Mikor is kezdődött az egész? Ó, igen... Abban az átkozott pillanatban, amikor igent mondtam a lánykérésére, és a barátnője lettem. Ha tudtam volna, hogy ez lesz a vége, sosem tettem volna meg. Egy újabb üres pohár a pulton csak tovább keseríti a gyomromat; eltompítja az idegeimet és ködössé teszi a fejemet. Intek a pultosnak, hogy hozzon még egyet abból a... mi is volt az? A pultra dőlve, karjaimon pihentetve fejemet lehunyom a szemem, és hagyom, hogy újra átéljem azokat az átkozott jeleneteket, amelyek ebbe a forgalmas New York-i bárba sodortak... egy olyan helyre, amely mindig tele van, függetlenül attól, hogy hétfő van-e. De a többiekkel ellentétben, akik szórakozni jöttek, én csak fuldoklom a csalódottságban, ami belülről emészt. Minden Eric miatt van... A szemétláda pasim miatt. Nos, ex-pasim... Meglepetésnek szántam... Annyira elfoglalt a munkájával, sikeres menedzserként, hogy mostanában alig volt időnk egymásra. Ezért döntöttem úgy, hogy átmegyek hozzá, megfőzöm a kedvenc ételét, és talán adok neki valami mást is. Megvettem az összes hozzávalót, és boldogan indultam a lakására... Persze tudhattam volna, hogy valami nincs rendben, amikor elfordítottam a pótkulcsot, és észrevettem a cipőit, valamint egy pár piros magassarkút hanyagul a földre dobva. Eric annyira... szervezett. Még ha siet is, akkor sem hagyja így szét a cipőit. De azoktól a piros tűsarkúktól hideg futott végig a gerincemen. Már tudtam, mi vár rám, mert én nem hordok magassarkút – pláne nem pirosat. A fejemben egy hang üvöltött, hogy tűnjek el onnan, csukjam be a szemem és forduljak vissza... De a makacsságom miatt a lábaim önálló életre keltek. A lépteim olyan némák voltak, hogy még én sem hallottam őket. Csak a szívem vadul kalapáló dobogását éreztem, ami már-már a torkomban lüktetett. És minden egyes lépéssel, ahogy közelebb értem a félig nyitott ajtóhoz, a zajok egyre hallhatóbbá váltak – csókok csattanása, a csípők tompa ütődése és a torkok mélyéről feltörő rekedtes nyögések. Az ajtó előtt állva meghallottam a barátom hangját egy olyan tónusban, amit még sosem hallottam tőle... a vágy hangja volt. – Annyira dögös vagy, uhh, lovagolj meg, kicsim. Abban a pillanatban a gyomrom görcsbe rándult. Éreztem, hogy a meggyőződésem megingott, és már fordulni készültem... de ekkor egy női nyögés visszhangzott a fülemben... – Élvezed? Senki sem csinálja olyan jól neked, mint én, ugye? A szívem megállt abban a másodpercben, de valahogy mégis képes voltam gyorsan kinyitni az ajtót, és a mozdulat zaja hangosabb volt, mint a szex hangjai. ... És megláttam őket. Meztelenül – teljesen meztelenül. Azonnal észrevettek; arcuk a végtelen meglepetés és zavarodottság torzgrimaszába rándult. De még mindig emlékszem, ahogy a vörös hajú nő, egy rendkívül ismerős vörös hajú nő a barátomon volt, és éppen lovagolta őt. Az átkozott legjobb barátnőm. Összeomlott a világom, ahogy a kezemben tartott hozzávalók is a földre hullottak. A nő visszahúzta a lepedőt, a férfi pedig megbotlott a ruháiban, miközben esetlenül rángatta fel az alsónadrágját. Még arra is emlékszem, hogy azt mondta: – Angel? Mit keresel itt? Rám nézett, majd Laurára, aggódó arckifejezéssel. Én csak pislogtam párat, a meglepetés, a horror és a kíváncsiság elegyével fogadva a látványt. Tudtam, hogy a szemem könnyben úszik, mert minden elhomályosult előttem. Szétnyitottam az ajkaimat, de nem jött ki hang a torkomon. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy négy év járás alatt mi sosem feküdtünk le egymással. És mégis, ott volt... a legjobb barátnőmmel. Talán sokkot kaptam, mert a tiltakozása ellenére szó nélkül távoztam. A lábaim ismét önállóan cselekedtek, és bár utánam jött a házon keresztül, még csak hátra sem néztem. Az ajtó, amit magam mögött becsaptam, olyan hangosan dörrent, hogy még most is visszhangzik a fejemben, ahogy itt állok, kiütve ebben a bárban, több alkohollal a szervezetemben, mint amennyit eddigi huszonhárom évem alatt összesen fogyasztottam. Kinyitom a szemem, és észreveszem, hogy az italom még mindig nem érkezett meg. Felemelem a fejem, és a pultosra nézek, aki éppen másfelé figyel. A tekintetem követi az övét, mintha mágnes vonzaná... És a zavarodottságom hamarosan meglepetésbe és rémületbe csap át, mert egy férfi sétál felém. Megdörzsölöm a szemem, remélve, hogy ez csak délibáb, az alkohol szülte illúzió. Nem az. Komoly arckifejezéssel áll meg előttem. Keresztezett karjain feszül a fehér ing, amely remekül áll enyhén barnított bőrén, és olyan szűknek tűnik a testén, hogy minden izmát kirajzolja, beleértve a kockás hasát is. – Hééé, felszedtél egy kicsit? – kérdezem elmosódott hangon. – Angelee. – A hangja határozottnak, kissé dühösnek tűnik. Küzdök, hogy levegyem a szemem a magas testéről, amelyet nem lenne szabad észrevennem... ó, egek, tényleg nem lenne szabad észrevennem. – Mit keres itt, Mr. Adams? – Enyhén előredöntöm a testem, és majdnem lefordulok a bárszékről. Szerencsére ott van, hogy falként szolgáljon, és melleimet a hasának döntöm, érezve, milyen kemény a teste... mint a szikla. Felemelem a tekintetem, és látom, hogy ő is engem néz... egyenesen a barna szemeimbe. Kezei a vállamon, szorosan tartanak, de az érintése gyengéd, még akkor is, ha éppen eltartja a testünket egymástól. – Ezt nekem kellene kérdeznem tőled. Mit keresel itt? – kérdezi, még mindig azzal a mély hangon, amely kellemes borzongást futtat végig a bőrömön. – Nos, azért jöttem, hogy megünnepeljem: szingli vagyok! – Vontok vállat, kiszabadítva magam a kezei közül, és melleimmel a pultra támaszkodom, így a dekoltázsom egy kicsit többet mutat. – Az a rohadék Eric lefeküdt Laurával; el tudod ezt hinni? Felhorkanok, a düh és a szomorúság keveredik elmosódott szavaimban. – Nem elég, hogy megcsal... tényleg muszáj volt a legjobb barátnőmmel tennie? Ismét rá emelem a tekintetem, és észreveszem, hogy a pillantása most megenyhült. – Miért néz rám így, Mr. Adams? – Mr. Adams? Miért vagy ilyen hivatalos? – A fejemhez emeli a kezét, és egy esetlen simogatással összekócolja barna hajamat. – Most nem a munkahelyen vagyunk. – Ó, tényleg... – Mosolygok rá. – Igaz... – Részeg vagy, Angel. Hazaviszlek... – Nem, nem akarok elmenni...! – motyogom, és újra felé hajolok, szorosan átkarolva a derekát. – Nem akarok egyedül lenni, Julian... Karjait a testem köré fonja, és az ölelése elég meleg ahhoz, hogy könnyeket csaljon a szemembe... Te jó ég, a gondoskodó érintése és a karomon végigfutó gyengéd kezei tényleg felébresztenek bennem valamit. Talán az ital teszi, vagy a törékenységem ebben a szörnyű helyzetben, de a karjaiban akarok maradni – ezért szorosabban ölelem, testemet az övéhez dörzsölve. ... Olyan érzéseket idéz fel, amelyeket már régen eltemettem. – Gyere, Angel. Megnézhetjük azokat a nyálas filmeket, amiket szeretsz. – Kezét újra végigcsúsztatja a hajamon, elhúzva azt csupasz vállaimról. – Jobb, mint a pia, ha összetört a szíved... – Nem tört össze a szívem, Julian... Dühös vagyok! – Gyorsan elhúzódom, kezeimmel görcsösen kapaszkodva az ingébe. – A legjobb barátnőmmel kúrt, de velem sosem feküdt le! – Angelee... – Szóhoz sem jut, körülnéz, észlelve, hogy a hangnemem felkelti a figyelmet. – Egy rohadék! – kiáltom, és nehézkesen felállok a székről, megbotolva a saját lábamban. – Gyűlölöm! Julian mélyet sóhajt, és átkarolja apró testemet, könnyedén megtartva egy kézzel. A másikkal előveszi a pénztárcáját, és néhány száz dollárost dob a pultra, bocsánatkérő mosolyt küldve a pincérnek. – A visszajárót megtarthatja. – Átkozott légy! – kiáltom, újra felidézve azt a kellemetlen jelenetet. – Megöllek, Eric! Megmérgezem azt a rohadt pitét! Julian kivonszol a bárból, miközben átkokat szórok az égre, mindet annak a rohadék Ericnek címezve. És éppen, amikor a torkom kezd megfájdulni, megállok és körülnézek, észrevéve, hogy valahogy Julian sportkocsija előtt állunk, a „kicsikéje” előtt – ahogy általában hívja. Egy fekete autó, amely még az éjszaka sötétjében is szikrázik a szemnek. – Vezethetem? – mutatok az autóra óriási mosollyal. – Viccelsz? – Keresztezi a karját, amivel ismét magára vonzza a tekintetemet... Mi bajom van egyáltalán? Julian... nem olyan valaki, akire így kellene néznem... Ő apám legjobb barátja! Mégis azon kapom magam, hogy enyhén megnedvesítem az ajkamat, és a testét bámulom, ami egyszerűen bűnre csábít. Az edzőteremben töltött órák határozottan megérték. És minden igyekezetem ellenére Julian észreveszi a reakciómat, és egy enyhe, pimasz mosoly jelenik meg az ajkán. Egyetlen szó nélkül kinyitja az autó ajtaját, és bemutat. – Gyerünk, Angelee. Panasz nélkül engedelmeskedem, felé fordulok, és azt látom, hogy fölém hajol, és áthúzza rajtam a biztonsági övet. Szemem egy pillanatig fogva tartja zöld tekintetét, majd az ajkára téved. Julian illata elárasztja az orromat – egy finom, férfias kölni, amely lángra lobbantja a testemet, az alhasamat... Összezárom a lábaimat, egymásnak feszítve a térdeimet, és elfordítom a fejem, hallgatva a fülemben búgó halk nevetést. – Oké, menjünk haza, kislány...