Egy kevés tésztát öntöttem a tortaformába, majd ugyanígy tettem a másik kettővel is; ahogy haladtam, a formák mérete egyre csökkent. Forró nyári nap volt, augusztus vége. A homlokomról az ingujjamra töröltem az izzadságot, és felnéztem Hannah-ra, a szakácsnőnkre. – Remélem, jól sikerül. A nő lemosolygott rám. A torta Hannah receptje alapján készült. Az igazat megvallva, a munka oroszlánrészét ő végezte, de én is jócskán kivettem belőle a részem. Magam is tisztességesen mozgok a konyhában, de ma nem akartam kockáztatni. Ma mindennek tökéletesnek kellett lennie. Egyszerűen tökéletesnek. És az is lesz, éreztem. Felix másnap utazott el. Négy hosszú évre. Persze, látogat majd haza, de az már nem lesz ugyanolyan. Bárcsak vele mehetnék. Régebben elterveztük, amikor még kicsik voltunk. Mindig is tudtuk, hogy ez a nap eljön. Felix és én minden áldott nap azt kívántuk, bárcsak egy évben születtünk volna, hogy együtt mehessünk egyetemre, és egyikünk se maradjon hátra. De neki idősebbnek kellett lennie. Nekem még két évem volt hátra a gimnáziumból, Felixet pedig felvették a Princetonra. Tíz- és tizenkét éves korunkban arról beszélgettünk, hogy Felix kihagyhatna két évet, vagy én végezhetném el hamarabb a középiskolát, vagy akár utánaköltözhetnék abba a városba, ahová ő megy, és ott fejezhetném be a tanulmányaimat. Akkoriban ez ésszerűnek tűnt, de ahogy nőttünk, egyre lehetetlenebbnek látszott. Tervezhet az ember bármit, az élet mindig közbeszól. De minden rendben lesz. Ugye? Egyébként sem volt sok időm aggódni. Ma este tartjuk Felix búcsúbuliját. Mindent én szerveztem neki. A torta is neki készült. Feketeerdő, a kedvence. Átjönnek a barátai, akik segítettek az italok beszerzésében, és Hannah is készített vendégváró falatokat. Jó móka lesz. Majd holnap aggódom, miután elment. Csak ezt fogom tenni abban a négy évben, amíg ott lesz. Aggódom. És várok. Nehéz volt megmagyarázni a kapcsolatomat Felixszel. Barátok voltunk, azt hiszem. De nem szerettem ezt a szót. Amióta az eszemet tudom, ismerem Felixet. Ott volt a kórházban, amikor megszülettem. Az anyjával, aki anyám legjobb barátnője volt. Még csak kétéves volt, és persze nem emlékszik rá, de ott volt, és ez számít. Azóta sosem váltunk el. Ő volt a barátom az általánosban, a védelmezőm felsőben, és aztán minden más a gimnáziumban. A „minden” jó szó erre. Ő volt a… mindenem. A barátnőm, Tilly azt mondta, a fiúm. De én utáltam ezt a szót, és Felix sosem használta, egyszer sem. Vele mentem el a szalagavatójára, sosem randizott mással, és nekem sem hagyta. Nem mintha akartam volna. Sosem csókolt meg. Ez volt a bökkenő. Ha csak megcsókolna, tudnám, hányadán állunk. Annyiszor láttam előre, hogy megtörténik. Mint akkor a jakuzziban, vagy a tetőn, miután sírtam. De sosem történt meg. – A Princeton remek egyetem – jegyezte meg Hannah hanyagul. – Felix rengeteg új barátot szerez majd, és okos lányokkal fog találkozni. Lenyeletem a gombócot a torkomban. Ez volt a másik félelmem. A lányok. Mi lesz, ha odamegy, és szerelmes lesz? Mi lesz, ha a lány utálni fog engem, és megtiltja neki, hogy valaha is beszéljen velem? Hannah észrevette az arckifejezésemet, és felkuncogott. Gyengéden megsimogatta a fejemet. – Ne aggódjon, Flora kisasszony – ugratott. – Az a fiú teljesen odavan magáért. A szememet forgattam. – Ő csak a barátom, Hannah. A nő elmosolyodott. – Persze. Miközben a tortalapok sültek, nekiálltam felverni a tejszínt a krémhez. Ehhez jó kezem volt, így magam csináltam, amíg Hannah az étel többi részével foglalatoskodott. Körülbelül két óra múlva a torta elkészült. A tetejére egy rövid, egyszerű feliratot írtam: „Már most hiányzol”. Reméltem, hogy tetszeni fog neki. Reméltem, nem találja túl nyálasnak. Betettem a tortát a hűtőbe, felszaladtam a szobámba, vettem egy gyors zuhanyt, majd felvettem egy csinos, rózsaszín nyári ruhát. Felix szerette rajtam a rózsaszínt. Azt mondta, olyan vagyok benne, mint egy szép virág. Miután felöltöztem, leszaladtam a lépcsőn. A bulit kint tartottuk, a birtokunk gyepén. Hannah már elkezdte a díszítést, én pedig siettem segíteni neki: fényfüzéreket aggattunk fel, és egy transzparenst, amelyen az állt: „Minden jót, Felix!”, valamint egy kisebbet „Vár a Princeton” felirattal. Este nyolcra elkezdtek szállingózni Felix barátai. Neki fogalma sem volt a buliról. Úgy volt, hogy áthívom hozzánk, és meglepjük. Amikor mindenki megérkezett, lekapcsoltam a kerti lámpákat, hogy semmit se lásson, aztán felhívtam Felixet. – Szia! Nincs kedved átjönni lógni egy kicsit? – kérdeztem vidáman. A hangom izgatottan csengett. Nem akartam lebuktatni magam. – Öt perc és ott vagyok – válaszolta, majd letette. Tudtam, hogy már indul is. Két házzal arrébb lakott. Nem telik majd többbe neki, mint az ígért öt perc. – Gyerünk, gyorsan! – jelentettem be. – Már úton van. Mindenki feltűnően elcsendesedett és elhelyezkedett. A meglepetésbuli és a titkolózás kicsit gyerekesnek tűnhetett, de a barátai voltak olyan rendesek, hogy benne voltak a játékban. Mindenki kedves volt velem Felix miatt. Sok minden megváltozik majd, miután elment. Egészen a bejárati ajtómig sétált anélkül, hogy észrevette volna a zsongást az udvar oldalában. Kinyitottam az ajtót, még mielőtt csengethetett volna. – Szia! – köszöntem neki lezserül. Tetőtől talpig végigmért, a szeme összeszűkült. – Miért vagy így kiöltözve? Vállat vontam. – Elmentem itthonról. Oldalra döntötte a fejét, és engem bámult. – Kivel? – Nem ismered őket – feleltem. – Van kedved a kertben lógni? Vállat vont. – Ahogy szeretnéd, Flora. Vigyorogva megragadtam a kezét, és kivezettem a kertbe. Még mindig magam után húztam, amikor hanyag mozdulattal megnyomtam a villanykapcsolót. Minden fényárba borult, és hirtelen mindenki láthatóvá vált. A zene is elindult. Tökéletes volt. – Meglepetés – suttogtam oda Felixnek, rámosolyogva. Szorosan megölelt, és felemelt a földről. Kuncogtam, a lábamat a dereka köré fontam, és feloldódtam az ölelésében. A nap zűrzavarában tényleg elfelejtettem, mennyire fog hiányozni. Ahogy a karja átölel, a hangjának az a különleges lágysága, amikor hozzám beszél, és az a huncut pillantás az arcán, mielőtt olyasmit tesz, amiről tudja, hogy bosszant. – Köszönöm – suttogta, mielőtt letett volna, és újra a saját lábamra állított. Összeborzolta a hajamat, és lefelé vigyorgott rám. – Olyan édes vagy, Flora.