*Sephie* Másnap reggel jóval az ébresztőm előtt felébredtem, és úgy éreztem, mintha a torkom lángokban állna. Nyújtózkodtam, amit azonnal megbántam, mert az egész testem olyan volt, mintha egy nagyon nagy jármű áthajtott volna rajtam. Többször is. – Nos, ez szívás volt – mondtam hangosan magamnak. Azonnal megbántam, hogy megszólaltam, mert elkezdtem kontrollálhatatlanul köhögni. Sikerült abbahagynom a köhögést, és kikecmeregtem az ágyból. *Nincs több külső gondolat, Sephie. Csak belső gondolatok.* A telefonom csörögni kezdett, miközben épp kijöttem a fürdőszobából. Megnéztem a hívóazonosítót. Mr. Turner volt a folyosó túlsó végéről. Azonnal felvettem a telefont. – Szia, Mr. Turner, minden rendben? – kérdeztem félig suttogva, remélve, hogy nem idézek elő újabb köhögési rohamot. – Jó reggelt, Miss Sephie. Figyeljen, nem akarom Önt riasztani, de egy nagyon nagy ember állt az ajtaja előtt ma reggel, amikor elindultam dolgozni. Megkérdeztem tőle, hogy mi dolga van ott, és azt mondta, hogy azzal bízták meg, hogy őrizzen engem, de mást nem mondott. – Nos, ez furcsa – mondtam, és belemartam az alsó ajkamba. Próbáltam kitalálni, hogy miért „bíztak volna meg” valakit velem. Reflexszerűen a nyakamhoz nyúltam. – Mr. Turner, ez az ember akkora volt, mint egy ház, fekete hajjal, katonásan rövidre nyírva és szakállal? Kuncogott, és azt mondta: – Ez találó leírás róla, igen. Ismeri őt? – Azt hiszem, van egy elképzelésem. Minden rendben, Mr. Turner. Ő az egyik jófiú. Legalábbis azt hiszem. – Rendben, Miss Sephie, ha Ön így gondolja. Ha bármire szüksége van, azonnal hívjon. A régi haverom fiának, aki a rendőrségen van, a gyorshívóján vagyok. Rögtön ideküldöm, ha szüksége van rá. – Köszönöm, Mr. Turner. Nagyon hálás vagyok érte, de remélhetőleg nem lesz rá szükség. Megígérem, hogy hívni fogom, ha nem az, akinek gondolom. Elköszöntünk egymástól, és kimentem az erkélyajtóhoz. Kitekintettem, és észrevettem a fekete SUV-ot, amely ismét a parkolóban állt, néhány parkolóhellyel az autóm mellett. Az ablakok olyan sötétre voltak fóliázva, hogy csak egy hatalmas kezet láttam a kormányon pihenni. Olyan halkan, ahogy csak tudtam, kimentem a bejárati ajtóhoz, és kinéztem a kukucskálón. Nem láttam az egészet, de egy ilyen testalkatot nem lehet összetéveszteni. Az egyik testőr volt, aki előző este kiszolgáltatta Anthony karmáját. Kinyitottam az ajtót. Megfordult, ahogy mondtam: – Jó reggelt, uram. Hozhatok egy kávét? Melegen rám mosolygott. – Jó reggelt, Miss Sephie. Köszönöm, de jól vagyok. – Ne legyen mártír. Nem alhatott sokat, ha itt volt, amióta Mr. Turner a folyosó túlsó végéről elment. Várjon csak, metán van? Metán van, ugye? Így van ébren most? Ne hazudjon nekem. Lehet, hogy négyszer akkora, mint én, de tudok kungfuzni. Ezen hasba esett a nevetéstől. – Nem, kisasszony. Nincs rajtam metán. Még mind megvan a fogam – nézze? – mondta vastag orosz akcentusával, és megmutatta a fogait, bizonyítva, hogy tartózkodik a metántól. – Touché. De akkor is fáradtnak kell lennie. Gyerünk. Gyakorlatilag megmentette az életemet tegnap este. A legkevesebb, amit tehetek, hogy főzök egy csésze kávét. Meleg mosolya ismét elterült az arcán, és végigsimított a rövidre nyírt haján. – Persze, Miss Sephie. Az nagyszerű lenne – mondta. – A parkolóban lévő haverja is kér? Tudja, amíg itt vagyok, megkaphatnám a nevüket? A kávérendeléshez, természetesen. Kuncogott, és azt mondta: – Én Viktor vagyok. A srác a parkolóban Andrej. – Milyen nagyon orosz mindkettőjüktől. Kérem, Viktor, jöjjön be, amíg én kávét főzök. Furcsa, hogy az ajtóm előtt áll. Már így is elég pletykát adok a szomszédaimnak anélkül, hogy egy gigantikus orosz szobor állna az ajtóm előtt. Viktor újabb hasi nevetése engem is mosolyra fakasztott. Úgy nézett ki, mintha meg tudna ölni a gondolataival, de láttam, hogy Viktor szíve aranyból van. Bement a lakásomba, kissé idegesen, de úgy pásztázta a szobát, mint egy kötelességtudó őrző. Elfoglaltam magam a konyhában, először a vad, előzőleg átaludt hajamat feltűztem egy kontyba a fejem búbjára, majd nekiláttam a kávéfőzésnek. – Éhes, Viktor? Tudok reggelit is csinálni. Azt sem tudom, mennyi az idő most, de ebben a házban mindig szalonnaidő van. Andrej is bejöhet, vagy el kell vinnem neki a kávét? – Nem, kérem, Miss Sephie, erre nincs szükség. – Ööö, helló. Megmentette az életemet. A legkevesebb, amit tehetek. Ezt már megbeszéltük, Viktor. Ne vitatkozzon velem. Nem fog nyerni. Nevetett, és megrázta a fejét. Csak egy szót mondott: – Ryzhiy. Felvontam a szemöldökömet, fordításra várva. Kuncogott. – Vöröske – válaszolta. – Kurvára. Most hogy kéri a kávéját? Az ellenségei összetört csontjaival? Vagy anélkül? Ezúttal úgy megütötte a pultot, hogy nagyon nevetett. Hátra vetette a fejét, és kacagott. – Ön egy vicces nő, Miss Sephie. – Ez egy ajándék. Letettem elé egy kávéscsészét, tejjel és cukorral együtt, hogy úgy készítse el, ahogy szeretné. – Felhívja Andrejt, hogy jöjjön fel ide is? Vagy ki kell követnem a parkolóba, hogy kivigyem neki a kávét? – Fel fogom hívni. – Okos ember, Viktor. Okos ember – mondtam, és kacsintottam rá, majd nekiláttam a reggelihez szükséges serpenyők előkészítésének. Szinte pillanatok alatt dörömbölés hallatszott a bejárati ajtómon. Viktor azonnal felállt a konyhapultnál lévő bárszékről, ahol ült. A keze ösztönösen a csípőjénél lévő fegyveréhez nyúlt. A másik kezét felém emelte, jelezve, hogy maradjak ott, ahol vagyok, és legyek csendben. Egy pillanatig alig kaptam levegőt, azon tűnődve, hogy vajon valaki más van-e az ajtómnál, nem Andrej. Viktor kinézett a kukucskálón, és kinyitotta az ajtót, láthatóan megnyugodva, amikor az ajtó kinyílt, és feltárult a hasonló méretű társa. – Szia, Andrej – mondtam a konyhából, ahogy besétált a lakásomba. – Jó reggelt, Miss Sephie. Köszönöm a vendégszeretetét – mondta még vastagabb orosz akcentussal, mint Viktoré. – Semmiség. Ez a legkevesebb, amit tehetek. Nagyon kedvesek voltatok hozzám tegnap este – mondtam, miközben mindketten helyet foglaltak a konyhapultnál. Letettem egy kávéscsészét Andrej elé, és észrevettem, hogy mindketten… elpirulnak? Természetesen rögtön ráerősítettem. – Max elmondta, mit tettetek Anthonyval tegnap este. Kinyúltam, megragadtam Viktor és Andrej egyik kezét, és megszorítottam mindkettőt. – Köszönöm. Mindketten olyan vörösek lettek, mint a hajam. Rájuk mosolyogtam, és gyorsan megfordultam, hogy ne nevessek azon, hogy mennyire kipirult az arcuk. Azt gondolná az ember, hogy még soha nem érte őket nő.