**Violet** Arca dühös tekintetről gúnyos mosolyra váltott, majd vissza dühösre, ahogy ott tornyosult előttem a Likán Herceg. Úgy éreztem, nem kapok levegőt, bár nem tudtam, hogy a teljes megalázottságtól, amiért besétáltam a férfimosdóba, vagy a fenyegető jelenlététől, ahogy fölém magasodott. Magas volt, koromfekete hajjal, amely tökéletesen keretezte markáns arcát. Szeme majdnem olyan sötét volt, mint a haja; gyönyörű és félelmetes. Tekintetem az ajkára tévedt, amelyet szorosan összezárt, mintha visszatartana egy megjegyzést, vagy talán egy nevetést. – Eltévedtél, négyszemű? – kérdezte, ugyanazon a gúnyneven szólítva, mint korábban. Hangja mély és halk volt. Még mindig le voltam fagyva, csak bámultam fel rá, képtelenül arra, hogy bármilyen szó elhagyja a számat. Ez megalázó volt. – É-én... azt hiszem, hibáztam – hebegtem. Kylan felhorkant. – Azt hiszed? Vagy tudod? Mert nekem elég nyilvánvalónak tűnik. Ennyi volt. Nem fogok vitatkozni ezzel a sráccal. Megforgattam a szemem, próbálva távozni, de elállta az utamat, a kezeimet a mögöttem lévő falnak csapva. Csapdába estem a teste és a fal között, és esze ágában sem volt elengedni. – Ez egyértelműen a férfimosdó – mondta, fejét oldalra billentve. – Vagy csak ürügyet kerestél, hogy láss? Te is a zaklatóim egyike vagy? Zaklatók? Éreztem, hogy az arcom vörösbe borul. – Nem, dehogyis. Nem vettem észre... – Persze, hogy nem – vágott közbe. – Minek neked az a szemüveg, ha semmit sem javít azon a rossz látásodon? Ökölbe szorítottam a kezem, szégyenérzetem frusztrációba csapott át. A szemüveg érzékeny téma volt számomra, különösen mivel nem a látásom miatt viseltem. Most átlépett egy határt. – Azt mondtam, hiba volt, most pedig engedj el! Másodszor is megpróbáltam elmenni mellette, de visszalökött, megállítva a folyamatban, miközben az álla finoman megremegett a dühtől. – Négyszemű... – Van nevem. – Akkor mi az? – követelte. – Violet – válaszoltam, hangosan és érthetően. – Négyszemű – jelent meg egy gúnyos mosoly az arcán, ahogy megtagadta, hogy kimondja a nevemet. – Biztos vagyok benne, hogy tudod, ki vagyok, és ahonnan én jövök, senki nem emeli fel a hangját velem szemben. – Vicces. Ahonnan én jövök, ott velem szemben sem emeli fel senki a hangját – vágtam vissza. Ezeknek a szavaknak egy Likán Herceg szájából meg kellett volna rémíteniük, és meg is tettek... de nem hagytam, hogy ezúttal ő nyerjen. Otthon senki nem mert tiszteletlen lenni velem a nagybátyám miatt, még ha kicsit furcsának is tartottak. A hercegnek elnéztem, amikor a földre lökött, de ez volt a határ. Kylan meglepettnek és szótlan tűnt, mintha nem számított volna arra, hogy visszaszólok. – Most pedig, ha megbocsátasz – mondtam, elsúrolva mellette, és ezúttal sikerrel jártam. Aztán gyorsan elhagytam a mosdót, anélkül, hogy visszanéztem volna. Ahogy siettem a folyosókon, végre kifújhattam a levegőt, feldolgozva, mi történt épp. A Likán Herceg... Kylan újra megpróbált megfélemlíteni, de én megálltam a helyem. Ezúttal sikerült, de túl jól tudtam, hogy ő nem az a fajta, akivel szórakozni lehet, úgyhogy jobb annyiban hagyni. Mindenki érdekében valószínűleg jobb lenne, ha tényleg elkerülném őt. Visszatértem a csoporthoz, és Trinity észrevette zaklatott állapotomat. – Jól vagy? – kérdezte aggódva. Bólintottam. – Jól vagyok. Történt valami, amíg távol voltam? Trinity belém karolt. – Nem. Épp arról beszéltem, hogy el kéne készülnünk a bulira. Összehúztam a szemöldököm. – De a buli csak órák múlva lesz. – Pontosan, és tökéletesen kell kinéznünk, hátha megtaláljuk a társunkat – Trinity szemei csillogtak az izgalomtól. ~ Trinity nem viccelt. Amint visszaértünk a kollégiumba, előhúzott egy ruhát, hogy viseljem. A nagy tükör előtt álltam a szobájában, miközben ő elém tartotta a ruhát. Egy rövid, pánt nélküli királykék ruha volt, ami éppen csak a combom alá ért. Elképzeltem egy forgatókönyvet, ahol hirtelen le kell hajolnom, és megráztam a fejem. – Nem. – Nem? – hökkent meg Trinity. – Úgy érted, igen! – Nem. – Igen! – Trinity – néztem rá, játékosan elnyújtva a nevét. – Violet – énekelte vissza, mire elnevettem magam. Annyira fesztelenül éreztem magam mellette, furcsa volt belegondolni, hogy csak pár órája találkoztunk. – Jó melleid vannak – jegyezte meg Trinity széles mosollyal. – Mutasd meg őket... mert én biztosan meg fogom. Csak tíz percembe telt rájönni, hogy nincs értelme vitatkozni Trinityvel. Ő az a típus volt, aki addig nyomul, amíg el nem éri, amit akar. – Rendben, rendben, felveszem – adtam be végül a derekamat. Trinity visított örömében, majd hátulról megölelt, fejét a vállamra hajtva. A ruhát a testem elé tartotta. – És remekül fogsz kinézni benne. Épp abban a pillanatban hallottuk a bejárati ajtó nyílását. Gyorsan összenéztünk, majd az előtérbe mentünk, hogy megnézzük, ki az. A rózsaszín hajú lány volt az, Amy. Mögé néztem, azon tűnődve, talán Chrystallal jött-e, de becsukta maga mögött az ajtót. – Sziasztok – motyogta, egyenesen a szobája felé tartva. Trinity és én ismét zavartan néztünk össze. – Amy – kiáltott utána Trinity –, épp a bulira készülődtünk. Akarsz velünk készülődni a szobámban? – Nem – sétált ki Amy újra, kezében néhány ruhával és cipővel, valamint egy neszesszerrel. – Csak a cuccaimért jöttem. Chrystallal és néhány másodéves lánnyal megyek... de ti csak érezzétek jól magatokat! – Akkor gondolom találkozunk a bu... – Trinity szavait félbeszakította az ajtó csapódása, és Amy már el is tűnt. – Oké – vágott fura arcot Trinity, és mindketten kitörtünk nevetésben. – Ez meg mi a fene volt? – Nem tudom – kacarásztam. Átkarolta a vállamat, nekem dőlve. – Hála Istennek, hogy te vagy a szobatársam – mondta vigyorogva, valószínűleg Amy furcsa viselkedésére utalva. Nem voltam az a fajta, aki ítélkezik mások felett, de hazugság lenne tagadni, hogy Amy rossz szájízt hagyott maga után attól a pillanattól kezdve, hogy találkoztunk. Még egy ember, akitől távol kell maradni. Trinity és én a következő pár órát a hajunk és a sminkünk elkészítésével töltöttük. Amikor Trinity befejezte a hajam göndörítését, figyelme a szemüvegemre terelődött. – Oké, ezt vegyük le – mondta, érte nyúlva. – Nem viselheted ezt azokhoz a cuki magassarkúkhoz. Gyorsan elhúzódtam. – Ó, ne, a szemüveget ne. Nem lehet! Trinity értetlenül nézett rám. – Miért nem? Gyönyörű szemeid vannak, Violet. Nem kéne rejtegetned őket ezek mögött. Sóhajtottam, rájőve, hogy legalább az ok egy részét el kell magyaráznom, különben sosem száll le rólam. Egy idő után a „nem hordhatok kontaktlencsét” kifogás már nem volt elég. – Különlegesek számomra – vettem elő a legszomorúbb hangomat. – Anyukám adta nekem, mielőtt meghalt. Megígértem neki, hogy mindig viselni fogom. Trinity kinyitotta a száját, hogy szóljon, majd halkan felszisszent. – Annyira sajnálom – kértek bocsánatot. – Fogalmam sem volt... – Semmi baj, ne aggódj miatta – kuncogtam, a tükörbe nézve. Nem volt minden hazugság. A szemüveg különleges volt számomra, és Anyu adta. Ez a része igaz volt. Sok évvel ezelőtt furcsa rémálmaim voltak, néha még jóslatok is. Hangokat hallottam álmomban, embereket érzékeltem, akik nem voltak ott... sikítva ébredtem. Nem volt szokatlan, hogy a gyógyítóknak vannak bizonyos képességeik, de az enyémek túl sötétek, túl félelmetesek voltak. Csak a szüleim, a nagybátyám és Dylan tudtak róla, és megígértem, hogy soha nem fedem fel senkinek. Anyu mindig attól félt, hogy valaki a saját hasznára fordítaná az erőmet – és még miután meghalt, akkor is tiszteletben tartottam a kérését. Az átváltozásért sem rajongtam, főleg azért, mert az is olyasmi volt, amit a szemüvegem nélkül kellett csinálni. Ezért szerettem gyógyítónak lenni, és büszke voltam rá. Ez volt a módja annak, hogy elkerüljem az átváltozást, a földön tartott... és magamon tarthattam a szemüveget. – Tudod mit, a szemüveg nem is olyan rossz – nézett rám Trinity a tükörből. Hunyorgott, mintha megpróbálna olvasni a gondolataimban. Utáltam ezt. Emberek bámulnak, mintha többet látnának, mint amennyit meg akartam osztani. – Lá-láttam a Likán Herceget a mosdóban – mondtam ki az első badarságot, ami eszembe jutott. – Véletlenül bementem a fiúmosdóba? Nagyon hülye helyzet volt. Trinity szeme elkerekedett. – Láttad Kylant? Milyen ő élo... – Bunkó! – jelentettem ki. – Zaklatónak nevezett, meg négyszeműnek. Trinity lesütötte a szemét, próbálva visszatartani a nevetését. – Amúgy nem vicces! – tettem hozzá. A gúnynév idióta volt, elcsépelt, ósdi, és sokkal jobbat is kitalálhatott volna. – Igazad van, nincs ezen mit nevetni – mosolygott Trinity, összeszorítva az ajkát. – Bár hízelgőnek kéne találnod. – Miért? – Úgy hallottam, mindenkit szándékosan levegőnek néz, mert nem tartja őket érdemesnek az idejére – magyarázta. – De téged észrevett, figyelt rád, szóval talán... – Nem – vágtam undorodó képet. – Inkább köpném le a Holdistennőt, minthogy vele kezdjek. – Hűha – pislogott Trinity. – A Holdistennőt leköpni olyan, mintha az anyádat köpnéd le. Ennyire komoly? – Ennyire komoly – bólintottam. – Egy zsarnok, egy Likán, egy herceg, utálom őt, és nem hiszem, hogy Chrystal értékelné, ha a volt pasija figyelméért küzdenék. – Valószínűleg – hümmögött Trinity. – Úgy hallottam, hosszú múltjuk van. Valami olyasmi, hogy az apáik össze akarták boronálni őket, hogy megerősítsék a királyi vérvonalat, és Kylan összetörte a szívét, mielőtt túl komolyra fordult volna, mert kötődési problémái vannak. – Problémái vannak, az biztos! – értettem egyet, a hideg, de idegesítően jóképű Likán Hercegre gondolva, aki megalázott. Kétszer is. – Mindegy – kuncogott Trinity, a telefonjára pillantva. – Indulnunk kéne a bulira. – Indulnunk kéne. – Kapd el! – dobott felém Trinity egy csomag rágót. Pislogtam egyet, meglepődve, és megszagoltam a saját leheletemet, hirtelen elbizonytalanodva. – Valami baj van a leheletemmel? – Dehogy, te butus – vigyorgott Trinity. – Szükséged lesz rá, hátha ma este megtalálod a társadat. Nevettem, a fejemet rázva. – Ó, nem, ilyesmire nem számítok. Már a gondolat is, hogy megtaláljam a társamat, miközben próbálom befejezni az iskolát, nyűgnek tűnt. – Igen, de sosem tudhatod – válaszolta kacsintva. – De, tudom. – Nem, nem tudod. Az évődésünk folytatódott végig a folyosón, amíg Trinitynek ki nem kellett mennie a mosdóba. Jobb híján céltalanul bolyongtam az üres folyosókon. A szemem azonnal megakadt a gyógyító szakosok portréin az évekből. Ahogy néztem őket, Anyura gondoltam. Egy nagy tiszteletnek örvendő öregdiákra. Vajon az ő képe is ott van? Elszántan indultam küldetésre, hogy megtaláljam az évfolyamát. Arcokat fürkésztem minden keretben, és néhány perc keresés után... végre megtaláltam az évfolyamát. A szívem hevesen vert, ahogy minden sort átnéztem, próbálva kiszúrni őt az arcok tengerében. Mosoly jelent meg az ajkamom, ahogy a szemem megakadt Anyun. Volt valami annyira ismerős az arca ragyogásában. A karját egy másik nő dereka köré fonta. A kettő olyan közelinek tűnt, hogy még összeöltöztek is. Jobban megnéztem, de nem ismertem fel a lányt, aki mellette állt. A fotó alatti nevekre pillantottam, és elolvastam anyám nevét: Claire. A lányt, aki őt ölelte, Adelaide-nek hívták. Adelaide... Ez volt ugyanaz a név, amin Esther szólított. Közelebb hajoltam, próbálva jobban kivenni az arcát – de éppen annyira el volt fordulva, hogy nem tudtam kivenni a vonásait. Ha csak... – Kész! A semmiből Trinity jelent meg, és átkarolta a vállamat. – Mit nézünk? Megráztam a fejem, elhessegetve a dolgot. – Semmi különös. Csak régi képek. Elindultunk. – Képzeld csak el – sugárzott Trinity. – Négy év múlva a mi képeink lesznek ott! Elhagytuk az épületet, és az erdő felé vettük az irányt. Egy kis séta után már hallottuk a zenét és a beszélgetés zaját. – Mindenki itt van – mondta Trinity ámulattal, ahogy közeledtünk. Az erdő közepén volt egy nyitott tér, ahol a diákok beszélgettek, nevettek, táncoltak. A fákat csillogó fények díszítették, ez volt az egyetlen fényforrás. Piros poharak hevertek szanaszét a fűben, és egy olyan szernek az illata terjengett a levegőben, ami határozottan nem volt engedélyezett. Mindez kényelmetlen érzéssel töltött el. Épphogy megérkeztünk, de máris el akartam menni. Túl sok ember... részeg ember... ez egyszerűen nem az én világom volt. Trinity játékosan megbökött. – Emlékezz, légy nyitott. Sosem tudhatod, mi történhet ma este. Felhorkantottam. – Én a helyedben nem élném bele magam.