedén, keresztbe tett lábait kioldva felém közeledett olyan könnyed eleganciával, ami hidegrázást okozott. Minden lépése megfontolt, mértékletes volt, mint egy ragadozó, aki közeledik a zsákmányához. – Te vagy a tegnap esti férfi – tettem hozzá, a puzzle darabjai ijesztő tisztasággal a helyükre kerültek. – Helyes – erősítette meg egy finom bólintással, tekintete rendíthetetlen volt, ahogy csökkentette a köztünk lévő távolságot. Megfigyelt, megtalált, és most csapdába estem vele ebben a szobában. Mit tervez velem? Tekintetem az ajtó felé siklott, szívem hevesen vert a mellkasomban, miközben kétségbeesetten próbáltam elmenekülni. De mielőtt odaérhettem volna, erős karja előre lendült, megragadott és a helyemen tartott. Küzdöttem a szorítása ellen, öklöm a mellkasához verve, hiábavalóan próbáltam kiszabadulni. De olyan volt, mintha egy téglafalat próbálnék elmozdítani; meg sem mozdult. Egy gyors mozdulattal a fotelbe lökött, a párnákra kényszerítve. Kimerültség öntött el, vállam megereszkedett, ahogy felnéztem rá, mellkasom a megerőltetéstől és a félelemtől emelkedett, és egyszerűen nem tudtam levenni a tekintetem sötét, átható szemeiről. A félelemnek kellett volna eluralkodnia rajtam, hiszen egy teljesen idegen ember tornyosult fölém a legkiszolgáltatottabb állapotomban, mégis valami megmagyarázhatatlan ismerősség érzése öntött el a jelenlétében. – Mindig az a legelső ösztönöd, hogy elmenekülj? Miattad csinálom ezt, amióta találkoztunk – motyogta, hangja halk, kísérteties suttogás volt. – Sajnálom, bármit is tettem tegnap este, részeg voltam. Kérlek, engedj el. – Nem! – dörgött meg hirtelen, hangja úgy hasított a levegőbe, mint egy penge, szemeiben hirtelen olyan intenzitás lobbant fel, ami váratlanul ért. Egy pillanat alatt megváltozott a viselkedése, a nyugodtból birtoklóvá alakult, tekintete nyugtalanító vadsággal hatolt át rajtam. – Nem tehetem – suttogta rekedtes hangon, szemei sötétebb árnyalatúvá váltak. Gombóc képződött a torkomban, ahogy arca veszélyesen közel került az enyémhez. – Tényleg mennem kell – sikerült kinyögnöm, könyörgő tekintettel nézve a szemébe. Egyértelmű volt, hogy a kegyeinek vagyok kitéve. – Nem mehetsz csak úgy el – motyogta enyhe homlokráncolással. – Nem emlékszel, mit tettél tegnap este, ugye? – kérdezte, szavai nehéz súlyként lógtak a levegőben, kétségek árnyékát vetve az amúgy is zaklatott elmémre. Tanácstalanul megrázva a fejem, suttogtam: – Miről beszélsz? – Nézd, bármit is tettem, őszintén sajnálom. Beletörődő sóhajjal hátralépet, keze ügyesen kibontotta a zakója gombjait, mielőtt gyakorlott könnyedséggel a földre dobta volna. – Mit csinálsz? – motyogtam zavartan. De még nem végzett. Rémülten néztem, ahogy elkezdte kigombolni az ingét, levetkőzött előttem! Felugrottam a lábamra. – Te őrült! – sikítottam. – Miért vetkőzöl? – kérdeztem. De figyelmen kívül hagyott, tekintete rám szegeződött, miközben kigombolta az ingujjat. Azonnal eltakaratam a szemem a tenyeremmel, és nem voltam hajlandó többet látni. Hamarosan ruhák suhogását hallottam, és el tudtam képzelni, hogy teljesen levetkőzött. Nem akartam látni. Mi baj van ezzel az emberrel? Először megfigyelt, most pedig előttem vetkőzik?! Mit szedett be? – Nyisd ki a szemed – parancsolta mély, tekintélyes hangon, felém lépve, jelenléte úgy tornyosult fölém, mint egy fullasztó árnyék. Hátráltam, amíg a hátam koppanással neki nem ütközött a falnak, éreztem a forró leheletét, közvetlenül előttem volt. Most csapdába estem közte és a fal között. – Azt mondtam, nyisd ki a szemed – motyogta, hangja bosszúsággal volt átszőve, miközben gyengéden lehúzta az ujjaimat az arcomról, érintése határozott, mégis furcsán gyengéd volt. Becsuktam a szemem, továbbra sem voltam hajlandó kinyitni őket. – Nézz – motyogta sóhajtva, türelmetlenkedve, látva, hogy a szemeim még mindig zárva vannak. Kellettlenül engedelmeskedtem, kinyitottam a szemem, szívem hevesen vert a mellkasomban, miközben a legrosszabbra készültem. Lassan a tekintetem a lábától felfelé siklott. Egy apró lélegzet hagyta el a számat, ahogy felfogtam a látványt, megkönnyebbülés öntött el, amikor rájöttem, hogy nincs teljesen meztelen, csak az ingét vette le. A csupasz mellkasát bámultam. Megfelelően kidolgozott hasizma és széles válla volt. Be kellett vallanom, meglehetősen vonzó volt. A tekintetem lassan végigpásztázott a testén. De aztán a szemem megakadt valamin a mellkasához közel, közvetlenül a nyaka alatt – egy jelölésen, furcsán ismerős, mégis megmagyarázhatatlanul jelentőségteljes. Feszítettem a szemem, miközben megpróbáltam értelmezni az előttem lévő titokzatos jelet. – Látod? – mutatott rá, hangja olyan sebezhetőséggel volt átszőve, ami váratlanul ért, tekintete az enyémben keresett valami megértést. A tenyerem még mindig az ő nagyobbjai közé szorítva. A homlokomon lévő ráncok elmélyültek, ahogy ismét a szemébe néztem, szemei meglágyultak. – Megjelöltél – jelentette ki, szavai nehéz súlyként lógtak a levegőben.