– Anya, nem bírom ezt csinálni. Szófia hangja alig volt több, mint egy suttogás, kezei remegtek, ahogy a díszes fésülködőasztal szélét markolták. Tükörképe bámult vissza rá, szemei tágra nyíltak és csillogtak a visszafojtott könnyektől. A menyasszonyi ruha súlya látszólag összeroppantotta, a bonyolult csipke és szatén hirtelen fullasztónak tűnt. Édesanyja, Caroline Drayton mögötte állt, gyengéd kezeket helyezve Szófia vállaira. – Szófia, drágám, meg kell tenned. Tudod, hogy ez nem csak rólad szól. A családunk jövőjéről van szó. Szófia nehezen nyelt, visszafojtva a kitörni készülő érzelmeket. – Tudom, de olyan… helytelennek érzem. – Hangja elcsuklott. – Nem így kellene lennie egy házasságnak. Úgy érzem, mintha eladnám az életemet. Caroline arca együttérzéssel lágyult, de szemeiben acélos eltökéltség is tükröződött. – A házasság nem mindig a szerelemről szól, Szófia. Főleg nem nekünk. Erősebb vagy, mint gondolod. Egész életedben erre készültél. Szófia visszapillantott a könnyeire, erőltetve egy gyenge mosolyt. De az nem érte el a szemét. Egész élete egy hatalmas próba volt erre a pillanatra, egy egyesülés esküvőnek álcázva, egy jövő, amelyet nem ő választott. És most itt van, készül hozzámenni Luca Alvarezhez, egy férfihoz, aki éppúgy kirázza a hideg, mint ahogy megdobogtatja a szívét. Hogy lehet egyszerre mindkettőt érezni? Épp ekkor az ajtó kinyílt, és apja, Richard Drayton berontott a szobába, arckifejezése alig leplezett dühöt tükrözött. Tekintete végigsöpört az előtte lévő jeleneten, lánya sírva, felesége vigasztalva, állkapcsa összeszorítva. – Mi ez a szánalmas érzelemkitörés? – mordult fel, szemei összeszűkültek az érzelmi megnyilvánulás láttán. – Több száz ember vár odakint, és ti itt sírdogáltok? Szedjétek össze magatokat. Be kell tartanunk a menetrendet. A vendégek türelmetlenkednek, és nem engedhetünk meg magunknak semmilyen késést. Szófia megmerevedett hangjától, letörölve az arcára szökött könnycseppet. Édesanyja sóhajtott, utoljára megveregette Szófia vállát, mielőtt hátralépet. – Kész van, Richard. Csak… adj neki egy percet. De Richard hallani sem akart erről. – Nincs több idő percekre. Tudtad, hogy ez a nap el fog jönni. Ülj fel a fenekedre, Szófia. Itt az idő. Mély levegőt véve Szófia felkelt a fésülködőasztaltól, érezve, hogy lábai kissé remegnek a ruhája nehéz anyaga alatt. Apja nem nyújtott kezet, hogy megtámogassa. Ehelyett az ajtóhoz sétált, várva, hogy kövesse. Egy utolsó pillantást vetve édesanyjára Szófia kihúzta magát, és követte apját a szobából, szíve hevesen dobogott a mellkasában. A folyosó végtelennek tűnt, és minden lépéssel a sarkainak visszhangja a márványpadlón úgy hangzott, mint egy háborús dob üteme. Ahogy elérték a hatalmas katedrális ajtaját, az összegyűlt vendégek halk zúgása tisztábbá vált, a levegő nehéz volt a várakozástól. Szófia gyomra görcsbe rándult, amikor az ajtók lassan kinyíltak, feltárva a magas társadalmi elit, újságírók és fotósok tömegét, akik mind azért voltak ott, hogy tanúi legyenek az évszázad eseményének. Úgy érezte magát, mint egy bárány, amelyet a vágóhídra vezetnek. Apja megszorította a karját, ahogy beléptek a folyosóra, és Szófia lélegzete elakadt, amikor szeme Luca-ra esett. Az oltárnál állt, hihetetlenül jóképűen a tökéletesen szabott szmokingjában. Egy pillanatra, csak egy rövid pillanatra elfelejtette a körülötte lévő rémálmot. Lenyűgözően tökéletesnek tűnt. Ahogy a fény megcsillant arcának éles vonásain, sötét szemei izzottak a szertartás súlya alatt, nehéz volt emlékezni, miért is gyűlölte ennyire ezt az elrendezést. De aztán a valóság visszarántotta a figyelmét. Ez egy üzleti megállapodás, nem egy szerelmi történet. Nem szenvedélyből vagy romantikából lett Mrs. Luca Alvarez, hanem azért, mert ezáltal a családjaik hatalmasabbá válnak. Gyomra összeszorult a gondolattól. Ahogy elérték az oltárt, apja elengedte a karját, és átadták Lucának. Szemük egy rövid pillanatra találkozott, és valami kimondatlan dolog zajlott le közöttük, egy elismerés arról, hogy mi is ez valójában. Birodalmak egyesülése. Az esküvői fogadalmak elsuhantak, a pap szavai alig regisztrálódtak Szófia elméjében. Elszakadt a saját testétől, mintha az egész jelenetet távolról nézné. Csak akkor tért magához, amikor Luca gyengéden ráhúzta az ujjára a gyűrűt, az arany karika súlya sokkal nehezebbnek érződött, mint kellett volna. – Megcsókolhatja a menyasszonyt – jelentette be a pap. Luca ajka röviden érintette az övét, csupán egy formalitás. Nem volt gyengédség, nem volt szeretet. Csak kötelezettség. A tömeg tapsa fülsüketítő volt, de Szófia csak a szíve dobogását hallotta, ahogy karöltve végigsétáltak a folyosón, vendégeik figyelő szemei alatt. Az ezt követő fogadás nagyszabású esemény volt, olyan extravagáns ünnepség, mint maga az egyesülés. A bálterem tele volt gazdag és hatalmas emberekkel, mindenki a legszebb ruhájában, mosoly mosolyogva az arcukra, miközben a boldog párra koccintottak. Szófia végigment a tömegen, arca fájt a kényszermosolyoktól és a kedves fecsegéstől. Üzleti szövetségesek gratuláltak, némelyik őszintébben, mint a másik. Néhányan merészebbek voltak, utalva arra, hogy minden eszközt be kell vetnie, hogy Luca-t kordában tartsa, beleértve a szexet is. Bólintott, mosolygott, és a lehető legkegyesebben elnézést kért, de belül forrt a dühtől. Hogy alacsonyíthatják le ezek az emberek egy szexuális partnerré? Luca sikerének kiegészítőjévé? Minden másodpercet gyűlölt, de ki kellett bírnia. Csak túl kellett élnie az éjszakát. Egy ponton végül sikerült Luca mellé ülnie, lábai fájtak az órákig tartó állástól és a színlelt beszélgetéstől. Pillantást vetett rá, kíváncsi, hogy ő is ugyanazt a frusztrációt érzi-e, mint ő. De mielőtt bármit is mondhatott volna, egy rövid, piros ruhás nő feléjük libbent, csípője csábítóan ringott minden lépésnél. Szófia szíve kihagyott egy ütemet, ahogy a nő közeledett, és azonnal észrevette, hogy Luca megfeszül mellette. A nő lenyűgöző volt, magas, hollófekete hajjal és olyan testtel, amely úgy tűnt, belefolyik a ruhája szűk, csillogó anyagába. Ahogy odaért hozzájuk, egy lassú, tudatos mosolyt kínált Lucának, mielőtt lazán gratulált volna. – Gratulálok, Luca. Boldognak tűnsz – dorombolta a nő, szeme soha nem hagyta el az övét. Szófia érezte, hogy Luca megfeszül mellette, állkapcsa összeszorul. Egy rövid bólintással köszöntötte a nőt, hangja feszült volt. – Köszönöm. Ezzel a hölgy sarkon fordult, és eltűnt a tömegben, távozása éppoly csábító volt, mint a megérkezése. Szófia összeszűkítette a szemét, elméje száguldott. – Ki volt ez? Mielőtt kérdezhette volna, Luca hirtelen felállt, motyogva valamit arról, hogy szüksége van egy pillanatra. Nem várt a válaszára, mielőtt elsiett, otthagyva őt ott ülve, döbbenten és gyanakodva. Pulzusa felgyorsult. Valami nem stimmelt. Gondolkodás nélkül Szófia feltolta magát az asztaltól, figyelmen kívül hagyva a lábában lévő lüktetést, ahogy Luca után eredt. Követte őt a hatalmas szálloda kanyargós folyosóin, szíve hevesen dobogott, ahogy látta, hogy eltűnik egy folyosón, amely a mosdókhoz vezetett. Lélegzete elakadt, ahogy csendben becsúszott utána a folyosón, sarkai halkan koppantak a márványpadlón. Megállt közvetlenül a fürdőszoba előtt, szíve kalapált a mellkasában. Egy pillanatra fontolóra vette, hogy visszafordul, mondván magának, hogy paranoiás, de valami a gyomrában azt kiabálta, hogy látnia kell, mi történik. Kinyitotta az ajtót, belépett a fürdőszobába, és megfagyott. Ott, a távoli falnak préselve Luca átkarolta a piros ruhás hölgyet, ajkai lázasan csaptak össze az övéivel. Úgy tűnt, mintha a levegő eltűnt volna a szobában, és Szófia úgy érezte, mintha gyomron vágták volna. Az ajtó becsapódott mögötte, a hang visszhangzott a csempés térben. Luca és a hölgy szeme elkerekedett a döbbenettől, ahogy megfordultak, és meglátták, hogy ott áll. Csend telepedett közéjük, az egyetlen hang Luca és Isabella szakadozott lélegzése volt. Szófia gyökerezett a helyén, teste zsibbadt, elméje forgott. Mielőtt bármelyikük megszólalhatott volna, Szófia sarkon fordult, és kisétált, szíve minden lépéssel hevesen dobogott.