Pokol. A másnapossággal küzdeni maga a pokol. Nehezen nyitom ki a szemem, de borzalmas, vakító fényesség fogad. Felnyögök, és az oldalamra fordulok, hogy megszabaduljak a fejfájástól… Ám hirtelen belém hasít a felismerés, és azonnal tágra nyílt szemekkel pattanok fel, hogy felüljek az ágyon, MERT EZ NEM AZ ÉN SZOBÁM! Jaj, ne. Végigsimítok a fehér lepedőn, és újabb nyögés hagyja el a torkomat, miközben visszadőlök a matracra… A francba. Szorosan behunyt szemmel újra lepergetem magam előtt az éjszaka képeit. Bevásárlás a pitéhez. Átmentem Eric házához. Eric és Laura… meztelenül. Bánatomat alkoholba fojtottam. Találkozás Julian Adamsszel. Jaj! Végre értem, miért kötöttem ki Julian szobájában… De az összes ember közül, akivel összefuthattam, miért pont neki kellett lennie? Kikászálódom az ágyból, és a tükörbe pillantok. Észreveszem, hogy nemcsak a fekete smink kenődött el a szemem körül, és a hajam áll összevissza, miközben az arcomról lerí a másnaposság, hanem egy fehér inget viselek, ami sokkal nagyobb nálam, és a combom közepéig ér. – Remek, Angelee… – motyogom végül, teljesen figyelmen kívül hagyva a külsőmet uraló káoszt. Kilépek a szobából, hogy keressek, ki tudja, talán egy erős kávét… És ki tudja, Julian talán már bement a céghez, és nem kell szembenéznem ezzel az óriási megaláztatással… Aha, korán szóltam. Megtorpanok, és földbe gyökerezik a lábam, mert Julian ott van: a konyhaszigetnek dőlve áll, kezében egy csésze kávéval, kivillanó hasizmokkal… nagyon is kivillanókkal. Amikor zöld szeme megakad rajtam, épp lenyeli a kávéját, amitől megmozdul az ádámcsutkája. Leereszti a bögrét, és féloldalas mosolyra húzza a száját. – Jó reggelt, Angyal. Erőltetett mosolyt villantok, és közelebb lépek hozzá, átnyúlva a sziget felett, hogy elérjem a kávéskannát és egy csészét. De ettől az ártatlan mozdulattól az ingem veszélyesen felcsúszik, kivillantva a fenekem alját. Meg mernék esküdni rá, hogy látom, ahogy Julian azt bámulja, ahogy kinyújtózom, és a hasammal szinte a pultnak simulok… Elkapom a pillantását, ahogy a csípőmtől a combomig vándorol… De gyorsan elkapja a tekintetét, megköszörüli a torkát, és nagyot kortyol a keserű kávéba. A pillantása furcsa érzést kelt bennem, még ha nem is szándékosan tette. Amikor végre elérem a kannát, és tölteni kezdek, a halántékomat masszírozom, miközben a megfelelő adag koffein a csészébe kerül. Még megpróbálok újra előrehajolni, hogy visszategyem a kannát a helyére, de Julian kiveszi a kezemből, és elképesztő könnyedséggel helyezi vissza. Meglepődve pislogok, és őszinte csodálattal mondom: – Milyen csodás karok! Julian gúnyosan elmosolyodik. – Megdolgozom értük. – Ó, látom az eredményt… – Megszorítom az izmát, érzékelve, milyen kemény, és huncutul elmosolyodom. – Tényleg felszedtél pár kilót? – Hah, szóval emlékszel arra a súlyos sértésre? – Julian felvonja a szemöldökét. – Hé, ne legyél ilyen, ez bók volt! – A kezemmel a hasizmára csúszok, finoman megkarcolva a kockákat. – Csak így tovább; én támogatlak. Julian ismét megköszörüli a torkát; valószínűleg borzongás futott át rajta a körmeim miatt. Aztán pimasz hangon hozzáteszi: – Bejön a testem, mi? – Kellemes látvány, az egyszer biztos. – Pajkos mosoly jelenik meg az ajkamon, és vállat vonva emelem a számhoz a csészét. – Értem én, miért vagy olyan sikeres a nőknél. A tarkóját vakarja, én pedig nem fordítok különösebb figyelmet bosszús arckifejezésére, ahogy elfordulok, és a kanapé felé sétálok… Csak azt hallom, hogy mélyet sóhajt. – Egyébként te öltöztettél át? – kérdezem, miközben ledobom magam a kanapéra, és belekortyolok a kávémba. – Jól áll nekem az inged. Fel kéne vennem ezt a stílust? – Roppant vicces. Összehánytad a ruháidat, és nem engedtem volna a tiszta ágyam közelébe úgy. – Fintorog, valószínűleg azért, mert gyorsan össze kellett szednie a ruháimat, hogy a mosógépbe dobja őket. – Egyébként szívesen. – Miért kéne megköszönnöm? – Visszanézek rá a vállam felett, át a kanapén. – Felhívták a vészhelyzeti kapcsolattartódat, mert nem akartak egy részeg lányt egyedül hagyni. A céged volt megadva, de apád nincs itt… Elfelejtetted, hogy üzleti úton van? Nekem kellett mennem helyette… – Rám mutat. – És ezért hálásnak kéne lenned. – Ilyen sokáig dolgoztál? Azt hittem, az éjszakáidat nőknek tartod fenn. Julian gúnyosan elmosolyodik, és leteszi az üres bögrét a pultra. – Gondolod, hogy érted mentem volna, ha épp egy nővel vagyok? – Szerintem igen. – Iszom egyet a kávéból, élvezve az erős ízt; tökéletes gyógyír erre az átkozott másnaposságra… Aztán összerezzenek, mert Julian hirtelen túl közel van: karjai a kanapén, a vállam körül, és a fülembe suttog: – Milyen pimasz kislány… Hideg fut végig a gerincemen, libabőrössé téve a bőrömet. – Menj, készülődj. Dolgoznunk kell – mondja rekedt hangon. – És nem, nem adok szabadnapot csak azért, mert másnapos vagy. Morgok egyet, és egy húzásra megiszom a maradék kávét, majd gyorsan felkelek, hogy kiszabaduljak a közelségéből… Mi ez az érzés… ez a kis bizsergés a gyomromban? A közelsége csak felerősíti. – Már itt sem vagyok! – mondom, és gyorsan elhagyom a lakást, mert a bentmaradás igazán mérgező hatással van a szívemre. Az üres folyosón végre teleszívom a tüdőmet levegővel, majd kifújom. Pár apró lépés, és máris a saját lakásom ajtaja előtt állok… Mert persze nem elég, hogy Julian apám legjobb barátja és a főnököm – még a szomszédunk is. Ahogy végre beérek az otthonomba, rájövök, hogy nincs nálam a telefonom. A kétségbeesés egyre növekvő érzése lesz úrrá a mellkasomon… De amikor a kanapéra téved a tekintetem, megpillantom rajta a táskámat – biztos vagyok benne, hogy ez volt nálam tegnap este. Bizonytalanul a kanapéhoz lépek, és kiveszem a telefont, ami valóban benne lapult. Fáj a fejem, és az emlékek elkezdenek visszatérni… Emlékszem, hogy Julian itt akart hagyni, de amikor kinyitotta a lakást és betuszkolt, belekapaszkodtam, és kértem, hogy vigyen át magához… Te jó ég. Lángol az arcom, és tudom, hogy elvörösödtem. A kezemet az ingére tettem, éreztem a melegét, és most már arra is emlékszem, hogyan fogta a derekamat. A szorítása olyan határozott volt, olyan erős… Már a gondolattól is borzongás fut át a testemen. Hah, tényleg nem kéne így reagálnom apám legjobb barátjára, de… Annyira dögös… Hirtelen újabb emlékek törnek elő. Emlékszem, ahogy a nyaka fölé hajoltam, hogy belélegezzem férfias kölnijének illatát, és… Jaj, ne… megnyaltam Julian nyakát! Egy nyögés szakad fel a torkomból, és szorosan behunyom a szemem, miközben a fejemhez kapom a kezem – ANGELEE, MIT TETTÉL? Gyorsan a fürdőszobába sietek, és bezárkózom, az ajtónak dőlve. Iszonyatosan szégyellem magam. Mély levegőt veszek, és próbálom elfelejteni ezt a katasztrófát… De aztán ránézek szánalmas tükörképemre, és remek, úgy nézek ki, mint egy igazi roncs. Jobb lesz lezuhanyozni. Ahogy lassan kigombolom az ingét, részeg énem újabb emlékei térnek vissza… És amikor teljesen szétnyitom, önkéntelenül is visszatartom a lélegzetem. A tükörből látom, hogy a tervem tényleg az volt, hogy Eric kedvében járjak, mivel a legjobb szexi fehérneműmet választottam. A csipkés, fehér melltartó olyan vékony és átlátszó, hogy a mellbimbóim átütnek rajta, és a bugyi is sokat láttatni enged az alhasamból, épp csak a csiklómat takarja el, mint egy kicsomagolásra váró ajándékot. Elfojtok egy kuncogást, elképzelve Julian reakcióját, ha így látna… Valahogy ez a gondolat izgalomba hoz, bizsergést keltve a gyomromban, és nedvesedni kezdek odalent. – Jaj ne, ez veszélyes… – gondolom, miközben erősen összeszorítom a combjaimat, és vad ötletek cikáznak a fejemben.