– Nagypapa? Monique Xander szíve még jobban fájt, amikor a nagyapjáról esett szó. A legmélyebb emlékeiből képek árasztották el az elméjét, és egyre tisztábbá váltak. Amióta az eszét tudta, mellette volt. A szüleiről csak másoktól hallott. Édesanyja, Miranda Xander gyönyörű nő volt, de lusta és nagyravágyó. Eredetileg egy gazdag férfihoz akart feleségül menni, de végül apja közbenjárására matrilokális házasságot kötött. Édesanyja mindig lenézte édesapját, és állandóan veszekedtek. Végül talált egy másik férfit. Elváltak, és édesapja minden vagyonával együtt távozott. Édesanyja a válás után elhagyta az országot, és soha nem tért vissza. Monique Xander akkor még kicsi volt. Mindössze kétéves. A nagypapája nagyon kedves volt hozzá, annyira, hogy azt gondolta, nem is baj, hogy nincsenek szülei, annyira, hogy Yvonne Xander féltékeny volt rá. A legjobb minőségű ételeket és ruhákat kapta. Bármilyen gyümölcsöt vagy nassolnivalót ehetett, amit csak akart. A környékbeli gyerekek azonban megvetették, és árva gyereknek hívták, akit a szülei elhagytak. Emiatt gyakran keveredett verekedésbe a gyerekekkel. – Ne hallgass rájuk, a nagypapa szeret téged. – A nagypapája mindig ezeket a szavakat mondta neki, miközben szomorúan nézte a zúzódásokkal és duzzanatokkal borított arcát. – Semmi baj, nekem te vagy. – Nem bírta elviselni, hogy a nagypapája szomorú, ezért mindig ugyanazt a választ adta mosolyogva. Monique Xander szeme megtelt könnyel, amikor rágondolt. Letörölte a szeme sarkát, és azt válaszolta: – Majd meglátom. Nagyon hiányzott neki a nagypapája, de vonakodott meglátogatni a halálának évfordulóján. Nem akarta, hogy tudja, milyen nehéz az élete, és félt szembenézni a nagybátyjával is. A nagybátyja még mindig nem tudta, hogy Yvonne Xander bedrogozta. – Rendben van akkor, vigyázz magadra. Gyere el látogatóba, amikor időd engedi. A nagybátyád otthona a te otthonod is. – hangsúlyozta Zephyrus Xander. – Rendben, fogok. – Monique Xander melegséget érzett a szívében a nagybátyja szavai miatt. Monique Xander letette a telefont, és arra gondolt, hogy a nagybátyja biztosan nagyon dühös volt, hogy felhozta neki ezt a fájdalmas emlékeztetőt. Kényelmetlenül érezte magát a hívás után. – Monique, mi van veled? Ez a bögre nem elég tiszta. – mondta a menedzsere, Sacha Long elégedetlen hangon, összevont szemöldökkel. – Sajnálom, sajnálom. – Monique Xander azonnal bocsánatot kért, amint meghallotta, hogy az edények nem tiszták. Valóban, elkalandozott a gondolata. Monique Xander felnézett, és kinyújtotta a karját, hogy elvegye a fehér kávésbögrét Sacha Longtól. A bögre fülén volt egy kis folt, ami nem volt látható, ha nem nézték meg alaposan. Mivel azonban a kávézó a legjobb luxuskávézók egyike volt B városában, mindennek hibátlannak kellett lennie. – Sajnálom. – Monique Xander bocsánatkérően lehajtotta a fejét. Nagyra értékelte a kávézóban végzett munkáját, és nagyon szüksége is volt rá. Hosszú nap volt ez neki. Ráadásul ott volt a nagybátyja hívása, ami a figyelmetlenséget okozta. – Most…? – Monique Xander összevonta a szemöldökét, aggodalom látszott sápadt arcán. Mondani akart valamit, kissé kinyitotta rózsaszínű ajkait. Meg akarta kérdezni, hogy hazamehet-e elkészíteni az ebédet a lányának, Kis Nominek, mielőtt visszatérne mosogatni. – Gyorsan, gyorsan. – Sacha Long összevonta a szemöldökét, a finom arcán lévő harag elég hangsúlyos volt ahhoz, hogy megakadályozza Monique Xandert a kérdezésben. Sietve elkezdte mosogatni a reggeli bögréket és evőeszközöket. Mi lesz Kis Nomivel? Monique Xander belül pánikolt. – Anya. – Egy Kis Nomiéhoz rendkívül hasonló gyerekhang hallatszott hátulról. "Vajon csak hallucinálok, mert túl sokat gondolok Kis Nomira?" – Hogy kerültél ide? – Monique Xander megdöbbenve hátrafordult. Valóban Kis Nomi volt az! Meglepetten leesett az álla. Kis Nomi egy krémszínű ruhában állt a kávézó bejáratánál, duci kezét egy molett, szerény külsejű középkorú nő fogta. Kis Nomi a másik kezében egy uzsonnásdobozt tartott, és édesen mosolygott az édesanyjára. – Szia! Te pedig…? – Monique Xander döbbenten nézett a nőre, és kérdezte. – Ő itt Winnie néni, a szomszédunk. Megkértem, hogy hozzon el ide. – mutatkozott be Kis Nomi örömmel, izgatottan felhúzva a szemöldökét. Winnie néni, a szomszédjuk? Monique Xander még soha nem látta ezt a nőt! Még jobban meglepődött. – Igen, a szomszédban lakom. Nemrég költöztem oda. – Winnie néni észrevette a döbbenetét, és boldogan mondta: – Kis Nomi bekopogott az ajtómon. Említette, hogy ma elfoglalt vagy, és nem lesz időd visszajönni ebédet készíteni. Éhes volt, ezért meghívtam, hogy ebédeljen nálam. Winnie néni körülbelül 60 évesnek tűnt, és molett alakja volt. Meleg és barátságos mosolya volt. – Nagyon köszönöm. A kávézó ma a szokásosnál is forgalmasabb, ezért nem tudtam időben visszajönni. Épp amiatt aggódtam, hogy Kis Nominek nem lesz mit ennie. Nagyon köszönöm. – Monique Xander Winnie nénire nézett, és hálásan mosolygott. – Gyere be és ülj le. – Monique Xander lelkesen kínálgatta Winnie nénit, sápadt arcán ragyogó mosollyal. – Semmi baj. Kis Nomi azt mondta, hogy neked még biztosan nem volt időd ebédelni, és könyörgött, hogy hozzam el ide. Először nem volt időm, de olyan édes volt. Egyszerűen bele kellett egyeznem, amikor azokkal a hatalmas, ragyogó szemekkel nézett rám. Gyorsan, ebédelj meg. Én megyek vissza. – mondta Winnie néni kedvesen. Őszintén szerette Kis Nomit, mert szép, imádnivaló és okos volt. A lány még azt is mondta, hogy meg akarja masszírozni. Bár ez egy gyerek ígérete volt, mégis örült, hogy hallotta. Monique Xander szerette volna, ha Winnie néni marad, hogy egyen valamit, de ő ragaszkodott hozzá, hogy távozzon, mert otthon dolga van. Monique Xander nem erősködött. Még egyszer megköszönte neki, elbúcsúztatta, majd bevitte Kis Nomit. Gyilkos pillantást vetett rá. – Azért mentem Winnie nénihez, mert nagyon éhes voltam. Adott nekem egy hatalmas tál rizst, mert aranyos vagyok. Nézd meg a tele pocakomat. Kis Nomi a hasára mutatott, miközben magyarázta. Hatalmas, ragyogó, szőlőszem méretű szemeit pislogtatta, miközben felemelte a fejét, hogy találkozzon Monique Xander tekintetével. Monique Xander szinte érezte, hogy elolvad a szíve. Kis Nomi valójában attól félt, hogy az édesanyja megharagszik rá, mert az soha nem szerette, ha Kis Nomi szívességet kér másoktól. Az éhségétől eltekintve azonban jobban aggódott amiatt, hogy az édesanyjának nincs ideje ebédelni. Az édesanyja minden egyes nap hazament ebédet készíteni. Mivel aznap nem ment haza, biztosan annyira elfoglalt volt, hogy nem talált időt visszamenni. Ezért biztosan még ebédelni sem volt ideje. Ezért kopogtatott be a szomszédja ajtaján. – Anya, te nem ettél még, ugye? Kis Nomi leugrott az édesanyja karjából, és mint egy felnőtt, egy székhez húzta. Aztán kinyitotta az uzsonnásdobozt, és kivette az ételt. Melegség öntötte el Monique Xander szívét, szíven ütötte. Hogy is tudná rávenni magát, hogy leszidja? Monique Xander felültette Kis Nomit az ölébe, vett egy darab húst, és evett. – Ez finom, nagyon szeretem, de többet nem csinálhatod ezt. Mi van, ha rossz emberekkel találkozol? – Monique Xander kedves és dallamos hangja egyszerre volt szeretetteljes és szigorú. – Nem vagyok olyan, mint te! – motyogta halkan Kis Nomi. Bár Monique Xander volt az édesanyja, néha egy kicsit együgyű volt.