– Mia, van valami mondanivalód? – Mr. Warden hangja átszelte a csendet, hidegen és megvetően. Lenyeltem a torkomat, és igyekeztem megőrizni a hangom nyugodtságát. – Én… nem vettem el semmi pénzt. Nem tudom, honnan jön ez az egész. Ms. Hawthorne szeme összeszűkült, tekintete éles és számító volt. – Tényleg? Mert pontosan ezt mondaná egy tolvaj. – Mi? Nem! – Pillantást vetettem körbe a szobában, keresve valakit, aki támogatna. A szemem Adrianra szegeződött az asztal végén. Az állkapcsa megfeszült, a tekintete kifürkészhetetlen volt. – Mr. Knight, nem hiszi ezt, ugye? – Igyekeztem tiszteletteljes maradni. De a kétségbeesés átszűrődött a hangomon. Tekintete találkozott az enyémmel, de nem volt benne semmi vigasz, semmi megnyugtató. – Ez nem fest jó képet rólad, Mia. A szavak úgy értek, mint egy pofon. Éreztem, ahogy a szívem a mélybe süllyed, de igyekeztem felemelve tartani a fejem. – Ismersz engem. Tudod, hogy én nem… nem tettem ilyet. Adrian hallgatása lesújtó volt. Lisa, aki barát volt – vagy legalábbis azt hittem –, előrehajolt, és egy mulatságos mosoly húzódott a szája szélén. – Ó, Mia, ne játssz ilyen ártatlant. – Vállat vont. – Ahogy mondani szokták: "A vágy felfújhatja az ember egóját." Lisa felé fordultam, az árulás összeszorította a torkomat. – Lisa, hogy tehetted ezt…? – Mind látjuk, Mia – vágott közbe simán. – Azt hitted, megúszod, mert olyan… meghitt a viszonyod bizonyos emberekkel itt. – Elég. – Mr. Warden hangja határozott volt, elutasított minden további szó nélkül. – Mia, ez a cég megbízott benned, és mindenki látja, mit tettél. Lenyeltem a dühömet, figyelmen kívül hagyva a szégyent, ami a bőröm alá kúszott. – Köszönöm a lehetőséget, hogy szólhattam – mondtam, alig tudtam megőrizni a hangom nyugodtságát. – Én… most elmegyek. -- Az út haza hosszabbnak tűnt a szokásosnál, minden lépést ezer gondolat nyomott. Folyamatosan lejátszottam minden pillanatot, minden szót, remélve, hogy megértem, hogyan omlott össze hirtelen minden. Amikor végre elértem a lakásomat, kinyitottam az ajtót, és beléptem, készen arra, hogy összeessek a nap fáradalmaitól. Csak Greggel akartam beszélni, elmondani neki mindent. De ahogy beléptem, hangokat hallottam – nevetést, és nem csak Gregét. – Greg? – Szóltam, a hang irányába indulva, a gyomrom összeszorult. – Csak… a legrosszabb napom volt, és beszélnem kell veled. Elértem a nappalit, és megdermedtem. Ott volt, nevetett egy nővel, akit soha nem láttam azelőtt. Közel ült hozzá a kanapén, a keze lazán a vállán pihent, mintha oda tartozna. Felnéztek, mindketten meglepődve. A nő mosolygott, szinte önelégülten, mintha provokálna, hogy reagáljak. – Mia… – kezdte Greg, de nem mozdult el mellőle. Csak ott ült, nézett rám, mintha ő lenne az áldozat. – Én… zavarok valamit? – A hangom csendes volt, egy keserű él tört át rajta. A nő felvonta a szemöldökét. – Nos, ez kínos – mormolta egy mosollyal, lassan felállva. Végigmérte a tekintetével, mintha felmérne és elutasítana egyszerre. – Rátok hagyom a… beszélgetést. Miután elment, Greg sóhajtott, felállt és a zsebébe dugta a kezét. – Nézd, Mia. A dolgok köztünk… egy ideje nem a régiek. Mindig olyan stresszes vagy, mindig későig dolgozol… – Ó, szóval ez az én hibám? – Vágtam közbe, érezve, ahogy a düh elnyomja a fájdalmat. – Megcsalsz, mert azon vagyok, hogy jövőt építsek? Vállat vont, nem nézett a szemembe. – Talán csak más dolgokat akarunk. Nem lehetek olyannal, aki megszállottja a munkájának. Keservesen nevettem, karba tettem a kezem. – Pontosan tudtad, miért dolgozom. És most, mert egy kicsit nehéz lett neked, eldobsz mindent? Nem válaszolt, csak sóhajtott, mintha unná a beszélgetést. Végül megragadta a kabátját. – Talán ez így a legjobb. – Igen – motyogtam, nézve, ahogy elmegy. – Talán az. Az ajtó becsukódott, és ott álltam, egyedül a csendben, próbáltam feldolgozni mindent. Megcsaltak a munkahelyen, vádolnak valamivel, amit nem tettem, és most… ez. Sikítani, sírni vagy összeomlani akartam. De nem engedhetem meg magamnak, hogy összeomoljak. Most nem. Számláim vannak, amiket be kell fizetnem, és egy második munkahely vár rám. --- A kávézó meleg, ismerős hangjai körbevettek, ahogy megkötöttem a kötényemet. A hangok zaja, az edények csörgése – ez egyfajta vigasz volt, ideiglenes menekülés az életem zűrzavarából. – Nehéz napod volt? – Kérdezte Sam, a munkatársam, miközben átnyújtott egy tálca rendelést. – Fogalmad sincs – motyogtam, megpróbáltam mosolyogni. – Nos, most itt vagy – mondta vigyorogva. – Egy csésze kávé egyszerre, igaz? Bólintottam, a feladatra koncentrálva. Meg tudom csinálni. Meg kell csinálnom. Ahogy esteledett, belejöttem a rendelések felvételének és a vendégek kiszolgálásának ritmusába. Az ismétlés elzsibbasztotta a nap fájdalmát, ha csak egy kicsit is. De aztán felnéztem, és éreztem, ahogy a szívem kihagy egy ütemet. Adrian az asztalnál állt, figyelt engem. Pislogtam, nem voltam biztos benne, hogy képzelgek-e. De nem, ő volt az – a főnököm, ugyanaz az ember, aki hallgatott, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Letettem a tálcát, megtöröltem a kezem a kötényemben, miközben közeledtem. – Mr. Knight – mondtam halkan, igyekezve megőrizni a hangom nyugodtságát. – Én… nem számítottam rá, hogy itt látom. Felvonta a szemöldökét. – Szerintem túl vagyunk a formalitásokon, Mia. – Így van. – Erőltetett mosolyt erőltettem magamra. – Én csak… el akartam mondani, hogy nem én tettem. Soha nem lopnék a cégtől… Feltartotta a kezét, félbeszakítva. – Tudom. A szavak váratlanul értek, szótlanul hagytak. – Te… tudod? – Igen. – A tekintete egy kicsit megenyhült, valami olyasmi, mint a megbánás suhant át az arcán. – De nem volt más lehetőség. Egyelőre valakinek el kellett vinnie a balhét. Te… kényelmes bűnbak voltál. – Bűnbak? – A hangom remegett a csalódottságtól. – Én mindig hűséges voltam a céghez. Keményen dolgoztam mindenért, és most csak… – Mia. – A hangja megenyhült. – Tudom, ki vagy. Tudom, milyen ember vagy. – Akkor… hogyan javíthatom ezt ki? – Kérdeztem, a kétségbeesés átszűrődött a hangomon. – Hogyan tisztázhatom a nevem? Egy pillanatig hallgatott, tekintete szilárdan az enyémen pihent. Aztán egy olyan pillantással, amit nem tudtam teljesen kiolvasni, közelebb hajolt. – Van egy mód – mondta, a hangja alig volt hallhatóbb a suttogásnál. Összehúztam a szemöldököm, fürkészve az arcát. – Miről beszélsz? – Vegyél feleségül – válaszolta, a hangja komoly és határozott volt. A világ mintha megbillent volna körülöttem. Pislogtam, biztos voltam benne, hogy félreértettem. – Tessék? Nem rezzent össze. – Vegyél feleségül, Mia. Ez az egyetlen módja annak, hogy helyrehozzuk ezt.