Luca egyedül ült a homályosan megvilágított szobában, és azt az ajtót nézte, amelyet Szophia kivágott, amikor elment. Lépteinek visszhangja elhalkult, de utolsó szavai még mindig égették az elméjét. A hitetlensége, a dühe... úgy nézett rá, mintha valami gazember lenne, aki féltékenységből kitalált történeteket. Nem látta, amit ő látott; nem értette, milyen veszélyt jelent Gonzalez rá, mindkettőjük