Henry Moore kinyitotta a kocsi ajtaját, és válasz nélkül kiszállt. Mozdulatai könnyedek, mégis elegánsak voltak. Egyértelműen nem egy hétköznapi férfi volt. Henry Moore sietve távozott, mert valami sürgős dolga volt. Az a gondolata támadt, hogy már látta valahol azokat a szemeket. – Apa! – pislantott fel hirtelen a kis Nomi. A zavarában egy magas alakot látott, amikor kissé kinyitotta a szemét, és az alak apának tűnt a fejében. Az az alak magas és határozott volt, természetes eleganciával. Meghallva a kis Nomi kiáltását és észrevéve a távozó alak megrándulását, Monique Xander szíve egy kicsit megfájdult. … Blues bár, öt évvel ezelőtt. – Nagyon király, hogy bekerültél ide a legjobb egyetemre, tesó. A szüleim teljesen oda vannak, főleg apu. Annyira boldog, hogy ha tehetné, megafonnal hencegne veled a szomszédoknak, annyira büszke rád – mosolyodott el Yvonne Xander szelíd arcán. – Yvonne, túl nagy a zaj itt. Menjünk haza! – ráncolta a homlokát Monique Xander. Túl zajos volt a bár. Yvonne Xander meghívta őt és a barátait egy bárba, hogy megünnepeljék a bejutását az egyetemre. – Tesó, te sosem jársz bárokba, csak próbáld ki, és szórakozz egy kicsit – húzta le Yvonne Xander Monique Xandert, hogy üljön le. – Ez a specialitásuk, édes, és nagyon finom. – Én nem iszom – tette fel azonnal a kezét Monique Xander elutasítóan. Valóban, sosem ivott. – Ne már, ebben nincs sok alkohol, nem fogsz lerészegedni tőle. Ne rontsd el a hangulatot. – Pontosan – helyeseltek a többiek. Monique Xander elfogadta a koktélt, és egy húzásra megitta, mert nem akarta csalódást okozni a többieknek. Valóban édes és finom volt. A húga barátai újra és újra koccintottak vele. Néhány ital után kényelmetlenül szédülni kezdett. – Yvonne, menjünk haza – forgott Monique Xander feje. – Anya meg fog ölni, ha így mész haza. A barátom azt mondta, hogy van egy szobája fent, most nincs ott, menj fel, és pihenj egy kicsit – emelte fel a szemöldökét Yvonne Xander, egy kis káröröm csillogott a szemében. – Jó – ráncolta a homlokát Monique Xander, mert kicsit vonakodott. Azonban belegondolt, hogy mi lesz, ha a nagynénje meglátja ebben az állapotban. Szerencsés lenne, ha csak leszidná, valószínűleg kidobná a házból. – Én felviszlek oda – húzta sürgősen Yvonne Xander Monique Xandert a lift felé. Monique Xandernek nem volt ideje gondolkodni. Végül is, a feje teljesen üres volt. Hagyta, hogy Yvonne Xander vezesse, és zavartan követte őt. Monique Xandert ledobták az ágyra, amint beértek a szobába. Nagyon rosszul érezte magát, gyenge volt a teste. – Mindjárt itt vagy? A húgom a 1201-es szobában van, siess. Ja, és ne felejts el fotókat készíteni. Monique Xander éppen jót akart aludni, amikor álmában meghallotta Yvonne Xander hangját. A sokk miatt egy kicsit kijózanodott. Minden erejével megpróbált felülni. Nem akart hinni a fülének. Függetlenül attól, hogy amit hallott, igaz volt-e, csak arra tudott gondolni, hogy elmenekül a szobából. Bár a koktél édes volt, az utóíze elég erős volt. Száraz volt a szája, és az agya már nem működött. Olyan volt, mintha számtalan hangya mászna a bőre alatt, egyáltalán nem volt energiája. Monique Xander rákényszerítette magát, hogy felkeljen, és tántorogva kiment. Ahogy a lépcső felé fordult, elhalóan hallott egy durva férfi hangot: – Hol van? Megrémülve sietve felkúszott a lépcsőn. Fokozatosan elvesztette az eszméletét. Érezte, hogy valaki üldözi őt hátulról. Erőltetve húzta fel magát, és megerőltetően előrehaladt, a falaknak támaszkodva. Hirtelen beesett egy ajtón. Tudat alatt becsukta maga mögött az ajtót. Hátat vetett az ajtónak, és levegőért kapkodott. – Van itt valaki… Víz… Vizet kérek… – rázta a fejét Monique Xander, és előrement mormogva. Szüksége volt vízre a száraz torkára. A szobában le voltak kapcsolva a lámpák, teljes sötétség volt. Hirtelen megcsavarodott a lába, és előre esett. – Vizet kérek… – forogtak Monique Xander gondolatai. – Hmm… – ‘Mi ez? Olyan hűvös, olyan jó érzés.’ – Ki…? – hallatszott egy hideg és ünnepélyes hang. Monique Xander alig tudott kivenni a sötétben egy saséhoz hasonló szempárt. – Víz? Hmm, vizet akarok. Nagyon szomjas vagyok. Monique Xander feje zavaros volt. Azonban a hűvösség, amit érzett, megnyugtatta, nem tudott uralkodni magán… – … – A férfi észrevette a lány furcsa helyzetét. – Meleg… Nem érzem jól magam… Segíts… – Monique Xander kezdte elveszíteni az eszméletét. Szörnyen érezte magát, mintha férgek ezrei rágnák. Valaki ártani akart neki, és nem volt más, mint a húga. – Kérlek… vizet kérek… – ismételte Monique Xander, miközben a kezei elkezdtek hozzáérni a hűvös tárgyhoz alatta. ‘Mi ez?’ Monique Xander nem volt biztos benne, hova esett, de úgy érezte, mintha egy ember lenne alatta. Ki akarta nyitni a szemét, hogy megnézze, de a szoba teljesen sötét volt. Ahogy vesztette az eszméletét, fel akart állni, de nem volt energiája. Megpróbálta megtámasztani magát a karjával, mielőtt újra összeesett. A férfi szorosan összezárta az ajkait, mintha vissza akarna tartani valamit. Aztán mintha az idő előreugrott volna. Eljött a reggel. A nap átsütött a függönyökön. Monique Xander lassan kinyitotta a szemét. Az egész teste fájt, hűvös illat volt a levegőben. Zavartan nézett körül, egy nagy lakosztály volt. Vastag függönyök vették körül, alig látta a napfényt. Az előző éjszakai emlékei fokozatosan visszatértek az elméjébe. Pánikba esve felhajtotta a lepedőket, hogy megnézze magát. Teljesen meztelen volt. Az egész világos bőrén zúzódások voltak. Elhagyta az oroszlán barlangját, csak azért, hogy önként belépjen egy másik farkaséba! Monique Xander sírni akart, de nem voltak könnyei. Sietve felkelt az ágyból, és elmenekült a helyszínről. Még csak ránézni sem mert a mellette fekvő férfira. Csak a hideg, lágy ajkaira és a saséhoz hasonló éles szemeire emlékezett. – Anya, ő az apu? – kérdezte a kis Nomi Monique Xandert, miközben a távozó alakot nézte. Lánya gyengéd hangja rántotta vissza az emlékeiből. Monique Xander ellazította a ráncolt szemöldökét, megfordult, és szeretettel nézett a kis Nomira. – Anya keményebben fog dolgozni, hogy legyen egy autónk. Amikor ez megtörténik. Anya minden nap elvihet téged játszani, és találkozhatunk apuval, jó? – mosolygott Monique Xander enyhén, miközben megsimogatta Nomi fejét. El tudta képzelni a kis Nomi boldog arcát, amikor végre találkozhat az apjával. – Oké – emelte fel a fejét a kis Nomi, és vágyakozva pislogott. Ő is szeretett volna egy apát, mint a többi gyerek, és az a férfi az imént nagyon úgy nézett ki, mint az apukája. – Ha nem találjuk meg, kérhetjük azt a férfit, hogy legyen az apukám, anya? Nagyon helyes! – forgatta kerek szemeit Nomi, és kérdezte. Ha ő lehetne az apukája, a többi gyerek nagyon irigy lenne rá. – Persze, bármit mondasz, jó? – Monique Xander szórakozottan, de beleegyezett. Hogy lehetne egy ilyen helyes férfi ő? A probléma az volt, hogy fogalma sem volt, hogy néz ki. Egy kis tehetetlenség villant a tiszta szemében. Monique Xander egy apró puszit nyomott Nomi homlokára: – Jó kislány, aludj még egy kicsit, jó? – Igen, Anya – adta vissza a puszit az anyukájának Nomi, kényelembe helyezte apró testét, és lehunyta a szemét. Azt nézve, hogy milyen okos a kis Nomi, Monique Xander szíve megtelt melegséggel. Beindította az autója motorját, és eltűnt a végtelen éjszakában. … A következő reggel a nap átsütött az ablakokon, és Monique Xander arcára vetült. Egy anya mosolya mindig olyan meleg. – Anya, mit főzöl? Jó illata van – emelte fel a fejét Nomi, és nagy kerek szemeivel az anyukájára nézett, úgy nézett ki, mintha nyáladzani akarna. – Tükörtojást, a kedvencedet – csípte meg szeretettel Monique Xander a kis Nomi kerek, rózsaszín orrát. – Anya, te vagy a legjobb! Szeretlek! – biggyesztette apró rózsaszín száját a kis Nomi, és repülő puszit küldött Monique Xandernek. – Anyának mennie kell dolgozni. Délben visszajövök, hogy finom ebédet főzzek neked. Ne nyisd ki az ajtót idegeneknek, jó? – fogadta el a pusziját Monique Xander, miközben egy darab húst adott a kis Nominak. – Oké – húzta fel a szája sarkát a kis Nomi, és édes mosolyt formált. Az anyukája már annyiszor szidta ezért, hogy már a fejébe vésődött. Mégis megígérte.